Szerző: Rok Klemše
Fotók: Nina Grad
Helyszín: Cvetličarna Mediapark, Ljubljana
A koncert dátuma: 2011. november 1.
Látogatók száma: 350
Az egyik legnagyobb európai booking ügynökség, a Rock the Nation az elmúlt pár évben változatos fesztiválturnékkal látja el a közönséget, amelyeket a Heidenfest, Paganfest, Thrashfest, Full of Hate, Power of Metal, Hatefest és Neckbreaker’s Ball néven fog össze. Ez utóbbi turnéóriás most először állt meg Szlovéniában is, és ezúttal… nos, elég szegényes kínálattal érkezett: vegyes grillt hozott néhány silány körettel, amelyek leginkább csak zsúfolták a tányért. A múltban a Neckbreaker’s Ballon az Arsis, a Behemoth, a Kataklysm és a Devildriver gondoskodott a nyakropogtatásról, sajnos azonban ez a turné is egyre inkább az agyonrágott bandák felszolgálására megy, a nem túl igényes, fiatalabb közönségnek. Hogy az estét könnyebb legyen átvészelni, azt a szervező igazi vendégszerető gesztussal oldotta meg: már a bejáratnál az átfagyott kezekbe (és torkokba) őszintén egy pohárka házi mézlikőrt nyomott.
A hat fellépő igazi maratoni koncertélményt ígért, ám az rajtpisztoly eldördülése után sprint helyett inkább vén gebeként indult. A finn melodikus death metalosok, az Omnium Gatherum a korai időpont miatt maroknyi lelkes rajongó elé léptek színpadra, akik az első (és egyetlen) sort foglalták el előttük. A finnek láthatóan az In Flames és a Dark Tranquillity által képviselt svéd melodikus death metal iskoláján nőttek fel, csak épp tanítóikkal ellentétben jóval több billentyűs elemet és finnesen, melankolikusan csengő futamot visznek a zenéjükbe. A billentyűk időnként kissé tolakodóra sikerültek, sokkal meggyőzőbbek voltak a gitárriffek támogatásában. Az Omnium Gatherum a legtöbb figyelmet az aktuális New World Shadows lemeznek szentelte, az anyagot a zenekar magabiztosan és teljes beleéléssel adta elő. Talán túlságosan is beleélve: Jukka énekes közhelyes, generikus károgásával és a (gyakorlatilag nem létező) közönség élesztgetésével, valamint Markus és Joonas gitárosok pózoló szólózásával úgy viselkedett, mintha többszáz fős tömeg előtt játszana, és ettől egy pillanatra egyenesen nevetségessé vált. A zenekar energikus fellépése persze több mint üdvözlendő volt, a fiatal finneknek korántsem hiányzik az energia, de időnként úgy tűnt, Jukka ezt az előadást egy magányos, szélben gurgulázó bokor előtt is eljátszaná (és úgy udvarolna neki, mint Kevin Spacey a műanyag zacskónak az Amerikai szépségben).
A lemondott Death Angel thrash-pótlásáról (akik a Neckbreaker’s Ball helyett inkább az amerikai turnét választották a Testamenttel és az Anthraxszel) a svájci Gurd gondoskodott, akik az énekes szavai szerint Szlovéniában legutóbb 13 évvel ezelőtt léptek fel. A svájciak jó tizenöt éves pályafutásra tekinthetnek vissza, ez alatt tíz stúdiólemezt sorakoztattak fel, a tizediket, a Never Fail-t pedig a Neckbreaker’s Ball keretében is bemutatták. Különösebb kiugrót nem nyújtottak a Gurd tagjai, de energikus, agresszív groove/thrasük némi mozgást csalt a színpad elé. A berni thrash medvék színpadon ugyan élénkek és robbanékonyak voltak, de a thrash-víziójuk gyorsan ismétlődővé és kiszámíthatóvá vált, ráadásul fájdalmasan egyértelmű hatásokat sorakoztattak fel olyan bandáktól, mint a Metallica, a Sepultura és az Exodus: a gitár- és énekdallamokat, sőt még a dobolást is generikusan átvették, szinte pimaszul lemásolták az említett óriásoktól.
Egy kis plusz energiát a bajor farkasok, a Varg hoztak a színpadra, akik magabiztos, lázas fellépésükkel végre fel tudták rázni a türelmetlen közönséget. A harci színekbe és felszerelésbe öltözött tagok a félórájukban úgy vetették magukat a dalokba, mint a kiéhezett farkasok, és gyorsan végigfutottak mind a három eddig megjelent lemezen. A zenekar energikus fellépése pompázatos, magasröptű hangszeres részek és néhány érdekes megoldás jegyében telt, melyek a folk hangszerek hiányát pótolták (hála az égnek). A közönséget Freki frontember sikeresen hergelte, és meglepő volt látni, hogy a bandának Szlovéniában még szép számú rajongótábora is van. Érdekes volt a pagan/black metalhoz való komolyabb hozzáállásban, a mai folk metal bandák többségének ostoba törpe-, alkoholdicsőítése és hasonló szemete nélkül hallani a kizárólag németül énekelt szövegeket, ami az élménynek még erősebb egyéni bélyeget adott. A Varg magabiztosan végezte a dolgát, és feljebb kapcsolta az estét, csupán a kiemelt Rammstein-feldolgozás, a Links 2 3 4 sikerült valamivel gyengébbre.
Még magasabb fokozatba próbálta kapcsolni az estét a dán Mercenary, de rendesen „elkapcsolták”, és a váltó többször csúnyán csikorgott. A dánok főleg a Rock the Nationnek köszönhetően, amely szinte minden turnéjára rájuk tukmálja őket, a számos tagcsere ellenére fáradhatatlanul koncerteznek Európa-szerte. A Mercenary nemrég adta ki a Metamorphosis lemezt, amelynek egyértelműen a legtöbb figyelmet szentelte, de a dánok minden újabb lemeze sajnos egy újabb fokkal alacsonyabb minőséget képvisel. Hol vannak az Everblack és a 11 Dreams kiváló albumainak idejei? A Metamorphosis még hogy találó cím, hiszen ezzel a lemezzel a Mercenary még mélyebbre úszik a rádióbarát metal vizeibe. Az album újabb megerősítés arra, hogy a fiúk formája a 11 Dreams óta, a zenekar utolsó igazán jó munkája óta folyamatosan és meredeken zuhan. A hanyatlás Kral basszusgitáros távozásával kezdődött, aki a nyers vokálokat is vitte, az utolsó szöget a koporsóba pedig a kiváló énekes, Mikkel Sandager távozása verte be. Az összes énekes feladatot így az új basszusgitáros, Rene Pedersen vette át, ami a bandának sajnos nem hozott semmi jobbat. A growl rendkívül generikus, az agresszivitást, epikusságot és atmoszférát, amelyet a Mercenary az első három albumon olyan jól felépített, egyre nagyobb arányban rontják le az édes, tisztán énekelt refrének és a gyengeelméjű riffek. Rene sajnos a közelébe sem ér Mikkel meggyőző erejének és Kral brutalitásának, a gyenge énekteljesítménnyel és a hülye közbeszólásokkal (leginkább a wall of dancing felhívásaival tündökölt; dablju ti ef!?) pedig sajnos a zenekar színpadi meggyőző ereje is apad.
A svájci folk metal csapat, az Eluveitie fellépésével kristálytisztán kiderült, hogy a látogatók többségének csak és kizárólag ők voltak az est headlinerei. Jó három óra után a színpad előtti tér először telt meg igazán, és az Eluveitie vad táncba hajtotta a fiatal közönséget sípok, hegedű, duda és hurdy-gurdy hangjaira. Hogy honnan ez a hatalmas lelkesedés a banda iránt, és úgy általában a fiatalok fanatikus folk metal-imádata, az nekem nem teljesen világos, de az Eluveitie szolidan és magabiztosan végezte a dolgát. Ezért főleg Chrigl énekes kimeríthetetlen energiájának és karizmájának kell köszönetet mondani, aki hatékonyan tartotta markában a közönséget a különben rendkívül dallamos, sőt agresszív melodikus death metallal, amely helyenként valódi alap a nyakropogtatáshoz. És ezzel tulajdonképpen nincs messze attól, amit kicsit később a Dark Tranquillity mutatott. A rossz hang miatt viszont a folk és a melodikus death keveréke olyan lett, mint egy részeg népzenei mulatózenekar zagyvasága, mert a folk hangszerek nem érvényesültek, a melodikus gitárfutamok pedig időnként szintén ismeretlen helyre tűntek. A közönség azonban nem adta fel, és Chrigl minden parancsára „moshozott” és circle pitet csinált (amelyeken át egyébként teljesen nyugodtan és akadálytalanul át lehetett sétálni a vécéhez).
A már igazi fesztiválmenetrend szerinti fellépések után végre eljött az idő, hogy a szlovén színpadokra ismét rálengjen a svédországi Göteborgból érkező sötét csend. A Dark Tranquillity ma tulajdonképpen az egyetlen a göteborgi metal nagy hármasából (az At the Gates és az In Flames mellett), amely úgy végzi a küldetését, ahogy kell. A zenekar utolsó lemeze, a We Are the Void megmutatta, hogy a borzongatóan melankolikus szépség és a vadállati agresszió keveréke még mindig működik, és valószínűleg ez az oka, hogy a Dark Tranquillity végre élvezni kezdi a hosszú pályafutás gyümölcsét. A headliner státusz ellenére a Dark Tranquillity a még mindig erős és rendkívül hatásos melodikus death metal víziójukat csupán egy jó órán át mutatta be. Így nem jutott idő a klasszikusokra, amelyeket jócskán hiányoltam, de a svédek Mikael Stanne, a fantasztikus frontember vezetésével, aki karizmájával fél kézzel uralja a közönséget, optimálisan kihasználták a rájuk szabott időt. Egy jó órában így sorra vették az aktuális lemez és elődje, a Fiction dalait, amely valószínűleg a zenekar eddigi legsikeresebb albuma, de a melodikus death metal örök klasszikusaiból sem feledkeztek meg egy marékról. Kissé értelmetlen volt valószínűleg a The Mundane and the Magic, amely a ráerőltetett női vokállal nem érvényesült igazán, a koncert alatt viszont végig színes vetítések uralkodtak a háttérben. Ezek kiválóan kísérték a Dark Tranquillity festette hangtájképeket, és meglepetést okoztak a Zero Distance előadásakor, amelyhez egy még kiadatlan videoklip tartozott (félreismerhetetlen arculatát a grafikus művész, Niklas Sundin gitáros alkotta). A svédeknek a nyakakat végre sikerült rendesen felmelegíteniük, sajnos azonban a közönség hidegebb maradt, a fellépésük alatt megritkult, és több mint nyilvánvaló volt, hogy a fiatalabb nemzedék még nem tudja értékelni a műfajokat társteremtő zenekarokat, hanem a népszerűség szele szerint fordul, amely most éppen a folk metal felé fúj.
Fotók: Nina Grad
Képgaléria
