Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Running Wild
Kiadó: Noise Records
Megjelenés: 1988
Értékelés: 4.5/5
A „Port Royal” végleg megszilárdította a stílusbeli és lírai-koncepcionális mércét ennek a kultikus klasszikus metalbandának, amely mindig lenyűgözött politikai inkorrektségével, kalóz-lázadó attitűdjével és a főnök, énekes-gitáros Rock’n Rolf féktelen karizmájával. Miután az „Under Jolly Roger” (1987) lemezen megalapozták azt, amit a korabeli kritikusok közkeletűen pirate metalnak neveztek, a Running Wild a „Port Royal”-on az egészet még magasabb sebességbe kapcsolta, és megalkotta a német melodikus metal egyik klasszikusát.
A Running Wild mindig azok közé a metalbandák közé tartozott, amelyeknek gondjuk volt a dobosokkal, így nem meglepő, hogy a „Port Royal” felvételei után rögtön Stefan Schwarzmannt (aki később visszatért a „Pile of Skulls” (1992) albumra) Ian Finlay váltotta a dobok mögött. A későbbi Accept- és Helloween-dobos Schwarzmann a basszusgitáros Jens Beckerrel (később Grave Digger) a korabeli teuton metal egyik legjobb ritmusszekcióját alkotta, miközben a két gitáros, azaz Rolf kapitány és Majk Moti tercharmóniákkal és fogazott riffekkel elsősorban az eposzi hangulatról és a drámáról gondoskodott. Rolf technikailag énekesként soha nem volt nagy durranás, viszont kivételes karizmával és egyedi hangszínnel rendelkezett, ami tökéletesen illett a dühös, minden hájjal megkent kalózkapitány képéhez, és a Running Wildot már messziről megkülönböztette a metalos kortársaitól. A „Port Royal” szövegei sokféle történelmi és társadalmilag tudatos témától roskadoznak, ami a későbbi Running Wild-albumokon bevett gyakorlattá vált. Ha szereted bekebelezni az irodalmi klasszikusokat és a kalózkodásról, boszorkányüldözésről, konkvisztádorokról, észak-amerikai őslakosokról és eposzi történelmi csatákról szóló könyveket, akkor ez az igazi lemez neked. Mindezt ráadásul megspékeli a mindenféle klerikofasiszta intézmény kompromisszumok nélküli kigúnyolása, amelyekre Kasparek úr mindig is erős allergiával reagált, és ez tette a teuton metal egyik legnagyobb hősévé.
Rolf kapitány és legénysége pályájuk egyik legjobb albumát a legendás jamaicai kikötővárosról nevezték el, amelyet 1692-ben pusztító földrengés sújtott. Port Royalt angol és holland kalózok alapították támaszpontként a gyűlölt spanyol királyi hajók megtámadására, amihez uralkodójuk engedélyével rendelkeztek. Később a féktelen kalózkodás, a gyanús grog- és rumcsapszékek és a prostitúció melegágya lett, ugyanakkor – az akkori időkhöz képest – megdöbbentő liberalizmusé is. A város a végzetes földrengés után, amelyet néhány istenfélő lélek kívülről „isteni büntetésként” értelmezett, soha többé nem épült fel, és nem sokkal végső hanyatlása után Kingston virágzott fel jamaicai fővárosként.
A „Port Royal” a címadó dallal indul, egy közkedvelt klasszikussal, amely koncepcionálisan egy szellemes intróhoz kapcsolódik: a véletlenül betévedő hallgató egy kalózkocsma közepén találja magát, majd a dinamikus gitárriffek és a dobok vágtája átadják a helyet Rolf derekasan felbőszült hangjának. Ennek az örökzöldnek a fő bája az eposzi, kísérővokálokkal díszített refrénben rejlik, amely ritmikusan tökéletesen időzített pillanatokban tör elő. A fő üzenet a záró versszakban bújik meg: a lázadó „szabadság szelleme”, amelyet Port Royal jelképezett, a mai időkben is tovább él.
A „dühös ember”, Kasparek énekével, amelyet szinte szétfeszít a lázadó hevület, ismét a minőség fő letéteményese a robbanásszerű nyitányon, a „Raging Fire”-ön is, ahol egy pompázatos, atmoszférikus csata közepette dinamikus riffek, romboló dupla lábdob-püfölés és többszólamú refrén uralkodik. Az „Into the Arena”-n, ahol Rolf ismét a „mindenható” római katolikus egyház képmutatásával vív csatát, főleg a középkori boszorkányégetések és az akkori istenfélő bárányok tömeges korlátoltsága kapcsán, a dühödt énekkitörések mellett különösen kiemelkedik a barokkosan árnyalt gitárfutamok sora, amelyeket szépen kötnek össze a kompromisszumot nem ismerő dobvágták.
Az eposzi „Uaschitschun”, ami bizonyos észak-amerikai indián törzsek nyelvjárásában „fehér embert” jelent, minden tekintetben a banda egyik legjobb alkotása. Vele a fehér ember észak-amerikai őslakosok elleni népirtását érintették, így egy pillanatra eltávolodtak a kalóztémáktól, bár gyarmatosítás nélkül sosem lettek volna karibi kalózok, és még sok minden sokkal rosszabb sem. A dal kivételesen ünnepélyes hangulatú és érzelmi töltetű, amellyel remekül megragadták az elnyomott észak-amerikai népek büszkeségét, akiknek a történelem még mindig tartozik. A melankolikus tercharmóniák és masszív dobátmenetek lírailag rendkívül gazdag refrénbe torkollnak. Mindezeket a zenei erényeket azonban felülmúlja e csodálatos, környezettudatos dal humanista üzenete, amely manapság aktuálisabb, mint valaha. Úgy szól, hogy „a fehér ember csak akkor ébred rá, hogy az aranyat nem lehet megenni, amikor kivágják az utolsó fát, kifogják az utolsó halat és beszennyezik az utolsó folyót” (idézet Si’ahltól, a Seattle törzs legendás főnökétől). A drámai instrumentális „Final Gates” a remek gitárszóló mellett főként Becker szólóbasszusgitáros tehetségének szemléletes bemutatója, amelynek az akkori német metalkínálatban nehéz lett volna egyenrangú párt találni, és olyan instrumentális bravúr, amiből sajnos nem sok akadt a banda pályáján.
A „Conquistadors” szintén a banda egyik legkedveltebb darabja, egyben egyik legélesebb egyházellenes kiáltványa, hiszen „a szent egyház zászlaja alatt elkövetett nemi erőszakról, fosztogatásról és gyilkolásról” szól, miközben a nyitányon és a zárlaton templomi harangok zúgása hallatszik. Ezt a pirate metal-klasszikust szinte szétfeszítik a drámai tercharmóniák, a felpörgetett futamok és a kíméletlen dobkombinációk, miközben a dühöngő Kasparek kapitány pályája egyik legjobb énekteljesítményét nyújtja, és közben felemelt ujjal inti a klerikális képmutatást, amely az elnyomott népeknek Isten nevében annyi bajt okozott, hogy a római kúria tovább híznia-dagadnia tudott az új gyarmatokról elrabolt javakból. Persze éppen ezek a korai spanyol hódítók, akik az indián arany és az új területek iránti telhetetlen mohóságukban – ahová nagy keresztet szúrhattak az »ez mostantól a miénk« üzenettel – egész hamvadó romokat, hullahegyeket, vérpatakokat és az „egyedül üdvözítő hitre” áttérített bárányokat hagytak maguk után, következésképp segítettek egyengetni a karibi kalózkodás útját. A „Blown to Kingdom Come”, egy újabb forradalmi harci felhívás a világi és egyházi zsarnokok ellen, amelyet igazi barokk hangszerelések díszítenek, az album egyik „rejtett” favoritja. Ez az egyszerű, de roppant hatásos hangzási fűszerekkel megsózott alkotás főleg a végén vesz érdekes fordulatot, és eposzi, szinte himnikus refrénbe csap át.
Az album egyetlen gyenge pontja a „Warchild”, amely az eléggé erőtlen refrén és a kissé közhelyes szöveg miatt – ami a történelmi csaták és kalózok helyett az aktuális háborúk problémájával viaskodik – sem stílusban, sem koncepcióban nem illik ebbe a kultikus Running Wild-produktumba. Jóval jobb teljesítmény a „Mutiny”, amely ismét egy teljes vérű kalóz-metalos támadás, a hangsúly a drámai központi dallamon van. Rolf kapitány itt szemléletesen figyelmeztet, mi vár mindazokra a legénységi tagokra, akik megkockáztatják, hogy fellázadjanak az ő tekintélye ellen. Szerencsére a Running Wild hajója a banda viharos pályáján sosem süllyedt el igazán, noha közben egy rakás első tiszt és matróz cserélődött.
A lemez legjobb alkotása pedig – ahogy ez még számos más Running Wild-albumon megismétlődik – egészen a végén található. Ez a „Calico Jack”, történelmi eposz a legendás angol kalózról, aki az utolsó pillanatig támadta a királyi hajókat és dacolt velük, míg szerencsétlen körülmények folytán sarokba nem szorították, és akasztás általi halálra nem ítélték. John Rackham, kalózneve „Calico Jack” (1682-1720), a 18. század eleji egyik leghírhedtebb kalózkapitány, főleg két különlegességgel írta be magát a kalózok történetébe. Az első a zászlaja volt, amelyen a hagyományos keresztbe tett csontok helyett a halálfej alatt két keresztbe tett szablya szerepelt. A második különlegesség, hogy ő volt az első kalózkapitány, akinek két nő is volt a legénységében. Ők Anne Bonny és barátnője (feltételezések szerint szeretője is) Mary Read voltak, akit férfiként neveltek. A vörös hajú ír szépség, Bonny, Calico későbbi felesége (miután megszökött első férje mellől), a legismertebb női kalózkapitányként vonult be a történelembe, noha nincs bizonyíték arra, hogy – a „kalózkirálynővel”, Grace O’Malley-vel ellentétben – saját legénységű hajót vezényelt volna. Épp így nincsenek kézzelfogható bizonyítékok arra, hogy – akárcsak Read – férfiruhát viselt volna, ami a későbbi legendákban terjedt el. Calico a két nőt, akik állítólag a harcokban is aktívan részt vettek, egyenrangú legénységi tagként kezelte, ami abban az időben igazán nagy különlegesség volt.
Calico viharos karibi kalózkalandjainak 1720 végén vége szakadt, amikor egy éjszakai mulatozás közben rajtaütött egy brit birodalmi zászló alatt hajózó hajó. Barnet kapitány, egykori kalóz, most a birodalom szolgálatában, különleges megbízást kapott, hogy nyomozza ki és semmisítse meg a veszélyes kalózt, aki a jamaicai kormányzónak egyre több fejfájást okozott. Calico azon az estén a legénység nagy részével együtt erősen leitta magát, mert egy spanyol gálya áruinak sikeres lefoglalását ünnepelték, így – Anne-t és Maryt kivéve, akiknek végül engedniük kellett – nem tanúsítottak komoly ellenállást. A két nővel és a többi legénységi taggal együtt a király nevében akasztás általi halálra ítélték. Halála után a holttestét, figyelmeztetésül a többi kalóznak, kátránnyal bekenték, és egy külön ketrecbe akasztották, amely közvetlenül Port Royal kikötőjének bejáratánál lógott. A két kalóznő a halálbüntetés elkerülésére azt állította, hogy terhes, ami az akkori angol törvénykönyv szerint azt jelentette, hogy a büntetést a szülés utánra halasztják. Míg Read láz miatt halt meg a börtöncellában a meg nem született gyermekével együtt, Bonny nyomai – akit befolyásos apja révén felmentettek – rejtélyes módon eltűntek. További sorsa máig nagy rejtély. Sok történész feltételezi, hogy Calico második gyermekének megszületése után valahogy sikerült megszöknie az angol hatóságok elől, és később egészen késő vénségéig, valószínűleg más néven folytatta kalózkalandjait.
Bárhogy is legyen, Rock’n Rolf, a kalózkodás történetének nagy rajongójaként úgy döntött, hogy a banda egyik legjobb darabját legendás kalózpéldaképének szenteli. Ennek az örökzöldnek a zenei szerkezete is igazi fülnek való lakoma. A barokkos intrót eposzi tercharmóniák, harcias hangulatú dobvágta és drámai bonyodalmak követik, miközben Kasparek úr az utolsó cseppig kihasználja az összes rendelkezésre álló énekes kapacitását, amint Calico nyílt tengeri kalandjairól mesél Bonny és Mary társaságában. Az egész fenséges módon egy bírósági tárgyalással zárul, ahol Calico (akit természetesen Rolf kapitány alakít) a halálos ítéletet kimondó bíró „akasztás, nyújtás és négyfelé vágás általi halál” ítéletére (történelmileg kissé pontatlan, mert Calico holttestét nem negyedelték fel, hanem figyelmeztető ketrecben akasztották ki) gúnyos nevetéssel válaszol, a „nem ismerem el ezt a bíróságot” és „viszontlátásra a visszavágón, ott, ahol nem süt a nap” stílusában. Mesterien kivitelezve.
A leghírhedtebb metalkalózok gazdag zsákmánnyal futottak be Port Royal kikötőjébe és megalkották a banda első mestermunkáját, amely csak úgy roskadozik a mindenféle eposzi-történelmi témától. Jóval azelőtt, hogy megjelent a mozikban A Karib-tenger kalózai, a Running Wild a zenéjével már bemutatta a kalózélet romantikus oldalát, és a szabadság szigeteként ábrázolta az általános sötétség és áporodottság közepette a nagy felfedezések korában, amelyet a történészek újkornak hívnak. A „Port Royal” talán nem a banda legjobb teljesítménye, de rajta mégis megtalálod a legtöbb régi kedvencüket. Hallgatás közben pedig persze ne felejts el az asztalra tenni egy pohár rumot, kitűzni a kalózzászlót, felvenni a szemfoltot és a válladra ültetni Klodovikot.
Felállás
Rolf Kasparek – ének, gitár
Majk Moti – gitár
Jens Becker – basszusgitár
Stefan Schwarzmann – dobok
Produkció
Running Wild
Dallista
1. Intro
2. Port Royal
3. Raging Fire
4. Into the Arena
5. Uaschitschun
6. Final Gates
7. Conquistadores
8. Blown to Kingdom Come
9. Warchild
10. Mutiny
11. Calico Jack
