Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Moratti, Rob
Kiadó: Escape Music
Megjelenés: 2011
Játékidő: 46:59
Értékelés: 4.5/5
Nem éppen Cole Moretti, hanem Rob Moratti. Nem „Tih deževen dan”, hanem (csendes napsütéses) „Victory”. Nem eurovíziós, „csupán” személyes. A kanadai énekes, Rob Moratti először két albummal lépett a rockszíntérre, amelyeket Moratti nevű zenekarával adott ki. Ez még a kilencvenes években volt. A későbbi munkái a kiváló AOR-formációval, a Final Frontier-rel, amely utolsó, „Freelight” című albumát (az összesen négyből) 2006-ban jelentette meg az Escape Records gondozásában, tulajdonképpen nagyrészt a „Victory” karakterét is meghatározzák. Ahogy már maga az albumcím is sejteti, az album energiája tele van pozitív vibrálással és optimizmussal, mind a dallamokban, mind a szövegsorokban. Az albumnak ünnepélyes, megzabolázhatatlan íze van, ahogy az élet kihívásai által kijelölt célok felé tör. Ez az energia a Final Frontier életművének energiáját is megtestesíti. A „Victory” azonban Rob személyes hangvételű, vallomásos albuma, amely ebben az irányban még markánsabban kidolgozottnak, főleg pedig érettebbnek hat. Annak ellenére, hogy AOR-ról beszélünk, a „Victory” hallgatása közben felbukkan egy csipetnyi art rockos fűszer, amire különösen az a páratlan zenészgárda hat, amely Rob mellett játszik az első szólóstúdióalbumán, valamint az a tapasztalat, amelyet Rob a Sagánál töltött, rövid, de a zenész érése szempontjából rendkívül fontos énekesi időszakból hozott magával.
A gitáros száguldozó, Reb Beach az egész albumon jelen van. Alaposan kiteljesedhet, hiszen nem kell a Whitesnake-főnöke, David Coverdale parancsait és kívánságait követnie. Reb szólózása és riffelése jóval közelebb áll ahhoz, ami a Winger-albumokon játékának karizmáját megtestesíti. A Jennie vezető gitárfrázisát kétségkívül maga Kip Winger is megirigyelné. Reb sokoldalú gitárvirtuóz, és a zeneiparban szerzett gazdag tapasztalataival teljesen nyugodtan áll a dologhoz, az egója szépen betanított, engedelmesen pórázon van tartva. Tisztelettel követi a játékszabályokat, amelyeket ezúttal Moratti szab meg. Így Reb a szólózásban megfontoltan játszik, nem szórja a hangokat, soha nem tolakszik előtérbe, és nem érzi szükségét, hogy fitogtassa gitárjátékának gazdag arzenálját. A zenész szigorúan alkalmazkodik a versszak–refrén páros kompozíciós magjához. Szerepe elsősorban e páros hangulati fűszerezése, és ebben Reb győztesen funkcionál. Rob és Reb párosa a legfontosabb tényező, amely lehetővé teszi, hogy az album elérje, sőt túlszárnyalja a mai melodic rock kiadványokkal szemben támasztott minőségi követelményeket. A páros úgy működik, mintha a két zenész régóta ismerné egymást, és a múltban egész sor közös albumot adtak volna ki. Az albumon közreműködik Christian Wolf is, aki elsősorban a frázisok kiemeléséről, a hangzásbeli „lyukak betömködéséről”, a dinamika és az élőség érzetének emeléséről gondoskodik, a keverés kristálytiszta volta ellenére.
Összességében az az érzése az embernek, hogy Morattival egy igazi zenekar játszik. A basszusgitáron egy újabb kiváló zenész és rutinos vén róka áll – Tony Franklin. A ritmusszekció másik felét a Saga neves dobosa, Brian Doerner adja, a billentyűsök helyére pedig Moratti érdekes nevet választott, Fredrik Berghet, akit a Street Talk kiváló albumairól ismerünk. A svéd, robusztusabb alkatú muzsikus az utóbbi időben kreatív erejét új zenekarába, a Bloodboundba csatornázta, amelyet közületek talán néhányan elkaptak 2008-ban a színpadon, a HammerFall maribori vagy zágrábi koncertjének előzenekaraként. Bergh mestere a nyolcvanas évek hangulata felidézésének: a dalokat a szintetizátorok gazdagon változatos palettájával díszíti, amelyet időnként zamatos zongorabetétekkel kombinál, mint például a Hold That Light-ban (itt érezni, hogy Bergh a Journey hallgatásán nőtt fel). Ez dallamvilágában leginkább a Journey hagyatékához közelíti Moratti albumát – egy pillanat alatt az Only The Young című Journey-slágerre is emlékeztet –, míg a Life Time ritmikai és atmoszférikus felépítése az ihletet tekintve sok párhuzammal tartozik a Def Leppard Hysteria című dalának. A páratlan On And On egyfajta rusztikus fátyolt visel. A gitárfrázis a billentyűs futamok testes rétegzésével kombinálva még a klasszikus Uriah Heep elemi erejéből is kölcsönöz valamennyit. Ez az album egyik olyan pillanata, amikor lehetetlen szigorúan vett AOR-albumról beszélni, hiszen időnként a zenélésnek olyan rugói szólnak bele, amelyek némi eklekticizmust visznek bele. Az On And On art rockosan hat, és ez például az album azon pillanata, ahol rögtön világos, hogy Moratti nemrég kisiskolát járt az efféle mesterség mestereinél, a Sagánál. A Take It All Back egy páratlanul kidolgozott, dallamos, félballadás AOR-rock kompozíció példája, amely megerősíti a társaság és Rob rendkívüli kifejezésbeli, hangszerelési összhangját ezen az albumon, és önmagában is kiemelkedik. Más időkben rádiós slágernek született volna.
Ez egy AOR-album, a keverésben egy kicsit előtérbe állított gitárriffekkel, így összességében keményebben hat az „átlagos” AOR-keverésnél. Minden hangszerelés Moratti énekének van alárendelve, és a vokál abszolút uralja az albumot; az énekes ezt találékonyan és minden pillanatban hozzáértően kamatoztatja, miközben technikailag hibátlan, kiválóan megformált, tekintélyt parancsoló hangjának rugalmas artikulációjával könnyedén sétál végig a kivételes hangterjedelem széles regiszterein.
Moratti értékes tapasztalatokkal, megerősödött önbizalommal és saját zenei retorikájában sokkal világosabban megfogalmazott vízióval felvértezve lép be a „Victory” albumba, amellyel ezúttal kitűzött célja megvalósítására törekszik. Mindezt Robnak a legendás kanadai szuper art rock formáció, a Saga énekeseként töltött rövid, de felbecsülhetetlen értékű időszak hozta. A Sagában lenni olyan tag ideiglenes helyetteseként, aki nagymértékben meghatározza a zenekar artizmusát, inkább átok, mint áldás. Ez Rob zeneipari sorsát közelíti az olyan énekesek sorsához, mint Blaze Bayley és Tim „Ripper” Owens, hiszen a Saga életművének súlya és nagysága (a puszta úttörő jelleget tekintve) egyenértékű az Iron Maiden és a Judas Priest életművének e két ismérvével (természetesen szem előtt kell tartani a három különböző zenei állást, amelyet e három zenekar elfoglal). Michael Sadler váratlan visszatérése a Sagához, miután az énekes 2007 végén visszavonhatatlanul bejelentette búcsúját az anyazenekartól, a név és az ismertség megszilárdítása szempontjából a mai melodic rock/AOR, sőt a progresszív rock színtéren is (ide számítanak a Saga rajongói) kiváló ugródeszka egy szólókarrier elindításához. Ezzel kihasználod azokat az erős kapcsolatokat és ismeretségeket, amelyeket ez idő alatt szereztél, és összeállítasz egy edzett zenészekből álló csapatot, amellyel felveszed az albumot.
A dalok valóban hajszálpontosan kicsiszoltak, és az album játékideje nem tud unalmassá válni. Az egyetlen gyengébb láncszem a banálisan megírt (és csillogó) „cukros” I Promise You, amely kissé rontja az egyébként kiváló keveréket a melankóliából és az ünnepélyességből, az alapvető AOR-vektorok bombasztikus fűszerezéséből, amelyek az album során egyébként nem ismernek szacharinos túlzásokat. Ilyen tökéletes hangulati elegyet találunk a Standing On The Top Of The World-ben is, amely gond nélkül lecserélhetné az album nyitányaként a szintén ultra-felpezsdítően pompás Life On The Line-t.
Rob Moratti a „Victory”-val doktorált! Kiadott egy kifinomult, szerzői szempontból rendkívül érett albumot, amely ragaszkodik a személyes, felismerhető szerzői hangvételhez (mellesleg az egyébként szintén kiváló „Human Condition” is éppen Rob hangja miatt egyedi és megismételhetetlen Saga-album), és amely ssarkig tárja előtte a kaput a szólókarrier elmélyítése előtt. Hogy Moratti valóban hajszálpontos alapossággal állt a termék teljes kidolgozásához, azt Richard Chycki közreműködése is megerősíti, aki az album hangzásának keverését végezte. Chycki a múltban többek között a Rushsal és a Gotthard-dal is dolgozott. Reméljük, Moratti tovább építkezik ezen a kivételes alapon, amelyet ezzel a kiváló szóló stúdiódebütálással rakott le. És mindenekelőtt? Győzedelmesen!
Felállás
Rob Moratti – ének, vokál
Reb Beach – gitár
Christian Wolff – gitárok, billentyűk
Fredrik Bergh – billentyűk
Tony Franklin – basszusgitár
Brian Doerner – dob
Produkció
Rob Moratti
Számlista
1. Life On The Line
2. Everything But Good Bye
3. Life Time
4. Power Of Love
5. Hold That Light
6. On And On
7. Take It All Back
8. I Promise You
9. Standing On The Top Of The World
10. Jennie
11. Now More Than Ever
