Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Burning Rain
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2000
Játékidő: 61:35
Értékelés: 4/5
A „Pleasure To Burn” az amerikai hard rockerek, a Burning Rain második stúdióalbuma. Mindössze egy évvel az 1999-es „Burning Rain” debütalbum után jelent meg – a RockLine-recenziót ITT találod. Élő bizonyíték arra, hogy Doug Aldrich (gitár) és Keith St. John (ének) alkotói párosa telitalálat volt. A duó ismét a dalszerzés oroszlánrészét vállalta az új lemezen, amely újabb bőséges adag őszinte, mégis változatos és mindenekelőtt dinamikus hard rockot kínál, ami nem fukarkodik a szenvedélyes töltettel!
A „Pleasure To Burn” azonban az érés jeleit mutatja. Ez nem azt jelenti, hogy jobb album a debütnél. Minőségben egyenrangúak, és neked kell eldöntened, melyik áll közelebb hozzád. A „Pleasure To Burn” nem olyan nyílt, naiv és – ha úgy tetszik – „sebezhető”, mint a „Burning Rain” debüt. Művészileg egy hajszállal átgondoltabb lépéseket tesz piaci szempontból, de semmiképp sem adja el a zenei alkotókedv valódi magját – akkoriban a szereplők szíve ezért dobogott. A hangzás kicsit kontrolláltabb, mégis megőrzi a nyers, vakmerő „badass” tesztoszteron rendkívül magas szintjét, ami a vad hard rock kanyarokon át tartó száguldás után ott zubog az ereidben!
A határozottabb zenei irányt főleg a nyugodtabb dalok hangsúlyozzák (Faithfully Yours, Cherrie Don’t Break My Heart, a Judgement Day felvezető részei), amelyekből valamivel több van, mint a debütön, ahol egy kivétellel csupa hard rockos zúzda kapott helyet. Mindezek mellett az a hihetetlen, hogy a zenekar még mindig rendkívül hatékonyan őrzi a fertőzően megjegyezhető vezérmotívumok teljes kidolgozottságát, amelyek erősen dinamikus és ultrakompakt lendületet adnak a lemeznek. Hogy a banda az aranzsmék kontrolláltabb díszítésére is gondot fordított, azt a billentyűk is bizonyítják, amelyek főleg a félig epikus szépség, a Judgement Day komor, mégis ragadozó hangulatát mélyítik.
A Metal SUperman-hez hasonló dalban a zenekar nagyobb zenei kicsapongást enged meg magának, teret adva a kísérletezésnek! Igazi hard rock tornádó ez, több motívumból szőve, groove-os funk formával alátámasztva – mindezt Keith S. John ismét kiváló, rendkívül változatos és ötletes énekteljesítménye feszíti szét. A dal kicsit összetettebb karaktere miatt akár egy kultikus Extreme-albumon is megállhatná a helyét. Tökéletes hard rockos roham, amilyet a banda a debütön nem tett le az asztalra, és a kiszámíthatatlanság fényében bontakozik ki.
Vannak pillanatok, amikor az ének erősen Robert Plantet idézi. A Judgement Day nyugodt felvezetésében a dallam helyenként erősen közelít a Zepp-klasszikus All Of My Life versszakához, hihetetlen Keith falzettjének színe is: Kelly Hansen (Foreigner) és Johnny Gioeli (Hardline) keveréke, és ahol a már említett Robert Plant közelében jár, ott Lenny Wolfra (Kingdom Come) is hasonlít. Főleg a felhevülten mozgalmas, drámai záró epilógusban közelít ez a félig epikus kompozíció a Zepp-eposz, a Kashmir dramaturgiájához, de a német Kingdom Come rajongói is felkaphatják a fejüket.
A nyitó Fireball és a záró Devil Money féktelen száguldása távolról arra az aranzsésablonra emlékeztet, amelyet a hetvenes években a Deep Purple (Speed King) és a Rainbow (Kill The King) állított fel. A Love Emotion, a Stone Cold N’ Crazy és a Shut Down (a debütalbumos Fool No More távoli testvére) a Whitesnake-es hard rock sablonnal kacérkodik, a kifinomult Cherrie Don’t Break My Heart pedig érdekes keverék a Whitesnake (versszak) és a Foreigner (refrén) között – a tipikus példa a slágersingle-vadászatra!
Hedonizmusból bőven kijut a lemezen! Kiemelkedik a Love De Joeur, ahol sem a felvezetésből, sem a refrénből a versszakba vezető átmenetből nem maradhat ki a gitár talk boxos hörgése. A dal a zenekar igazi „badass” csibészségét mutatja, amely a „kemény csali” zenei természetével kúszik a mézédes, még le nem szakított női virág bőre alá. Zseniálisan kitalálva! Hasonlóan igen csibészes módon bontakozik ki a Sex Machine is – ahol az énekdallamokban megint nem hiányzik a David Coverdale-féle megoldásokkal való kacérkodás.
2013-ig a Burning Rain nem vett fel új albumot. A „Pleasure To Burn” 2000-es megjelenése után a zenekar útja több mint tíz évre megszakadt. Aldrich a Dio zenekarnál kereste a kenyerét, és ma is az új Whitesnake állandó tagja, St. John pedig a Montrose-hoz szegődött. Csak idén jutott elég idő arra, hogy a Burning Rain újra összeálljon és új stúdióalbumot adjon ki, olyan anyaggal, amely már nagyon-nagyon sok évvel korábban elkészült. Ebből az alkalomból a Frontiers Records döntése, hogy újra kiadja a Burning Rain mindkét korábbi stúdiólemezét, kivételes gesztus, hiszen egyik albumot sem lehet évek óta szabadon megvenni a piacon.
Miért nem futott be a Burning Rain? Egyszerű. Rossz időben, rossz helyen bukkantak fel. A stílus, amelyet 1999-ben és 2000-ben műveltek, kereskedelmileg az 1980-as évek második felében égett igazán. Épp ezért a Burning Rain története aztán gyorsan véget is ért. Már 2002-ben. A zenekar erejét ugyanis megérezte a rockzene két guruja, Ronnie James Dio és Ronnie Montrose, akik nem hagyták magukat kétszer kérni. Egy másodpercet sem vesztegettek: meghívták Aldrichot és St. Johnt, hogy állandó tagok legyenek a felállásukban. Ez a tény önmagában is elegendő bizonyíték arra, hogy a Burning Rain rövid működése alatt rendkívül forró és megbecsült hard rock jelenség volt, amely zeneileg csak a legjobbat hozta! Aktuálisan nem éppen, de őszinte energiájában még mindig nagyon vonzó.
Felállás
Keith St. John – ének
Doug Aldrich – gitár
Ian Mayo – basszusgitár
Alex Makarovich – dob
VENDÉGZENÉSZ:
Ed Roth – billentyűs hangszerek
Produkció
Doug Aldrich
Számlista
1. Fireball (4:04)
2. Love Emotion (3:36)
3. Stone Cold n’ Crazy (5:22)
4. Cherie Don’t Break My Heart (5:17)
5. Shot Down (3:37)
6. Love De Jour (3:57)
7. Faithfully Yours (5:47)
8. Sex Machine (4:21)
9. Metal Superman (3:47)
10. Judgement Day (5:48)
11. Devil Money (4:47)
A 2013-as újrakiadás BÓNUSZDALAI:
12. Live For That Rush (kiadatlan demó)
13. Cherrie Don’t Break My Heart (akusztikus verzió)
