Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1969. 11. 7.
Producer: Pink Floyd & Norman Smith
Az album hossza: 86.11 perc
Műfaj: Psychadelic Rock/Progressive Rock/Avantgarde
Értékelés: 8.5/10
Az „őrült gyémánt”, Syd Barrett távozása utáni első évek a Pink Floyd számára kétségkívül rendkívül viharos időszakot jelentettek: szüntelen, kiterjedt stúdió- és koncertkísérletezéssel, a megfelelő új hangzásdefiníció keresésével, amely végleg szakítana Syd pszichedelikus-space rockos örökségével, és egy teljesen felismerhető saját zenei víziójú és hangzású zenekarként mutatná be őket. A pszichedelikus 60-as évek lassan a végükhöz közeledtek, a progresszív rock alapjait időközben már lerakták, de a rockzene összes kísérleti formájának egyik fő megalapozói még mindig kapkodtak, és egy kisebb hangzásbeli identitásválságot éltek át.
Mindkét korábbi albumukon, az „A Saucerful Of Secrets” (1968) és a „More” (1969) lemezen sikerült megmutatniuk Syd utódának, David Gilmour gitáros és fő énekesnek a tehetségét, aki Roger Waters basszusgitáros-énekes mellett fokozatosan a zenekar két kulcsfontosságú kreatív erőforrásának egyikévé vált. A csapatban akkor még viszonylag demokratikus folyamatok uralkodtak, bár már akkor is arról voltak híresek, hogy minden tag külön vette fel a saját részeit a stúdióban. Mindkét említett album kiváló pszichedelikus/korai progresszív rock termék volt. A Pink Floyd ennek ellenére még mindig kultikus, de viszonylag homályos zenekar maradt, külföldön számottevő kereskedelmi siker nélkül, ha nem számítjuk a Syd-korszakból származó első kislemezeik sikerét. Így is távolról sem akartak lemondani az állandó kísérletezésről, aminek jellemzően nem sok köze volt a melodikus és gyorsan befogadható rockzenei formákhoz.
A dupla „Ummagumma” kétségkívül a legkísérletezőbb, legmeghökkentőbb és legavantgárdabb projekt volt a történetükben. Stúdiórésze az addigi pszichedelikus kísérletek, a teljesen spontán avantgárd és az egyes zenekari tagok hangszeres tehetségének kiszámíthatatlan keveréke volt. Ennél a kiadványnál úgy döntöttek, hogy dupla projektként jelentetik meg, élő és stúdiórészre osztva. Ez akkoriban kétségkívül rendkívül eredeti húzás volt, ugyanakkor biztos sikert is garantált, hiszen mindazok, akik semmiképp sem tudtak átverekedni magukat a megterhelő stúdiórészen, az élő felvételekben találtak vigaszra.
Az album élő része, amely egyben az „Ummagumma” projekt első fele, sokkal könnyebben befogadható, mint a stúdiórész. Valójában ez az első élő albumuk, a zenekar korai pszichedelikus korszakának értékes dokumentuma, amely éppen itt érte el a csúcspontját. A felvételek az 1969-es birminghami és manchesteri fellépésekről származnak. Az előadott dalok között főként a korai idők népszerű space rockos alkotásai dominálnak. Elsősorban a mindig népszerű „Astronomy Domine”, az egyetlen Syd-korszakbeli szám (az „Interstellar Overdrive”-ot, amelyet akkoriban szintén játszottak, nem teljesen tisztázott okokból végül kihagyták). Ez az előadás érezhetően különbözött Syd eredetijétől, mert Gilmour és Wright éneke is szerepel benne, az első versszak pedig kétszer ismétlődik. A hangszeres rész is meghosszabbodott, a zárórész előtt Wright hosszabb orgonaszólóját is hallhatjuk. Itt található a „Careful With That Axe, Eugene” kiváló változata is, ez az érdekes progresszív rockos instrumentális szerzemény, amelynek stúdióverziója először a „Relics” (1971) válogatáson jelent meg. Drámai orgonahangjaival, egyszerű basszusgitárvonalával és Waters sikoltozásával (az utóbbi később jellegzetes elemmé vált néhány Floyd-alkotásban) fokozatosan feszült hangulatot teremt, amely akkor is megmarad, amikor az előadás hosszabb instrumentális jammé bontakozik ki. A „Set The Controls For The Heart Of The Sun” space rockos kísérlet az akkori idők egyik kötelező koncertdala volt. Ez a verzió érezhetően elnyújtottabb, kicsit dinamikusabb is, főleg az elektronikus effektek használatát tekintve, a hangulat pedig jóval keletiesebb. Az avantgárd mestermű, az „A Saucerful of Secrets” záró előadása szintén érezhetően eltért a stúdióváltozattól. A bevezető rész cintányérhangjait a basszus váltotta fel, több orgonafutam hallható benne, és gazdagabb a zárórésze, amelyben fokozatosan, drámai módon lépnek be a hangszerek. Ezt a kiváló verziót a közönség zajos tapssal jutalmazta. Az első hivatalos élő albumukig, a „Delicate Sound Of Thunder”-ig (1988) majdnem húsz évnek kellett eltelnie, ami szinte hihetetlen. Még furcsább, hogy ha az „Is There Anybody Out There” (2000) lemezt nem számítom, az „Ummagumma” élő része (egyelőre) az egyetlen hivatalos élő felvételük a Waters-korszakból.
A stúdiórész, vagyis az album második fele kirándulás mind a négy tag teljesen spontán, rendkívül kísérleti szólóalkotásaiba, és ezt talán a legkönnyebben az „Ummagumma” szó fordításával lehetne leírni, ami egy angol szlengkifejezés a szexuális szórakozásra. Pontosan így hangzik ezeknek a szerzeményeknek a többsége is, amelyek bizonyára a legkülönfélébb pszichoaktív szerek (kétségkívül azok enyhébb formái) hatása alatt születtek, bár a zenekar tagjai részéről erre soha nem volt semmilyen megerősítés (és nem is lesz). A hallgatók többsége, aki csak a zenekar későbbi, rádióbarát alkotásait ismeri, ezt a stúdiórészt már az első hallgatás után valószínűleg teljesen emészthetetlennek bélyegezné, de a zenei gurmék gyorsan felfedezik számtalan rejtett bájait, amelyek leginkább az egyes teljesen spontán szekciókon belüli, nagyfeszültségű atmoszferikus pillanatokban rejlenek. Négy részre oszlanak, és a zenekar minden egyes tagja teret kapott rajtuk saját szerzeményei bemutatására. Nem szabad szó nélkül hagyni a kiváló, teljesen egyedi, pszichedelikus hangulatú borítót sem, amelyet a Floyd régi munkatársa, Storm Thorgerson készített, és amely a zenekari tagok térbeli elhelyezkedésének cserélődését ábrázolja, amíg a portré végül teljesen kicsi és kivehetetlen nem lesz. A szék bal oldalán a „Gigi” című film zenéjét tartalmazó bakelitlemez is látható.
Elsőként Rick Wright billentyűs mutatta be kísérleti szimfonikus víziót a „Sysyphus” szvittel, amely egy négytételes avantgárd szvit a görög mitológia tragikus alakjáról, akit arra ítéltek, hogy az alvilágban örökké egy követ görgessen fel a domb tetejére, de valahányszor a kővel eléri a csúcsot, az legurul a domboldalon (és így újra meg újra, a végtelenségig). Rendkívül kísérleti és pszichedelikus alkotás, amelyben Wright zongorán, orgonán és mellotronon játszott szimfonikus hangszerelések váltogatásával rendkívül sokszínű hangulatokat teremt. Az első szakaszban, ahol a mellotron és az orgona drámai hangjai dominálnak, a hangulat rendkívül sötét, és jól idézi meg az örök bűnhődő képét, aki a Hádészban pokoli kínokat kénytelen elszenvedni. A második rész, ahol a zongora finom dallama uralkodik, jóval szubtilisebb. A második szakasz vége felé azonban kiterjedt kakofónia lép be Mason üstdobjain játszott további avantgárd ütős betétekkel, a majomvisításra emlékeztető furcsa effektekkel és Waters artikulálatlan basszusgitár-díszítéseivel. A záró, negyedik szakasz a mellotron komor zenekari függönyei miatt kissé a King Crimson néhány korai alkotására hajaz, bár a közbeékelődő orgonahangok és a madárcsicsergésre emlékeztető effektek némileg oldják a sötét hangulatot. Ennek ellenére az orgona és a csörgő effektek záró kakofón hangjai rendkívül hátborzongatóak és teljesen homályosan pszichedelikusak. A „Sysyphus”-szal Wright az albumon ismét nemcsak kiváló billentyűsként, hanem a sokféle hangulat kiváló mestereként és az album egyik legjobb részének megalkotójaként is bemutatkozott. A sötét és feszült, helyenként akár egy kissé epikus hangulat, amely életre kelti Sziszüphosz tragikus alakját, az teszi ezt a teljesen spontán avantgárd kompozíciót olyan vonzóvá.
Waters szólószáma következik a „Grantchester Meadows”-szal, amely kellemes pasztorális pszichedelikus folkballada az ő énekével és akusztikus gitárjátékával. A dalban végig különleges, utólag felvett effektek révén madárcsiripelés hallatszik, ami olyan hangulatot teremt, mintha a felvétel valahol egy rét közepén készült volna. A dal közepén egy túlságosan felhúzott liba hápogása és repülése is hallható. Waters szövege a tipikus angol falucska, Grantchester pásztori idilljét írja le, amely Waters későbbi „legjobb barátjának”, David Gilmournak a szülőhelye. A sötét „Sysyphus” után ez az album rendkívül üdvözlendő és felszabadító pillanata volt, bár nem tartozik azok közé a Pink Floyd-klasszikusok közé, amelyek örökre belevésődnek a hallgató szívébe. Ez a folkballada egyébként jellemző volt Waters akkori zeneszerzői stílusára, ami később a „Music From The Body” (1970) című szólóalbumán és a következő Pink Floyd-album, az „Atom Heart Mother” (1970) „If” című dalában is megmutatkozott. A dal vége felé belép a híres, szinte már legendás effekt: egy idegesítő, egyre hangosabb légy zümmögése hallatszik, egészen addig, amíg valaki le nem jön a lépcsőn, és egy újsággal agyon nem csapja.
Waters azonban nem lenne Waters, ha az album legkönnyebben befogadható alkotása mellett nem a legavantgárdabbat és legkülönösebbet is hozzátette volna. Következik ugyanis egy ultrakülönc alkotás, a címe sem kevésbé furcsa: „Several Species of Small Furry Animals Gathered Together in a Cave and Grooving with a Pict”, amelyet minden további nélkül az album avantgárd csúcspontjának és a zenekar történetének legőrültebb alkotására legfőbb esélyesnek nevezhetek. Ez a különc Waters-kísérlet számos homályos effektet tartalmaz, amelyek a musique concrète műfajra jellemzőek, és amelyet általában Frank Zappa néhány alkotásával szoktak összekapcsolni. Ebben az esetben a hangeffektek és Waters madarak és különféle rágcsálók hangjára emlékeztető hangi fintorainak rendkívül homályos, teljesen kattant keverékéről van szó. Waters ehhez számos felvételi effektet használt a sebesség beállításánál, és különféle mikrofonmanipulációkat. Különösen groteszk a teljesen kivehetetlen és érthetetlen, skót akcentusú vokális fintorgása (a piktek a skótok ókori elődei voltak, innen kap ez a húzás legalább némi logikát). Mormolása végén figyelmes hallgatással és lelassított felvételen a „thank you” is kivehető. Közben pedig lelassított lejátszásnál egy „rejtett üzenet” is található, amelyben Waterst hallani, ahogy azt mondja: „that was pretty avantgarde wasn’t it?” Ennél jobban tényleg nem érthetnék egyet ezzel az állítással.
A három szakaszra osztott, érdekes, többségében akusztikus „The Narrow Way” kompozícióban Gilmour is megkapja a maga „ötpercét”, aki főleg az első szakaszban akusztikus gitáron kínál néhány jellegzetes bluesos futamot. A háttérben végig szokatlan effektek hallatszanak. A második szakasz, amelyet elektromos gitáron játszott, jóval homályosabb, és szintén számos pszichedelikus hangot tartalmaz. A záró szakasz, amelyet akár az album egyik legjobb pillanatának is nevezhetünk, Gilmour felismerhető bársonyos énekét, valamint kiváló slide-gitár, mellotron és zongora hátteret tartalmaz. Az album összes pillanata közül ez adja a legjobb bepillantást a zenekar hangzásbeli jövőjébe, főleg Dave énekének, a álmodozó slide-gitárfutamoknak és a légies billentyűhangoknak köszönhetően, amelyek később a legjobb korszakuk hangzásának elválaszthatatlan részévé váltak. Érdekes, hogy mind a három szakasznak más a tempója és a hangzása. Gilmour a megszokott ének és gitár mellett itt basszusgitáron, zongorán, mellotronon és dobon is játszott, ezzel sikeresen bizonyítva többhangszeres képességeit. Ezt a kompozíciót az album stúdiórészén uralkodó homályos avantgárd pszichedelikus effektek és a dallamos, akusztikus hangszeres futamok megfelelő egyensúlyának is nevezhetnénk.
A „The Grand Vizier’s Garden Party” Mason záró, háromrészes instrumentális száma és az album egyik további avantgárd csúcspontja, mivel az ütőhangszerein játszott avantgárd hangok sorát tartalmazza. Az „oszmán birodalom nagyvezírjét” alakító Masont az első szakaszban rövid ideig fuvolán akkori felesége, Lindy kíséri. Ez az egész instrumentális legmelodikusabb pillanata is, mert a második szakasz belépésével homályos, pszichedelikusan hangzó ütősök sora következik, amelyek többnyire úgy szólnak, mintha valaki konyhai fazekak alját verné. Az egész meglehetősen kakofón és teljesen spontán, a pillanatnyi ihlet műve, amely semmiképp sem képes valódi atmoszférát teremteni, ahogy az a korábbi szólókompozíciók többségének sikerült. E szakasz végén Mason hosszú dobszólójával mégis bemutatja, miért tartják ma az egyik legbefolyásosabb dobosnak. A kompozíció utolsó része, egyben az album stúdiórészének is a vége, fuvola és ütősök kombinációjával zárul, és kevesebb mint egy percig tart. Az album mind a négy szakasza közül ez messze a legkevésbé érdekes, és ha nem lenne benne a jó záró dobszóló, egyáltalán nem hiányolnám.
Az „Ummagumma” legalábbis a stúdiórészét tekintve kétségkívül a rockzene történetének egyik legavantgárdabb és legvitatottabb projektje volt, amely még a 60-as évek végének a legkülönfélébb zenei kísérletek előtt tárt karú zenei korszakához képest is rendkívül homályos volt. A Pink Floyd előtt akkoriban semmilyen akadály és határ nem állt, hogy a kor legkísérletezőbb brit rockzenekarává váljanak, a zenei közösség pedig sokkal nyitottabb is volt az efféle vállalkozásokra, mint manapság, és meg is tudta őket jutalmazni (minden homályossága ellenére ez volt az első albumuk, amely bekerült az amerikai slágerlista legjobb száz közé, és hazai pályán is nagyon szolid, az akkori idők legsikeresebb helyezését érte el az addigi albumok közül). Ezt az albumot egészében (és nem csak a könnyebben befogadható élő részét) csak a zeneileg legnyitottabb, igényesebb ízlésű hallgatók tudják majd megfelelően értékelni, akikből sajnos ma már nincs sok. Köztük biztosan a zenekar minden igazi rajongója is ott van. Az „Ummagumma” semmiképp sem tartozott azok közé a Pink Floyd-mesterművek közé, amelyeknek minden háztartásban ott a helye, de minden hiányossága ellenére fontos helyet vívott ki magának azon albumok között, amelyek segítettek definiálni a progresszív rockot és általában a modern kísérleti zenét. Ilyen módon a teljes spontaneitás és a kiadó vagy a menedzsment véleményétől való szabadság csodálatos példája, valamint a jóval egyszerűbb idők terméke marad.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Számlista:
CD1 (élő album):
1. Astronomy Domine (8:29)
2. Careful With That Axe, Eugene (Instrumental) (8:50)
3. Set the Controls for the Heart of the Sun (9:12)
4. Saucerful of Secrets (12:48)
CD2 (stúdióalbum):
1. Sysyphus, Pt. 1 (1:08)
2. Sysyphus, Pt. 2 (3:30)
3. Sysyphus, Pt. 3 (1:49)
4. Sysyphus, Pt. 4 (6:59)
5. Grantchester Meadows (7:26)
6. Several Species of Small Furry Animals Gathered Together in a Cave and Grooving with a Pict (4:59)
7. Narrow Way, Pt. 1 (3:27)
8. Narrow Way, Pt. 2 (2:53)
9. Narrow Way, Pt. 3 (5:57)
10. Grand Vizier’s Garden Party: Enterance, Pt. 1 (1:00)
11. Grand Vizier’s Garden Party: Entertainment, Pt. 2 (7:06)
12. Grand Vizier’s Garden Party: Exit, Pt. 3 (0:38)
Felállás:
David Gilmour – ének, gitár, orgona, zongora, basszusgitár, dob, mellotron
Roger Waters – basszusgitár, ének, akusztikus gitár, gong, effektek
Richard Wright – orgona, zongora, billentyűk, ének, mellotron
Nick Mason – dob, ütőhangszerek, üstdob, effektek
Vendégzenész:
Lindy Mason – fuvola
