Kiadó: EMI Records
Megjelenés dátuma: 1971. 10. 31.
Produkció: Pink Floyd
Az album hossza: 46.48 perc
Stílus: Progressive Rock/Art Rock
Értékelés: 9.0/10
Az ezoterikus hangulattal átitatott „Meddle” talán a legfontosabb album a legendás progresszív rock újítók, a Pink Floyd történetében, hiszen ezen alakították ki végleges formájában a sajátos hangzásukat, amely nem sokkal később világhírnevet hozott nekik, és örökre minden idők legnagyobb rockzenekarai közé repítette őket. A „Meddle”-lel a zenekar felhagyott az állandó hangzásbeli identitás kereséséről és a nagyobb avantgárd kísérletezésről, főként pedig végleg szakított a korai pszichedelikus rock hangzásvilág minden szálával és alapítójuk, a bukott zseni Syd Barrett örökségével. A „Meddle”-t leginkább a több mint 20 perces záró szuperepikus darabja, az „Echoes” miatt ismerik és becsülik, amely az album központi műve, sokak szerint pedig a teljes életmű alkotói csúcspontja. Kétségkívül a progresszív rock történetének egyik legfenségesebb alkotásáról van szó, amely évtizedekkel később is libabőrt csal a hátunkra elképesztő varázsával és drámai szerkezetével. Ugyanakkor az album többi, többnyire akusztikus irányultságú szerzeményét sem szabad figyelmen kívül hagyni. Némelyikük a zenekar történetének legszebb és legezoterikusabb darabjai közé tartozik, és kulcsszerepet játszott a későbbi, népszerűbb klasszikusok kialakításában. A „Meddle” volt az első Pink Floyd-album, amely (az „Echoes” által) felvázolt egyfajta központi hangzásbeli témát, amelyhez újra meg újra vissza lehet térni.
Egyúttal ez volt az a pillanat, amikor a zenekar egyes tagjainak eltérő zenei stílusa – élükön David Gilmour gitárossal/énekessel, Roger Waters basszusgitárossal/énekessel és Rick Wright billentyűssel/alkalmi énekessel (Nick Mason dobos hozzájárulása a dalszerzéshez szokás szerint minimális volt) – egyetlen ideális harmóniává olvadt össze, amellyel belépett az arany kreatív korszakukba, és megszabadult a korai évek atonális obskúrus megoldásaitól. A hangzásuk a „Meddle” megjelenése után sokkal kifinomultabbá és tisztábbá vált, számos hipnotikus, gyakran melankolikus és ezoterikus hullámzással. Ugyanakkor sokkal befogadhatóbb is lett a szélesebb közönség számára, mint a 60-as években volt. A legjobb szerzeményeket átjárták Waters filozofikus, gyakran szarkasztikus és társadalomkritikus szövegei és felismerhető, dallamos basszusvonalai, Gilmour egyedi, blues-irányultságú és sokszor kivételesen kifinomult gitárjátéka, valamint Wright könnyed billentyűs dallamai. Gilmour ekkorra már a zenekar fő énekesévé vált, érzéki hangi kifejezésmódja pedig gyakran a legmélyebb szerzeményeik kulcsa volt. A különleges hangeffektek használata szintén jóval kifinomultabb lett, és a korábbinál sokkal inkább háttérbe szorult a fő hangszerekhez képest.
A „Meddle” legnagyobb erénye, hogy az album számos változatos hangulattal van átitatva, amelyek a hallgatót könnyedén elröpíthetik egy különleges spirituális utazásra, ha hallgatás közben elég mélyen átadja magát neki. Az album a drámai-ezoterikus hangszeres rombolóval, a „One Of These Days”-szel nyit, amely a szél zúgásának effektjével indul. Idővel belép egy lüktető, ismétlődő basszusgitárvonal, amelyet Waters és Gilmour közösen játszik el. Közben folyamatosan ezoterikus billentyűs futamok hullámzanak. A fokozódó ritmikus drámaiság után megérkezik Gilmour torzított gitárriffje, majd számos ízléses slide-gitárfutam. A hangszeres darabot rövid időre megszakítja a Mason által kimondott, effekttel megbolondított mondat: „One of these days I’m gonna cut you into little pieces”. Ennek az örökzöld instrumentális csemegének a drámai hangulata egészen a végéig nem enged, így a zenekar karrierjének egyik legizgalmasabb darabjává válik. A nyitó drámát, közvetlenül a szélzúgás effektjén át, a nyugodt és melankolikus akusztikus folkballada, az „A Pillow Of Winds” követi. Ez Gilmour egyik legkellemesebb és legkellemesebben megnyugtató folkballadája, egyben a zenekar történetének egyik ritka szerelmes balladája. Dave gitáros és énekesi tehetsége itt teljes erejével ragyog, ahogy kifinomultan csalogatja elő a melankolikus futamokat akusztikus és slide-gitáron, különösen a középső, kissé sötétebb szakaszban. Wright orgonahangja némi titokzatosságot is kölcsönöz a dalnak. A „Fearless” is lassú tempóra és az akusztikus hangzás kiterjedt használatára épül. A szellemes akusztikusgitár-akkordok energikus játékát és a finom zongoradallamot Gilmour álmodozó éneke kíséri. Ez az egyszerű, de kiváló akusztikus dal, amely ma kultikus státuszt élvez a zenekar rajongói körében, a híres angol labdarúgócsapat, a Liverpool szurkolóinak éneklését megörökítő záró felvételről is ismert.
A „San Tropez”, egy újabb akusztikus irányultságú és igen kellemes kis dal, a jazz és a pop elemeinek kombinálásával végzett nagyon érdekes és szokatlan kísérlet volt. A számot jazzes ritmus és szinte trópusi hangulat járja át, központi kísérete az akusztikus gitár. Waters romantikus éneke mellett nem hiányzik Gilmour ízléses slide-gitárszólója, sem Wright nem kevésbé szellemes zongorás záró szólója. A romantikus hangulatban könnyedén átképzelhetjük magunkat a előkelő francia üdülőváros, Saint-Tropez napsütötte strandjaira, amelyről a szöveg is szól. Az album egyetlen obskúrus, de egyben szellemes pillanata a „Seamus”, egy rövid, különc blues-kísérlet, amelyben Gilmour kutyája, Seamus ugat a mikrofonba, és ő adja ennek a szokatlan Gilmour-szeszélynek a fő „vokálját”. A számot Gilmour éneke, blues-os gitárjátéka és szájharmonikája, valamint Wright zongorája mellett Seamus bánatos vonyítása kíséri. Bár ez az avantgárd blues alkotás az abszurditása miatt eléggé kilóg az album kontextusából, sokan emiatt nem szeretik, megfelelő hangulatban mégis szórakoztatóan és szellemesen hangzik. Egyúttal teljesen lenyugtatja az albumot, és felkészíti a hallgatót a záró magnum opusra, amely „felelős” azért, hogy a „Meddle” a zenekar legjobb művei közé tartozik.
A nagy finálé ugyanis a már említett mese, a több mint 20 perces szuperepikus „Echoes”, a zenekar legjobb alkotásának egyik fő várományosa, az album nagy ezoterikus diadalának az a pillanata, amikor az egyes tagok tehetsége és főként a köztük lévő harmónia a legnagyobb kifejezőerőt éri el. Az „Echoes”-t hihetetlen ezoterikus (mondhatni space rockos) hangulat járja át, amely pillanatról pillanatra változik, hosszabb hangszeres szakaszok és drámai ambient effektek váltakozásán keresztül. Mindezek kombinációja egy álomszerű befejezés felé vezeti az eposzt, elsősorban Gilmour gitárjának elképesztő használata révén, amely előkészíti a terepet ahhoz a fenséges diadalhoz, amelynek köszönhetően a Pink Floyd joggal került be a rocktörténelem legnagyobb zenekarai közé. Ez a kavargó, többrétegű ambient mese mulatságosan egyszerű módon nyit: Wright zongoráján egyetlen hang effektje ritmusosan ismétlődik, úgy hangzik, mintha egy elveszett szonda kopogna rövid, megszakadó jeleket a tengerben. A kompozíció összhangulata általában mélyen a tenger mélyére húzza a hallgatót, ahol a szeme előtt a tengeri élővilág különféle színei és szépségei áramlanak (ehhez teljesen illik a kompozíció szövege és az album borítója is). Wright folytatja a hangulat fokozatos felépítését számos zongoraimprovizációval. Aztán belép Gilmour kivételesen kifinomult gitárszólója. Fokozatosan megjelenik a lüktető ritmusvonal és az orgona hangja is. A nyitó énekdallamot a szaftos gitárriffek után közösen éneklik Gilmour és Wiright. Ezt követi Gilmour különleges „világűr” gitárszólója, amely előkészíti a kompozíció első átmenetét, ahol energikus ritmusvonal lép be. Ebben a pillanatban a dal szinte funky ritmust kap, és hosszabb hangszeres szakaszt vezet be, ahol az orgonán és a gitáron szellemes futamok váltják egymást. Hirtelen drámai szakasz érkezik számos visszhangzó „szél” effekttel. Némelyik a bálnák hangjára is emlékeztet. Idővel ezek a hangok elhalnak egy hollókárogásra emlékeztető effekt javára. Ezután újra visszatér a nyitó szonáreffekt, és itt Wright az orgonán fokozatosan újra szőni kezdi a drámai hangulatot, amely úgy kezd növekedni, mint egy újra működésbe lépő vulkán. Ezt a kompozíció legjobb pillanatának előkészítése követi, ahol az orgona világűrhangzásához és a szonáreffekthez csatlakozik Gilmour torzított riffelése, amely kitartóan hajtja a kompozíciót a forráspontja és a drámai fordulat felé. Ekkor következik az álomszerű, diadalmas átmenet, dallamos gitárfoszlányok és lüktető riffelés váltakozásával. Amikor újra belép az éneklős szakasz Gilmour melankolikus hangjával, megérkezik a varázslatos pillanat, amikor a hallgató testén végigfut a hideg. A nyitó énekes résztől eltérően itt hatalmas gitárriffek váltják egymást. Az utolsó átmenet után mesés, rendkívül melankolikus záró szakasz következik, ahol visszhangzó, „síró” gitár- és orgonafutamokkal a kompozíció a kifutása felé halad. A kompozíció úgy zárul, ahogy az album megnyílt – a tengeri szelek zúgásának effektjével, és ezzel bezárul az ambient visszhangok köre. Az „Echoes” azon nagy zenei alkotások egyike, amelyeket sosem lehet eléggé dicsérni, és amely örökre a progresszív rock aranykorának egyik legnagyobb teljesítménye marad.
A „Meddle” kulcsfontosságú pillanatot jelentett ennek a kiváló zenekarnak a hangzásbeli fordulatában és további irányvételében, egyben a klasszikus felállásuk első mesterműve is volt. Ez volt az az alapvető album, amely lefektette a későbbi, rendkívül sikeres konceptalbum-mesterműveik alapjait, és az egyik legjobb albumuk státusza vitathatatlan marad, bár némi következetesség hiányzik belőle ahhoz, hogy a legcsúcsra kerüljön. Már maga a hihetetlen „Echoes”, amely a pályafutásuk három legjobb alkotása között van, ok arra, hogy az album minden háztartásban ott legyen, miközben a „One Of These Days”, az „A Pillow Of Winds” és a „Fearless” kevésbé ismert klasszikusok maradnak, amelyek az albumnak időtlenséget biztosítanak a zenetörténetben. A tagok közti kémia ekkor kiváló egyensúlyban volt, a viszonyok egyenrangúak, az egyes egók pedig, amelyek bizonyos zenei ötletek érvényesítésére törekedtek, még nyugton voltak. Az út a csúcsra elkerülhetetlen volt, és az arany korszakuk, amely a „Hold sötét oldalára” tett űrutazással indult, megkezdődhetett.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Számlista:
1. One of these days (5:56)
2. A pillow of winds (5:13)
3. Fearless (6:08)
4. San Tropez (3:43)
5. Seamus (2:15)
6. Echoes (23:27)
Felállás:
David Gilmour – gitár, ének
Roger Waters – basszusgitár, ének (4)
Richard Wright – billentyűs hangszerek, kísérő ének (6)
Nick Mason – dob, ütőhangszerek
Különleges vendég:
Seamus, a kutya – ugatás az 5. számon
