Meddle

Szerző: Peter Podbrežnik

Előadó: Pink Floyd
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1971
Értékelés: 5/5

Az ezoterikus hangulattól átitatott „Meddle” talán még a legendás progresszív rock úttörők, a Pink Floyd történetének legfontosabb albuma is, hiszen ezen lelték meg sajátos hangzásuk végső formáját, amely nem sokkal később világhírnevet hozott nekik, és örökre minden idők legnagyobb rockbandái közé repítette őket. A „Meddle”-n a zenekar felhagyott az állandó hangzásbeli identitás keresésével és a nagyobb avantgárd kísérletekkel, mindenekelőtt pedig végleg szakított a korai pszichedelikus rockos hangzásvilággal, valamint alapítójuk, a bukott zseni Syd Barrett örökségével. A „Meddle”-t leginkább a több mint 20 perces záró szuperepikus szerzeményéről, az „Echoes”-ról ismerik és becsülik, amely az album központi darabja, sokak szerint pedig a teljes életmű alkotói csúcspontja. Minden kétséget kizáróan a progresszív rock történetének egyik legfenségesebb alkotásáról van szó, amely évtizedekkel később is libabőrt csal a hátunkra hihetetlen varázsával és drámai szerkezetével. De ne feledkezzünk meg az album többi, java részt akusztikus beállítottságú dalról sem. Néhányuk a zenekar történetének legszebb és legezoterikusabb szerzemé­nyei közé tartozik, és kulcsszerepet játszottak a későbbi, népszerűbb klasszikusok kialakításában. A „Meddle” volt az első Pink Floyd-album, amely (az „Echoes”-on keresztül) felvázolt egyfajta központi hangzásbeli témát, amelyhez újra és újra vissza lehet térni.

Egyben ez volt az a pillanat, amikor a tagok eltérő zenei stílusai – élükön David Gilmour gitáros-énekessel, Roger Waters basszusgitáros-énekessel és Rick Wright billentyűs, alkalmi énekessel (Nick Mason dobos hozzájárulása a dalszerzéshez a szokásos módon minimális volt) – egyetlen ideális harmóniává álltak össze, amellyel belépett a zenekar az aranykorába, megszabadulva a korai évek atonális homályosságaitól. A hangzásuk a „Meddle” megjelenése után sokkal csiszoltabb és tisztább lett, számos hipnotikus, gyakran melankolikus és ezoterikus hullámmal. Egyúttal jóval befogadhatóbbá vált a szélesebb közönség számára, mint a 60-as években volt. A legjobb szerzeményeket áthatották Waters filozofikus, gyakran szarkasztikus és társadalomkritikus szövegei és jellegzetes dallamos basszusvonalai, Gilmour egyedi, bluesos beállítottságú és gyakran kivételesen kifinomult gitárjátéka, valamint Wright könnyed billentyűs dallamai. Gilmour ekkorra már a zenekar központi énekesévé vált, és érzéki vokális kifejezése gyakran a legmélyebb szerzemények kulcsa volt. A különleges hangeffektek használata szintén sokkal kifinomultabbá lett, és a korábbinál jóval inkább a háttérbe szorult a központi hangszerekhez képest.

A „Meddle” legnagyobb erénye, hogy az album sokféle hangulattal van átitatva, amelyek a hallgatót könnyedén elvihetik egy különleges spirituális utazásra, ha hallgatás közben kellően átadja magát nekik. Az album drámai-ezoterikus instrumentális romboló, a „One Of These Days” nyitja, amely szélzúgás-effekttel indul. Idővel belép a lüktető, ismétlődő basszusgitárvonal, amelyet Waters és Gilmour együtt játszik. Közben végig ezoterikus billentyűs futamok hullámzanak. A fokozódó ritmikus drámaiság után belép Gilmour torzított gitárriffje, majd számos ízletes slide gitáros futam. Az instrumentális rövid időre megszakad egy effekttel kezelt mondattal: „One of these days I’m gonna cut you into little pieces”, amelyet Mason mond ki. Ennek az örökzöld instrumentális csemegének a drámai hangulata egészen a végéig nem lankad, ezért a pályafutásuk egyik legizgalmasabb darabjai közé sorolható. A nyitó drámát, közvetlenül a szélzúgás-effekt után, a nyugodt és melankolikus akusztikus folkballada, az „A Pillow Of Winds” követi. Ez Gilmour egyik legkellemesebb és legnyugtatóbb folkballadája, egyben a zenekar történetének egyik ritka szerelmes balladája. Dave gitáros és énekesi tehetsége itt teljes erejével ragyog, a melankolikus futamok kifinomult megszólaltatásán keresztül akusztikus és slide gitáron, különösen a középső, kissé sötétebb szakaszban. Wright orgonahangja némi titokzatosságot is kölcsönöz a dalnak. A „Fearless” is lassú tempóra és a melankolikus, akusztikus hangzás bőséges használatára épül. Az akusztikus gitár szellemes akkordjainak energikus játékát és a zongora finom dallamát Gilmour álmodozó éneke kíséri. Ez az egyszerű, de kiváló akusztikus szerzemény, amely ma kultikus státuszt élvez a rajongók körében, a híres angol focicsapat, a Liverpool szurkolóinak záró felvételén hallható skandálásáról is nevezetes.

A „San Tropez”, egy újabb akusztikus beállítottságú és igen kellemes kis dal, nagyon érdekes és szokatlan kísérlet volt a jazz és a pop elemeinek ötvözésére. A dalt jazzes ritmus és szinte trópusi hangulat járja át, az akusztikus gitár központi kíséretével. Waters romantikus éneke mellett nem hiányzik az ízléses Gilmour-slide-szóló sem, és a nem kevésbé szellemes záró zongoraszóló Wrighttól. Romantikus hangulatában könnyedén elképzelhetjük magunkat a napsütötte tengerparton a előkelő francia üdülőhelyen, Saint-Tropez-ban, amelyről a szövege is szól. Az album egyetlen homályos, ugyanakkor szellemes pillanata a „Seamus”, a rövid, bolondos blueskísérlet, amelyben Gilmour kutyája, Seamus ugat a mikrofonba, és a főbb „vokálokat” szolgáltatja ehhez a különös Gilmour-szeszélyhez. A dalt Gilmour éneke, a bluesos gitár- és szájharmonikajáték és Wright zongorája mellett Seamus szomorkás vonyítása kíséri. Bár az abszurditása miatt ez az avantgárd blues szerzemény elég kilóg az album kontextusából, és sokan éppen ezért nem szeretik, a megfelelő hangulatban szórakoztatóan és szellemesen szól. Egyúttal teljesen lehűti az albumot, és felkészíti a hallgatót a záró magnum opusra, amely „hibás” azért, hogy a „Meddle” az együttes történetének legjobb termékei közé tartozik.

A nagy fináléban ugyanis a már említett mese következik, a több mint 20 perces szuperepikus „Echoes”, a zenekar legjobb művének egyik fő várományosa, az album nagy ezoterikus diadalának az a pillanata, amikor az egyes tagok tehetsége, és mindenekelőtt a köztük lévő harmónia a legnagyobb kifejezést kapja. Az „Echoes”-t hihetetlen ezoterikus (mondhatni space rockos) hangulat járja át, amely pillanatról pillanatra változik, hosszabb instrumentális szakaszok és drámai ambient effektek számos váltakozásán keresztül. Mindez együtt egy álomszerű lezárás felé vezeti a darabot, elsősorban Gilmour gitárjának hihetetlen használata révén, amely előkészíti a terepet ahhoz a fenséges diadalhoz, amiért a Pink Floyd joggal került a rocktörténet legnagyobbjai közé. Ez a felkavaró, rétegzett ambient mese nevetségesen egyszerű módon indul, Wright zongoráján egyetlen hang effektjének egyenletes ütögetésével, ami úgy hangzik, mintha egy elveszett szonda kopogna rövid, megszakadó jeleket a tengerben. Az összhangulat a hallgatót valahová mélyen a tengeri mélységekbe húzza, ahol a szeme előtt a tengeri élővilág különféle színei és szépségei hömpölyögnek (ehhez teljesen illik a szerzemény szövege és az album borítója is). Wright folytatja a hangulat fokozatos építését számos zongoraimprovizációval. Aztán belép Gilmour kivételesen kifinomult gitárszólója. Fokozatosan beszáll a lüktető ritmusvonal és az orgonahang is. A nyitó énekdallamot a szaftos gitárriffek után Gilmour és Wright együtt énekli. Ezt követi Gilmour jellegzetes „űrbéli” gitárszólója, amely előkészíti a szerzemény első átmenetét, ahol energikus ritmusvonal lép be. Ekkor a dal szinte funkys ritmust kap, és hosszabb instrumentális szakaszt vezet be, ahol szellemes orgona- és gitárfutamok váltogatják egymást. Hirtelen drámai rész következik számos visszhangzó „szél” effekttel. Némelyik bálnaszóra is emlékeztet. Idővel ezek a hangok alábbhagynak egy hollókárogásra emlékeztető effekt javára. Ezután ismét visszatér a nyitó szonáreffekt, és itt Wright az orgonán újra fokozatosan szövögetni kezdi a drámai hangulatot, amely úgy kezd növekedni, mint egy újra működésbe lépő vulkán. Ezt követi a felkészülés a szerzemény legjobb pillanatára, ahol az orgona űrhangjához és a szonáreffekthez Gilmour torzított riffelése csatlakozik, amely kitartóan hajtja a darabot a forráspontja és a drámai fordulat felé. Ekkor következik az álomszerű, diadalmas átmenet, a dallamos gitárrészek és a lüktető riffelés váltakozásával. Amikor újra belép az énekes rész Gilmour melankolikus hangjával, elérkezik a varázslatos pillanat, amikor libabőr fut végig a hallgató testén. A nyitó énekes résszel ellentétben itt hatalmas gitárriffek váltogatják egymást. Az utolsó átmenet után mesés, kivételesen melankolikus záró szakasz következik, ahol visszhangzó, „síró” gitár- és orgonafutamokkal a szerzemény a kifutása felé halad. A darab úgy ér véget, ahogy az album kezdődött – tengeri szelek zúgásának effektjével, és így bezárul az ambient visszhangok köre. Az „Echoes” azon nagy zenei alkotások egyike, amelyeket sosem lehet eléggé dicsérni, és amely örökre a progresszív rock aranykorának egyik legnagyobb teljesítménye marad.

A „Meddle” kulcsfontosságú pillanat volt ennek a kiváló zenekarnak a hangzásbeli fordulatában és további irányának kijelölésében, egyúttal a klasszikus felállásuk első mesterműve. Ez volt az a kulcsalbum, amely lefektette az alapokat a későbbi, kivételesen sikeres koncepcionális remekműveikhez, és az egyik legjobb albumuk státusza vitathatatlan marad, bár némi következetesség hiányzik belőle ahhoz, hogy a legcsúcsra kerüljön. Már maga a hihetetlen „Echoes”, amely a pályafutásuk három legjobb szerzeménye között van, elég ok arra, hogy az album minden háztartásba bekerüljön, miközben a „One Of These Days”, az „A Pillow Of Winds” és a „Fearless” kevésbé ismert klasszikusok maradnak, amelyek az albumnak a zenetörténetben időtlenséget biztosítanak. A tagok közötti kémia ekkor kiváló egyensúlyban volt, a kapcsolatok egyenrangúak, az egyéni egók pedig bizonyos zenei ötletek érvényesítésére irányuló vágyukban még nyugodtan pihentek. Az út a csúcsra elkerülhetetlen volt, és megkezdődhetett az aranykoruk, amely a „sötét oldal” felé tartó űrutazással indult.

Felállás

David Gilmour – gitár, ének
Roger Waters – basszusgitár, ének (4)
Richard Wright – billentyűs hangszerek, vokál (6)
Nick Mason – dob, ütőhangszerek

VENDÉG „ZENÉSZ”:
Seamus (kutya) – ugatás (5)

Produkció

Pink Floyd

Számlista

1. One of these days (5:56)
2. A pillow of winds (5:13)
3. Fearless (6:08)
4. San Tropez (3:43)
5. Seamus (2:15)
6. Echoes (23:27)

Az album hossza: 46:42