Megjelenés: 1986
Kiadó: ARC Music
Produkció: Pierre Moerlen
Játékidő: 40:44
Stílus: jazz rock fusion/progresszív rock
Pontszám: 6/10
A „Breakthrough”, amely öt évvel az elődje, a „Leave It Open” (1981) után jelent meg, a francia dobos nagymester, Pierre Moerlen és jazzrock-fúziós Gong-változatának visszatérését jelentette. A lemezen a régi motorosok közül Moerlenen kívül a későbbi Gongzilla-basszusgitáros, Hansford Rowe szerepel, a felvétel pedig a svéd progrock együttes, a Tribute tagjainak közreműködésével készült, akik két énekesnőt is hoztak magukkal, Lena és Nina Anderssont. Ők ketten adták az album fő különlegességét: a kísérő vokálharmóniákat, amelyek Moerlen meggondolatlan énekes kísérletei mellett egy amúgy jobbára instrumentális jazz rock fusion keretei között bukkantak fel a „Breakthrough”-n. Némi vitát az is kiváltott, hogy az albumot a szcientológia szekta tanításai inspirálták, amit Pierre később, amikor rájött a tévedésére, mélyen megbánt.
Moerlen jazz rock fusionhöz való hozzáállása a „Breakthrough”-n kissé megváltozott, és nem a javára: több a szintetikusan szóló szintetizátoros textúra, így egyes részek időnként inkább a Nintendo-játékok zenei aláfestésére emlékeztetnek, mint jazz rock fusion-sztenderdekre, máshol pedig a nyolcvanas évek szimfonikus progresszív rockjának elemei uralkodnak, nem sokban különbözve attól, amit akkoriban az Eloy csinált. Ez a hangzásirány már a nyitó „Spaceship Disco”-n érezhető, amelyet elektronikus textúrák, diszkóritmusok és metálosított gitárfutamok szőnek át, miközben némi hagyományos hangzást csak az ütőhangszerek adnak, élükön a vibrafonnal.
A „Rock in Seven”, amelynek hátterében epikus női vokálharmóniák szólnak, sehogy sem tud dönteni a jazz fusion, a progresszív rock és a világzene között, melyik utat válassza. A végén valami köztes ösvényt választ, ami nem hagy mély nyomot. A „Sic 8” hatalmas gitárszólót tartalmaz, miközben a szintetizátor-textúrák teljesen „lenyelik” a többi ritmikai elemet. A „Poitou” valamivel hagyományosabb darab, Moerlen ütőhangszerei jobban jelen vannak benne, míg a poprockos beállítottságú „Children’s Dream” és a „Portrait” sikertelen énekes kísérletek, amelyek Moerlen erős francia akcentusú angolja miatt rossz viccnek hatnak.
A „Breakthrough”-t uraló szintetizátoraranzsmanok, különösen a hagyományos ütőhangszereket is felvonultató számokban, mint a „Romantic Punk”, inkább valamelyik újhullámos vagy neoprogrock zenekarnak állnának jól, mint Pierre jazz rock fusionjének. A „The Road Out”, egy újabb nevetségesen hangzó énekes kísérlet francia angolsággal, hardrockos gitárriffet és tisztességes szólót tartalmaz, de ez minden, ami érdemes említésre ezen a lemezen. Moerlen és csapata némileg jóváteszi a hibáit a záró eposszal, a „Far East”-tel, amely a Távol-Kelet zenéjének lüktetését hozza, és időnként úgy hat, mintha Mike Oldfield kevésbé ihletett korszaka futott volna össze a kultikus Japan záró időszakával.
A „Breakthrough” ugyan hozott néhány érdekes ötletet, de fényévekre volt Moerlen Gongjának legjobb korszakaitól. Sok szempontból egy kor terméke, és meglehetősen rosszul állta ki az idő próbáját. A Tribute tagjai közül a következő stúdiólemezig, a „Second Wind”-ig (1988) csak a kiváló gitáros, Ake Zieden maradt, aki egyben a legtehetségesebb tagjuk volt.
A kritika szerzője: Peter Podbrežnik
Számok:
1. Breakthrough (6:00)
2. Spaceship Disco (3:22)
3. Rock In Seven (3:10)
4. Six 8 (4:05)
5. Piotou (3:50)
6. Children’s Dream (3:20)
7. Portrait (4:18)
8. The Road Out (3:25)
9. Romantic Punk (2:17)
10. Far East (6:57)
Pierre Moerlen’s Gong:
Pierre Moerlen – dob, ütőhangszerek, szintetizátor, ének, producer
Ake Ziedén – elektromos gitár
Hansford Rowe – basszusgitár
Lena Andersson – ének
Dag Westling – akusztikus gitár
Christer Rhedin – Moog-szólók
Nina Andersson – szaxofon, ének
Michael Zylka – Chapman stick
