Kiadó: Bloodfish Music
Megjelenés dátuma: 2018. 8. 31.
Produkció: Gabriel Moffat
Album hossza: 89.04 perc
Műfaj: Progressive Rock
Értékelés: 9.0/10
Az „Infernal” a zseniális amerikai zenész, Phideaux Xavier régóta várt kilencedik stúdióalbuma, aki újra és újra elkápráztat kiválóan megkomponált, jórészt koncepcióalbumként építkező progresszív rock lemezeivel. A új dupla albumra, az „Infernal”-ra, amely Xavier koncepcionális trilógiájának záródarabja, és a „The Great Leap” (2006, RockLine kritika) és a „Doomsday Afternoon” (2007, RockLine kritika) folytatása, nem kevesebb mint hét évet kellett várni. Pontosan ennyi telt el az előző albuma, a kiváló „Snowtorch” (2011, RockLine kritika) óta.
Az „Infernal” koncepciója Phideaux társadalomkritikai szagájának lezárása a „Big Brother” vezette önkényuralmi rezsimekről és az állandó ökológiai válságokról, amelyek a neoliberális és fasisztoid kormányzások következményei. Ez azt jelenti, hogy nagyon is aktuális olvasmány mindazoknak, akik el akarnak mélyedni az album szövegeiben – ezeket az ambiciózus multiinstrumentalista, énekes és zeneszerző Facebook-oldalán tették közzé, még mielőtt az egyre rendőrállamibb és önkényuralmibb Szlovénia végleg nehezen emészthető magyar szalámivá változna.
A hét év alatt Phideaux iszonyú mennyiségű új zenét alkotott, így nem csoda, hogy az „Infernal”, amelynek megjelenését egynél többször elhalasztották, dupla albumként látott napvilágot. Az eklektikus, kísérletező színezetű, de többnyire dallamosan megkomponált zene hatalmas tömege, szép férfi–női vokális harmóniákkal, gyakran kétélű fegyver – de nem egy olyan zenei mester kezében, mint Phideaux, aki már sokszor bebizonyította, hogy a modern progrock-színtér egyik legtehetségesebb muzsikusa, és azon kevesek egyike, akinek a zenéje a „régi motorosokat” és a progresszív rock rajongóinak új generációit is megfogja.
Az „Infernal” a pompázatos „Cast Out and Cold”-dal nyit, ahol az éteri női vokális harmóniák uralkodnak, amíg a dolgok „el nem bonyolódnak” Xavier énekének, a torzított gitárpasszázsoknak és a billentyűs hangszereken megszólaló fenséges szimfonikus hangszereléseknek a berobbanásával. A teátrális „The Error Lives On” drámai ritmikai felfokozást és szarkasztikus énekhangot tartalmaz. Az „Inquisitor” egy olyan szólóval indul, amely nagyon emlékeztet valamire, amit egy David Gilmour (Pink Floyd) kalapálhatott volna ki, aztán a melankolikus zongorafutamok veszik át a kezdeményezést.
A „We Only Have Eyes For You”, amely EP-ként is megjelent, egyenletesen elosztott pszichedelikus Beatles- és Pink Floyd-hatásokat tartalmaz, miközben a férfi és női énekhangok között végig irigylésre méltó harmónia uralkodik. A „Sourdome” hangsúlya a rövid, de édes gitárszólón van. A Genesis és a Renaissance rajongói biztosan értékelni fogják a „The Walker” című számot, amelyben a női ének ideális arányban áll a szimfonikus hangszerelésekkel és az éteri hangulattal. A „Wake the Sleeper” rövid siratóének és bevezetés a következő számhoz. A „C99” romantikus instrumentális darab, amely jó néhány párhuzamot mutat az 1976 és 1977 közötti Genesisszel. A „Tumbleweed” remekül előadott, melodramatikus, zongorára építő ballada.
A második lemez a „The Order of Protetction (One)” című instrumentális számmal nyit, amelyben leginkább az eklektikus és energikus gitárszólót lehet csodálni. A „Metro Deathfire”, ahol nem hiányoznak a mellotronos textúrák, artrockos csemege, amelyben ravaszul keverednek a szimfonikus progresszív rock, a pszichedelikus rock és a pop rock hatásai. A drámai „In Dissonance We Play” az album ütősebb pillanatai közé tartozik, míg az akusztikus irányultságú „The Sleeper Wake”, amelyben néhány folk elem is felbukkan, tökéletes ambient ellenpontot képvisel.
A sötét „The Order of Protection (Two)”, amely időnként egy közeli találkozásra emlékeztet a Peter Gabriel-korszakbeli Genesis és a hetvenes évek második felének Pink Floydja között, elsősorban társadalomkritikai szövegével és kiemelkedő zárórészével nyűgöz le. Az epikus kalandtúra, a „From Hydrogen to Love”, amely végig megőrzi a fonalat, az „Infernal” csúcspontjai közé tartozik, és eklektikus hangszerelések, kaméleonszerű hangulatváltások, valamint váratlan tempóváltások jellemzik. Az „Eternal” melankolikus, mégis diadalmas ballada csodás női vokális harmóniákkal, „kelta” gitárpasszázsokkal és finom szimfonikus hangszerelésekkel, amely sok Mike Oldfield-rajongónak is tetszhet. Az album az „Endgame – An End” zenekari klimaxával zárul.
Xavier Phideaux az „Infernal”-lal a kortárs progresszív rock újabb remekművét alkotta meg, ami mindazok számára, akik ismerik eddigi életművét, egyáltalán nem volt különösebb meglepetés. A lenyűgöző játékidő ellenére az „Infernal”-on egyetlen unalmas vagy fárasztó pillanat sincs, ami Phideaux mester és sokszámú, remek zenésztársa újabb imponáló teljesítménye, akik végig tökéletes egyensúlyt tartanak az old school és a modern progrockos elemek között.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Számlista:
CD 1 (42:12)
1. Cast Out and Cold (5:33)
2. The Error Lives On (7:15)
3. Crumble (0:58)
4. Inquisitor (8:22)
5. We Only Have Eyes for You (4:00)
6. Sourdome (1:31)
7. The Walker (4:39)
8. Wake the Sleeper (1:30)
9. C99 (3:25)
10. Tumbleweed (4:59)
CD 2 (46:52)
11. The Order of Protection (One) (4:35)
12. Metro Deathfire (4:58)
13. Transit (Instrumental) (1:14)
14. In Dissonance We Play (2:49)
15. The Sleepers Wake (5:22)
16. The Order of Protection (Two) (4:34)
17. From Hydrogen to Love (14:04)
18. Eternal (5:46)
19. Endgame – An End (3:30)
Felállás:
Phideaux Xavier – ének, zongora, gitár
Valerie Gracious – ének
Molly Ruttan – ének
Linda Ruttan-Moldawsky – ének
Gabriel Moffat – elektromos gitár, dobro
Johnny Unicorn – billentyűs hangszerek, szaxofonok, ének
Mark Sherkus – billentyűs hangszerek
Ariel Farber – hegedű, ének
Matthew Kennedy – basszusgitár
Rich Hutchins – dobok
Vendégzenészek:
Andy Camou – trombita
Stefanie Fife – cselló
Frank Valentini – flat rock
Doug Moldawsky – háttérének
Nina Moldawsky – háttérének
Caroline Oster – háttérének
Mary Kelly Weir – háttérének
