Előadó: Strangeways
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2010
Játékidő: 58:59
Értékelés: 2/5
A Strangeways skót zenekar Glasgow-ból, amely a nyolcvanas évek második felében a akkoriban gazdag AOR-színtéren a „Strangeways” (1986), a „Native Sons” (1987) és a három közül legjobb „Walk In The Fire” (1989) albumokkal hagyott maga után kitörölhetetlen nyomot. A kilencvenes évek ezt a zenekart is „felfalták”, és a következő lemezeik – már amennyit még sikerült kiadniuk (még hármat) – nem dicsekedhetnek semmi különlegessel, legfeljebb több-kevesebb zenei kísérletezéssel, ami nem feltétlenül tett jót a bandának. A Strangeways az ambient jellegű „Gravitation Pull” (2000) albummal végleg elérte a legnagyobb távolságot a zenei gyökereitől.
Azóta jó 10 év telt el, és az aranykori felállásból az amerikai énekes, Terry Brock (aki ma a Giantben is énekel), Ian Stewart gitáros és Jim Drummond dobos maradt a zenekarban. Ian testvére, David, a basszusgitáros elhagyta a csapatot, a helyére az új basszer, Warren Jolly lépett. A Strangeways így kvartettből kvintetté nőtt, mert a felállást egy billentyűssel is kiegészítették. Ő David „Munch” Moore.
Az anyag bizonyítja, honnan érkezik a Strangeways. Rögtön az elején a Perfect World (az album leggyorsabb dala), a Borderlines, főleg pedig a negyedik szám, a kiváló balladának felépített Time bizonyítja, hogy a dallamos fülbemászóság iránti érzéküket semmiképp sem veszítették el.
Az új album legnagyobb gondja a produkciója. Ez szándékosan koszos. A Strangeways valamiféle „modern” indie hangzást vett fel, amelyben a gitárok előszeretettel recsegnek. Ezzel viszont ezúttal inkább rossz szolgálatot tettek maguknak. Ezért most nem beszélhetünk AOR-ról. Ez már nem AOR. Ha viszont felidézzük a „Gravitation Pull”-t, nagyon hálásak lehetünk a „Perfect World” albumnak. A Strangeways visszatért a rockzene írásához. Az ízélmény mégis több mint keserű, főleg azok után, amit Terry Brock szólólemeze, a „Diamond Blue” mutatott: az idei év egyik legszebb AOR-dokumentuma, olyan album, amilyenről a „Perfect World” alapján a Strangeways ma csak álmodozhat.
Mint mondtam: főleg az album első fele hordoz szép AOR-potenciált a dalszerkezeteket tekintve, de ettől a kifejezetten slampos, vagy (szándékosan) nyersen hagyott produkció távol tartja. A számok többszólamú vokálokkal is harmonizáltak. Szólóból sincs hiány. Ráadásul kiemelkedően színvonalas szólózásról van szó, tele kidolgozott dallamvilággal, de mit ér, ha az album „koszos” produkciós alapra épül, amelyben még Terry Brock egyedi karakterű hangjának remek felépítése sem tud igazán kibontakozni. A Liberty azon kevés pillanat egyike, amelynek jót tesz a lecsupaszított produkció, ezt pedig főleg a versszakban az akusztikus kíséret menti meg, amely a dallamossággal kombinálva sokkal könnyebben elviseli a produkciót – és dallamosságból az albumon nincs hiány. Érdemes kiemelni a billentyűk rendkívül szerény használatát is, amelyek hangja a produkcióban egyáltalán nem érvényesül. Igénytelen aranzsmáikat látva egyenesen megkérdőjeleződik, van-e értelme a billentyűst bevenni a csapatba.
A második felében az album végleg elvizesedik, főleg a középtempós irányultság, az ambient álmodozás és a dalok egymáshoz hasonlósága miatt. Igaz, hogy a koszos, alternatívan morgó gitárprodukció igyekszik kitölteni a hangkép hátterét, és a Bushfire, a To Far Gone és a Can’t Let You Go hatásosan depresszívnek hat, mégis marad a kellemetlen érzés, hogy a felépítésben kiaknázatlan potenciál rejlik egy igazi AOR/melodikus rock albumhoz. A ibolyaszagolgatás gázmaszkban érzését az art/alter rockos Say What You Want zárja, amely a Hogarth-korszakos Marillion (versszak) és a Coldplay (refrén) keveréke. A produkció ebben a dalban szerencsésnek bizonyul, de srácok, tényleg ennyire mélyen belesodródtatok a középkorú válságba, hogy az MTV szomorúszemű mumusait kell majmolnotok?
A „Perfect World” a rockzenéhez való visszatérést hozza, amiért hálásak lehetünk. A dalok nem rejtik el a kidolgozott dallamok iránti veleszületett érzéket, ami a zenekar első három albumának kiemelkedő erőssége volt. Éppen itt rejlik a hiba, mert a Strangeways ezúttal alternatívan elmosódott hangzáshoz nyúlt, ami semmiképp sem billenti a mérleget afelé, hogy igazi, melodikus rockra formált albumról beszélhetnénk. Csak egy rossz pillanatnyi stúdiós slendriánság ez, vagy a „másságnak” szánt szánalmas keresgélés? Ha az utóbbi, akkor megállapíthatjuk, hogy a Strangeways a „Perfect World”-del ostobán feláldozta a saját különlegességét egy „másságért”, ami minden, csak nem más. Olyan album, amit minél előbb érdemes elfelejteni, abban bízva, hogy a zenekar a következővel kijavíthatja a hibát, és a közönségnek végre igazi AOR/melodikus rock teljesítményt tálal. Hiszen ezt tudja a legjobban, és ezt csinálta is a legjobban.
Felállás
Terry Brock – ének
Ian J. Stewart – gitár
David „Munch” Moore – billentyűk
Warren Jolly – basszusgitár
Jim Drummond – dobok
Produkció
Strangeways
Számlista
1. Perfect World
2. Borderlines
3. Movin On
4. Time
5. Crackin’ Up Baby
6. Liberty
7. One More Day
8. Bushfire
9. Too Far Gone
10. Can’t Let You Go
11. Say What You Want
