Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Pendragon
Kiadó: Madfish
Megjelenés: 2011
Játékidő: 54:55
Értékelés: 3.5/5
A kultikus angol neoprogresszívek, a Pendragon kilencedik stúdióalbumukon, a meglehetősen találóan elnevezett „Passion”-ön folytatták a radikális stílusváltást: elfordultak a pozitivista szemléletű szimfonikus progrocktól, amely a kilencvenes évek munkásságukat jellemezte. Folytatták az ambiens szempontból jóval sötétebb és ütősebb dalok irányát is, amelyet a meglehetősen átlagos „Believe”-en (2005) kezdtek el érvényesíteni, majd a kiváló „Pure”-on (2008) csiszoltak szinte tökélyre, és ami sokak szerint addigi diszkográfiájuk csúcsa volt. Ez azt jelenti, hogy a kifejezetten sötét és szokatlanul cinikus „Passion”-nel még szélesebbre tárták a kaput a ingerült progresszív metal elemek, valamint az elektronika előtt. Ez nem mindig ideális kombináció, de a Pendragon tagjaihoz hasonlóan kiváló zenészekkel még a gyanús kísérletek is meglepően jó eredményt hozhatnak.
A billentyűs mester, Clive Nolan (Arena, ex-Shadowland) pályafutása során soha nem használt még ilyen gyakran elektronikus mintákat, a banda feje, a gitáros-énekes Nick Barrett pedig végleg lerázta magáról Dave Gilmour (Pink Floyd) „szénmásolatának” hírét (vagy átkát), hiszen melankolikus slide-gitárszólóból ezúttal alig akad példa. Az album jobb pillanataiban, a nihilista hangulat és még sok minden más miatt, egyes szerzemények kissé Nolan zenekarára, az Arenára emlékeztetnek. A „Passion” leggyengébb pillanataiban viszont a Pendragon úgy szól, mint valami másodosztályú progmetal-banda középszerű énekessel, így az album egészében nagyon szilárd, de minőségében meglehetősen vegyes végeredmény. A kiváló „Pure” után akár kisebb csalódás is lehet, mégis akad rajta néhány remek ötlet, amikor a kockázatos, pár éve még elképzelhetetlen hangzáskísérletek kiválóan sikerülnek.
A nyitó és egyben címadó dalban, egy rövid, elektronikával átitatott kezdet után, finom akusztikusgitár-rétegekkel, ahol gyanúsan hasonlítanak holmi modern „indie” artrockerekre, például a The Pineapple Thiefre, hirtelen átugranak egy a szokásaikhoz képest elég kemény, ám szimfonikus hangszerelésekkel nemesített progmetal-szakaszba, ahol egy pillanatra az Arenára, sőt kissé a Porcupine Tree-re is hasonlítanak. Barrett végig drámai kísérővokálok segítségét kéri, amelyek jelentősen gazdagítják technikailag eléggé megcsappant énekteljesítményét. Scott Higham (ex-Shadowkeep) dobon erőteljes csapásaival ismét remekül teljesít, és megmutatja, miért hozott Barrett három éve metáldobost a bandába.
A több mint 11 perces „Empathy”, egy újabb szokatlan, meglehetősen komplex progmetal-kísérlet, még némi doom metal hangulatot is tartalmaz csípős gitárfrázisokkal és ingerült ritmikai árnyalatokkal. Barrett éneke ezúttal egyszerre apatikus és mogorva. Nolan rétegzett szintetizátor-textúrái mellett az egyetlen igazi bizonyíték arra, hogy a hallgató a Pendragont hallja, és nem valamelyik legújabb brit progmetal/artrock-attrakciót, ami jól megmutatja, hová vitte őket a hangzásbeli „modernizáció” jó és rossz tulajdonságaival együtt. A középső részben meglepő fordulattal finom szakasz következik, ahol Barrett a „Passion” során először mutatja meg briliáns, megható szólóval, miért tartozik a legjobb neoprogrock gitárosok közé, miközben Peter Gee szokatlan funkos ritmusvonalakkal lep meg. Itt végre újra életre kel az a jellegzetes, hagyományos Pendragon-féle ambiens varázs. Mindezt sajnos később elrontja egy meglehetősen rövid, de mégis ízléstelen és fölösleges rapbetét. Ezt a meggondolatlan kísérletet a szerzemény végén kissé helyrehozza a gyönyörű, melodramatikus zenekari szakasz Nolan úr rendezésében.
A „Feeding Frenzy”, ahol egy fölösleges csecsemőnyöszörgés után igazi progmetal-kiszabadulás következik számos kompromisszumot nem ismerő ritmusváltással, szögletes gitárpasszázsokkal és drámai billentyűs textúrákkal, a „Passion” egyik legérdekesebb kísérlete. A jó 13 perces pozitivista eposz, a „The Green And Pleasant Land”, az album legambiciózusabb és egyben legjobb darabja, szerencsés hidat képez a kultikus zenekar két stílusarca között: a kilencvenes évek „klasszikus” szimfonikus progrock idealistái és a cinizmussal és sötétséggel megtöltött, 21. századi „nuPendragon” között. Nick „megidéz” még egy varázslatos gitárszólót, miközben a női harmóniák a háttérben elképesztő finomságról gondoskodnak, és sikeresen emelik a hatalmas hangulatot. Az akusztikus és szimfonikus hangszerelések kiválóan illeszkednek egymáshoz, a komplex ritmikai árnyalatok pedig pont a megfelelő helyeken kaptak helyet.
A vokális harmóniák itt a legjobbak az egész albumon, vagyis ezúttal bőven dicséret illeti Nick énekét, amely Clive és társai minimális vokális segítsége mellett szokatlan érzelmi tűzzel szól. A záró szakaszba „modern, metalos-elektronikus elemek is becsúsznak, a jodlizó hangokkal megspékelt pszichedelikus lezárás viszont teljesen felesleges. Ezúttal a Pendragon pont a jó, mértéktartó utat választotta a két véglet, a túlzó, idealista pozitivizmus és a túlzó, komor cinizmus között.
A kissé pszichedelikus-éteri „It’s Just A Matter Of Not Getting Caught” főleg a bevezető részben olyasmit idéz, ami könnyen megszülethetett volna a Porcupine Tree, illetve vezérük, Steven Wilson agykunkorulataiban, vagyis Nick és társasága a „Passion” felvétele előtt biztosan „válogatott” zenekarokat hallgatott, hogy megbizonyosodjon, hogyan szól a mai progrock. A „Skara Brae”, amely egy skóciai neolitikus település neve, Európa legjobban megőrzött neolitikus települése, erről szól a szöveg is, egy újabb energikus progmetal-kísérlet csípős gitárpasszázsokkal, tüzes dobátmenetekkel és szimfonikus függönyök hatalmas hullámzásával. A vokóderen átvezetett brutális közbeékelt vokalizációk éles ellentétben állnak a finom gitárharmóniákkal és a tiszta énekkel, amely végül átveszi a kezdeményezést. Sok az akusztikus finomság is, amely tovább mélyíti a titokzatos és éteri hangulatot.
A záró ballada, az „Your Black Heart” nyugodt, szinte békés, zongorával alátámasztott szakasszal nyílik, amelyet a vokóder meglehetősen fölösleges használata kezd rombolni. A melankolikus hangulat lassan fokozódik a kórusharmóniák bevezetésével, amelyeket nagyon szép zongoradallam kísér. Ez gondoskodik az album ideális lezárásáról, amelyet bőven elmélyít Nick jellegzetes stílusú „síró” gitárszólója, bár könnyen lehetett volna két perccel rövidebb.
A „Passion” szilárd teljesítmény: bizonyos szokatlan és kockázatos stíluskísérletek nagyon jól sülnek el, ám a Pendragon új, modern hangzásképlete, amellyel ismét igencsak radikálisan szakítottak szimfonikus progrock múltjukkal, nem minden lépésnél hat egyformán meggyőzően. Ez főleg ott fordul elő, ahol Clive a szintetizátorokon kissé túlzásba viszi az elektronikát, és ahol Nick az egyre vastagabb kíséret mellett énekben kissé erőltetetten szól, mert minden áron a fiatalabb generációknak akar tetszeni, ami teljesen fölösleges, ezért a „Passion” legjobb részei, ahogy már mondtam, azok, ahol sikeresen hidat építenek a régi és az új stílus között. A Pendragon az utóbbi néhány évben kétségkívül sokat változott hangzásban. Bár a stúdiómunkák minőségében még mindig elég ingadoznak, kétségkívül jó úton járnak: modern bandaként szólnak, de közben még mindig felismerhetően. Nemcsak a cím, hanem a „Passion” (az USA-ban szokás szerint cenzúrázott) borítója is meglehetősen szokatlan a hagyományosan „aszexuális” Pendragontól, de szemléletesen jelzi a zenei tartalmat.
Felállás
Nick Barrett – gitár, ének
Clive Nolan – billentyűs hangszerek
Peter Gee – basszusgitár
Scott Higham – dob
Produkció
Karl Groom és Nick Barrett
Dallista
1. Passion
2. Empathy
3. Feeding Frenzy
4. This Green And Pleasant Land
5. It’s Just A Matter Of Not Getting Caught
6. Skara Brae
7. Your Black Heart
