Kiadó: Epic Records
Megjelenés dátuma: 2022. 9. 9.
Produkció: Andrew Watt
Album hossza: 61.17 perc
Műfaj: Heavy Metal
Értékelés: 8.5/10
Ozzy Osbourne reneszánszát éli. A hírneves zenész összes baját szinte naponta olvassuk, és ezekből az volna a logikus következtetés, hogy kész csoda, hogy a fickó még nem adta ki a páráját. A „Patient Number 9” viszont teljesen fordított képet mutat. Ozzy úgy szól rajta, mintha az imént tolt volna be egy marék szteroidot, és 20 éves lenne. Az remek előd, az „Ordinary Man” (2020, RockLine kritika) után – a fickó alig három nappal a lemez megjelenését követően nyilvánosan bejelentette, hogy már az újat veszi fel – megtartotta a magas alkotói lendületet, és átvitte az „Ordinary Man”-ről a „Patient Number 9”-re. Felejtsd el a „Scream”-et (2010) és a „Black Rain”-t (2007). A „Patient Number 9” legalább olyan jó, mint az „Ordinary Man”, ha nem jobb. Nagyon jól idézi meg a „Down To Earth” (2001) esszenciáját, és igen, még az „Ozzmosis” (1995) szellemét is.
A fickó a „Patient Number 9” képével igazolja a „Sötétség Hercege” küldetését. Kicsit sérült, zavart, mondjuk úgy, mentálisan kisiklott. Mindezek fényében alig várta, hogy ilyen címet adhasson az új albumnak. Ennek a (bohócos) zenésznek az óriási karizmája mindig is elképesztő volt. Nem csak énekben, ahol Ozzynak a mulatságos galaxisban nincs párja, hanem aki látta már koncerten, akár szólóban, akár a Black Sabbath-tal, az tudja, hogy a színpadon elég mozdulatlan, a munka dandárját mégis a szemével végzi el. Elég, ha tágra mereszti, és a következő pillanatban már hipnotizálja is a környezetét. Sharon ezt nagyon jól tudta. Már akkor is, amikor 1978 decemberének közepén a losangelesi Le Parc szálloda szobáiban kereste. Minden módon ki tudta használni. Ozzy hihetetlen eladható portéka. Mindezek mellett a lényeg, hogy a fickó még mindig fenomenális új zenét vesz fel.
A stúdióban ismét a legjobb stúdiós csapatot toborozta össze (Andrew Watt, Robert Trujillo, Chad Smith), és a különleges vendégzenészeket is, akik közül például Duff McKagan állandó szereplő, míg az előző albumhoz képest fontos eltérést hoznak Ozzy tinédzserkori régi jó barátainak közreműködései. Ők Tony Iommi, Jeff Beck és Eric Clapton, aki a One Of Those Days-ben hozza a hipnotikusan felismerhető, blues-os lágyságát (át- meg átszövi Clapton cizellálása, és ez hat a lemez legbluesosabb dalának). A „Patient Number 9”-en visszatér Zakk Wylde is! Az Epic költségvetése ismét Ozzyhoz kötődik, és megmutatta egész pompás, kimeríthetetlen finanszírozási forrását. A vendégzenészek rengeteg névsora mellett az új albumon is ott van Ozzy mellett egy egész zászlóalj hegedűs és csellista. A zenekari hangszerelések könnyedén „összeklikkelhetők” lennének. De nem Ozzy történetében. Az ördögi gitárfrázisok és az organikus vonós hangszerelés elegye az a védjegy, amely Ozzyt és az ő „üreges-szakadékos” hangját a rock and roll, pontosabban a világ metaljának egyedi trónjára emeli.
A gitárfrázisokra épülő hangszerelések alapját Ozzy ismét Andrew Watt producerrel és zeneszerzővel beszélte meg, a már így is teljes erővel működő platform továbbfejlesztését és többletértékét pedig a különleges vendégzenészek hozzák. Mindegyik a maga jellegzetes metszetével, fogásával, érintésével, „gear”-jével, ami meghatározza a gitáros expozéját. A nosztalgiázóknak különösen gyorsan a bőrük alá fognak mászni Ozzy összeállásai akár Zakk Wylde-dal, akár Black Sabbath-társával, Tony Iommival. A No Escape From Now nem például a Fairies Wear Boots, de gondolom, ti magatok is sejtitek, merre van az arra? Iommi robbanásait (Iommi társszerzőként szerepel a No Escape From Now-nál), amelyeket nagyon jól ismerünk, és amelyek egyébként rendkívül dominánsak a dalokban, ezúttal elveszi a figyelmet Chad Smith dobátmeneteinek ötletessége, amellyel a Red Hot Chili Peppers dobosa több mint kellemesen megmozgatja Iommi riffelésének sziklaszilárd mozdulatlanságát (hasonló hatást hoz a lemez másik ilyen összeállása is, a Degradation Rules című dalban). Wylde és Iommi a frázisok tekintetében ezúttal elég közel áll egymáshoz (főleg amikor a Mr. Darkness hangszereléséről esik szó). Mondjuk inkább pontosabban. Watt kiválóan olvas a gondolataikban, hiszen ő a frázisok fő megalkotója az egész új Ozzy-albumon. Voltaképp egyenesen a „szájukba” adja a frázisokat. Így hat minden az új Ozzy-albumon ötletben, hangulatban és hangzásban: kompaktabban, mint az amúgy kiváló „Ordinary Man”, amely nagyobb szakadékokat hozott az anyag hangszerelésében. Az utolsó három dalnál végre Watt is előlép a gitáron, aki egyébként az album fő riffgyártója, de a farokban lévő három dal semmiképp sem stúdiómaradék, és nem is kiegészítő számként funkcionálnak. Remekül működnek. Ezek különösen a száguldó és fenemód zenei Dead And Gone, majd utána a kontrasztos, az albumon egyetlen súlyos ballada, a God Only Knows, amely a szerzői erényeit tekintve szintén semmiképp nem hagyja cserben a hallgatót. Az album a záró részben sem lankad, Watt kifinomult találékonysága pedig csak megerősíti, mennyire fontos stúdióbeli oszlop producerként és hangszerelőként a Sötétség Hercege számára, Ozzy pályájának érett korszakában is. A végére (különösebb szükség nélkül) odakerült az egyperces ökörködés, a Darkside Blues az album kijáratának szerepében – a delta blues hagyatékából merítve. Nevezzük Ozzy ’Led Zeppelin „I” album’-pillanatának.
A maguk „finomságait” hozza a Pearl Jam gitárosa, Mike McCready, valamint a két úr, vagyis a „Slowhand” Eric Clapton és a fehér blues robbanásának korából még egy óriás, Jeff Beck. Itt van még a Queens of the Stone Age főnöke, Josh Homme, a néhai Foo Fighters-dobos, Taylor Hawkins és a basszusgitáros Chris Chaney. A címadó dal ugyanazt a szerepet tölti be, mint a No More Tears az azonos című albumon. Fokozatos felfűtés, rengeteg atmoszferikus fordulat, refrén-crescendo, és Beck úr rendezésében a záró gitártornádó. Követi az Immortal száguldó ritmussal és kihegyezetten bombasztikus riffel (ebben McCready ad hozzá szólót), amely lehetne az album kiváló nyitó katalizátora. És az is. Az új album bakelitváltozatán az Immortal és a Patient Number 9 fel van cserélve, az album vinilen szándékosan az Immortallal nyit.
Az általános megállapítás az, hogy Ozzy ugyan nem hoz semmi olyat, amit ne hallottunk volna már, de az új anyaghoz egyenesen briliánsan nyúl. Egy olyan recept fényében, amelyet ő maga ural a legjobban, így az csak az övé. Úgy, ahogy a zenéjének rajongója (a klasszikus korszakkal az élen) csak kívánhatja. Egy hamarosan 74 éves alkotó hatósugarához mérten ebben az érett korszakban ez valójában a legtöbb, amit egy zenész adhat. Az ének az új albumon továbbra is fiatalosan szól. Mint 1970-ben. Ami a stúdióbeli „divatmániákat” illeti, Ozzy az új albumon csak Andrew Watt produceri húzásait tartotta meg, egyébként a „Patient Number 9” elég nosztalgikus. Még inkább, mint az előd. Egyenesen az „Ozzmosis” felé tud elvinni.
Ozzy Ozzy marad. Ikon. Annak ellenére, hogy élete utóbbi történeteiben a csavarok finommechanikai elhelyezésének tisztelőjeként és gyűjtőjeként híresült el, pályája új, egyben tizenharmadik stúdióalbuma rendkívül kidolgozott és csiszolt, magas minőséget mutat, igazi tavaszi kirepülés, messze a nemzedéktársai közül sokak alkotói impotenciájától, akiket csak a régi dicsőségen való „lovaglás” tart a víz felszínén. Ozzy maga is könnyedén ki tudna használni valami hasonlót. Szerencsére nem teszi. Inkább az új, remek zene frissességével jutalmaz minket. Szórakoztató, teátrális, színes, „megjátszottan eltolódott”, de minden tekintetben végtelenül karizmatikus és ragyogó. Mintha a rock és a metal egyik első ikonjának pályája épp csak elkezdődött volna.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista (CD formátum):
1. Patient Number 9 (feat. Jeff Beck)
2. Immortal (feat. Mike McCready)
3. Parasite (feat. Zakk Wylde)
4. No Escape From Now (feat. Tony Iommi)
5. One Of Those Days (feat. Eric Clapton)
6. A Thousand Shades (feat. Jeff Beck)
7. Mr. Darkness (feat. Zakk Wylde)
8. Nothing Feels Right (feat. Zakk Wylde)
9. Evil Shuffle (feat. Zakk Wylde)
10. Degradation Rules (feat. Tony Iommi)
11. Dead And Gone
12. God Only Knows (feat. Josh Homme)
13. Darkside Blues
Zenészek:
Ozzy Osbourne – ének, szájharmonika a 10. és 13. dalon
Andrew Watt – gitár az 1-3. és 5-13. dalon), basszusgitár a 4., 6., 7., 9. és 12. dalon), billentyűk az 1., 5-7., 11. és 12. dalon), zongora a 3., 6. és 12. dalon), dob all 11. és 12. dalon, vokál
Zakk Wylde – gitár az 1-3., 6-9., 11. és 12. dalon, billentyűk az 1., 5., 7. és 9. dalon, orgona a 8. dalon
Jeff Beck – gitár az 1. és 6. dalon
Tony Iommi – gitár a 4. és 10. dalon
Mike McCready – gitár a 2. dalon
Eric Clapton – gitár az 5. dalon
Josh Homme – gitár a 12. dalon
Robert Trujillo – basszusgitár az 1., 3., 7., 9-12. dalon
Duff McKagan – basszusgitár a 2. és 5. dalon
Chris Chaney – basszusgitár a 8. dalon
Chad Smith – dob az 1., 2., 4-6., 8-12. dalon, ütőhangszerek a 6. dalon
Taylor Hawkins – dob a 3., 7. és 12. dalon), ütőhangszerek a 3. dalon
James Poyser – orgona az 5. dalon
David Campbell – vonósaranzsok a 6. és 11. dalon
Charlie Bisharat – hegedű a 6. és 11. dalon
Roberto Cani – hegedű a 6. dalon
Dario DeLeon – hegedű a 6. dalon
Nina Evtuhov – hegedű a 6. dalon
Songa Lee – hegedű a 6. és 11. dalon
Natalie Leggett – hegedű a 6. és 11. dalon
Philipp Levy – hegedű a 6. dalon
Alyssa Park – hegedű a 6. dalon
Michele Richards – hegedű a 6. dalon
Neil Samples – hegedű a 6. és 11. dalon
Jennifer Takamatsu – hegedű a 6. dalon
Kerenza Peackock – hegedű all. dalon
Sara Parkins – hegedű all. dalon
Andrew Duckles – brácsa a 6. és 11. dalon
Zachary Dellinger – brácsa a 6. dalon
David Walther – brácsa a 6. és 11. dalon
Jacob Braun – cselló a 6. és 11. dalon
Paula Hochhalter – cselló a 6. és 11. dalon
Ross Gasworth – cselló a 6. dalon
