Kiadó: Epic Records
Megjelenés dátuma: 2020. február 21.
Produkció: Andrew Watt
Az album hossza: 46.31 perc
Műfaj: Heavy Metal / Hard Rock
Értékelés: 8.0 / 10
Ozzy Osbourne. Ha a rockikonokról van szó, Ozzy az élmezőnyben van. Sokszor nem is tudni pontosan, kinek adnánk át a jogart: Lemmynek vagy neki. Tíz éve, vagy majdnem tíz éve jelent meg a „Scream”, és idén végre megkaptuk a sötétség híres hercegének új stúdióalbumát, amelyet „Ordinary Man”-nek keresztelt.
Ozzy az Ozzy. Nála tudod, hogy a megedzett metálbohóc, akinek nincs párja, mindig gondoskodik a hiteles humor és a szórakozás teli táljáról, még ha a stúdiómunkák eredményei (főleg a millenniumutániak) vegyesek is. Az „Ordinary Man” viszont őszintén szólva hosszú idő után újra olyan album, amely annyira jó minőséget hoz, hogy a „Down To Earth” (2002) mellé tehető. Újabb stúdiós teljesítmény, ami összességében nagyon jó. Nem tökéletes, közel sem kiváló, de remekül becsomagolt és figyelmet érdemel. Az igényesebb zenerajongóknak, akik öröktől fogva követik Ozzyt, az új album ennek ellenére unalmas lehet, mert elég „triviálisan megfejthető”.
Ozzy mindig megengedhette magának a rock és a metal legjobb zenészeit, és most is érdekes névsort rakott össze. A ritmusszekciót Duff McKagan (Guns’N’Roses) és Chad Smith (Red Hot Chili Peppers) adja. A gitárok zömét (a frázisok vázát, a szólókat is) az album producere, Andrew Watt játszotta fel, akit azok, akik Glenn Hughes munkásságát követitek, a California Breed nevű rövid életű projektből ismerhettek (abból az időből, amikor Hughes haragudott Bonamassára – a BCC-rajongók tudják, miről van szó). Zakk Wylde ezúttal nincs ott, és Ozzynak nem is volt rá szüksége az új albumhoz. Két további neves, világhírű gitárlegenda is hozzátesz a maga fűszeréből a dalokhoz. Az első Slash (Guns ‘N’ Roses), aki a nyitó Straight To Hell és a balladisztikus címadó dal gitárjait adta, a második pedig a Rage Against the Machine kiválósága, Tom Morello, aki a Scary Little Green Man és az It’s A Raid dalokban működött közre gitárosként. Ozzy emellett, ahogy már szokás, előhúzta a kalapból a klasszikus trükköt: vonósokkal és extra énekkarokkal bővítette a hangszerelést, ami nála alapvetés, és a stúdióba hívta az énekes-dalszerzők világának fényes eminenciását, a rádiós slágerlisták királyát, Elton Johnt (zongora és duett a címadó dalban), utolsó tételként pedig a rapper Post Malone-t.
Röviden: rendkívül színes a zenészek, illetve az új lemezen dolgozók sora. Az album képzeletgazdag és elég változatos ahhoz, hogy a hallgató érdeklődését az elejétől a végéig fenntartsa. Az album nagyjából két részre osztható. Az első rész klasszikusabb hangulatú, vagyis abban a szerzői stílusban készült, amit Ozzytól általában vársz, a második rész viszont inkább különféle hangszerelési trükköket próbálgat, vagyis kihívóbb akar lenni, és másképp, „modernebbül” szólni, de nagyobb az esélye, hogy emiatt főleg a régebbi rajongókban inkább vegyes érzéseket kelt és „taszítja” őket, mintsem sikeresen kihívja.
Az olyan dalok, mint a nyitó Straight To Hell, az Under the Graveyard és a Goodbye, kölcsönvesznek valamit Ozzy birminghami anyazenekarának frazírozási stílusából, ami nem meglepő. A Straight To Hell, amelyet mintha valami vicces képregényből érkező, baljós kacajsorozatok díszítenének, nagyon jó nyitó katalizátor, ami főleg azzal lep meg, hogy azonnal megmutatja a legendás, ikonikus metálénekes hihetetlenül jó hangi állapotát az album során. Tényleg? Itt érdemes résen lenni. Tekintve az összes egészségügyi problémát, amely az elmúlt években gyötri a legendát, és a Parkinson-kórt is, a kiváló hangi állapotra vonatkozó jelzést fogadjátok fenntartással. A stúdióban ugyanis sok mindent lehet simítani, szépíteni, elfedni és elrejteni.
Mind a három fent említett dal ravaszul van megfűszerezve zenei ízekkel, kiváló a kapcsolat a versszak és a refrén között, és megvan a kívánt hangulati ívelés. Az All My Life is, amely jobban épít az atmoszférára, és amelynek groove-ja Duff basszusán alapul, az album egyik legjobb pontja, talán az összes új szám közül (a címadó balladával együtt) a legrádióbarátabb sláger. Minőségben kiemelkedik az album címadó dala, amely a Dreamer című sláger hangulatát követi, és kompozícióként az album egyik csúcsát hozza. Valamiféle önéletrajzi, nosztalgiával teli visszatekintés ez, amelyhez duettben csatlakozik Ozzy generációs kortársa, Elton John.
Megjegyzem, a vendégzenészeket érzékeled, érzed őket, de egyik sem hagy különösebben az égbe kiáltó benyomást. Watt ebben a tekintetben szuper megoldás, mert felfogását tekintve olyan gitáros, akivel Ozzy pályafutása során még nem dolgozott, az instrumentális részekben sokszor meglep, ráadásul meghozta azt a hangszerelési ügyességet is, amitől a számok működnek.
Ez mindenben tipikus Ozzy-album. A karizma, amit a hangja visz a kompozíciókba, még mindig óriási és teljesen egyedi. A dalok vibrálása az őrület, a melankólia és a gonoszkodó elmejátékok keveréke, mindezt azonban érzékelhető és mindig tisztán átjövő humor és a szórakozás érzése támasztja alá. Még ha a legszomorúbb hangulatban hallgatod is Ozzyt, ő akkor is szórakoztató.
Az Eat Me, amelyben Duff bevezetőként felidézi Butler filozófiáját arról, hogyan kovácsolt ilyen intrókat a Black Sabbathnál, az első eltérést hozza az albumra. Ehhez könnyedén csatlakozik a szellemes Scary Little Green Man, amelyben a klasszikus zongora nem mindennapi, de nagyon merész beépítése bűvöl el az amúgy zabolátlan dalon belül). Ebbe a hangzásbeli sűrűségbe a finálé felé a teremin hangja is beleszól. Közöttük van a Today Is The End, ahol a mély hangok különösen terebélyesen építenek fel egy rendkívül áthatoló basszus-groove-ot. Ezt a három számot pompázatos refrének viszik, jóval nagyobb zenei békülékenységgel – ez az a megközelítés, amely Ozzyt már nem sokkal szólókarrierje kezdete után eltávolította attól, amit a Sabbathtal csinált, csak éppen 2020-ban érezhetően kevésbé tűnik érdekesnek, mint a nyolcvanas években. Az album határozottabb eltérését viszont a záró I’m a Raid hozza, amely punkosan szól. Vagyis ahogy a cím sugallja, afféle riadalomról van szó, amikor minden rosszra fordul, még akkor is, ha elfogy a cigi. Ez a szám kaotikus stílusban zárja az albumot a kötelező Ozzy-kiáltással: „Fuck You All!”. Kötelező még megemlíteni a Holy For Tonightot. Ez egy balladás keringő, amely a hangszerelésben egy kicsit a So Tired című sláger (a refrén) hangszerelési megoldásait igyekszik utánozni.
Az „Ordinary Man” teljesen tisztességes album. Őszintén szólva jobb a várakozásoknál, de még mindig inkább kiszámítható, mint kihívóan friss, ám mivel velünk van Ozzy, érezhetően szellemes. A produkció sok mindent csinosított, ezt érdemes észben tartani. A második részben van néhány szám, amely megoldásaiban a Straight To Hell, az Under the Graveyard, a Goodbye, az All My Life vagy a címadó dal mellett elveszti az irányt, de azért mégis. Az album akár egyben is meghallgatható. Megszakítás nélkül. Az elejétől a végéig.
szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. Straight To Hell
2. All My Life
3. Goodbye
4. Under the Graveyard
5. Ordinary Man
6. Eat Me
7. Today Is The End
8. Scary Little Green Man
9. Holy For Tonight
10. I’m a Raid
Zenészek:
Ozzy Osbourne – ének, szájharmonika a 6. számban
Közreműködő zenészek:
Andrew Watt – kísérő ének, gitár, billentyűs hangszerek az 1. és 3. kivételével minden számban, zongora a 4. számban, basszusgitár a 7. számban, programozás, produkció, szerzés, kórusátiratok
Louis Bell – billentyűs hangszerek a 10. számban, az album társproducere
Duff McKagan – basszusgitár a 7. kivételével minden számban
Chad Smith – dob, ütőhangszerek
Slash – gitár az 1. és 4. számban
Tom Morello – gitár a 8. és 10. számban
Charlie Puth – billentyűs hangszerek az 1. számban
Elton John – zongora és duett a 4. számban
Post Malone – duett a 10. számban
Kelly Osbourne – kísérő ének
Michael Dore – basszusgitár
Nicholas Garrett – basszusgitár
Peter Snipp – basszusgitár
Richard Pryce – nagybőgő
Stacey Watton – nagybőgő
Charlie Schein – gitár
Happy Perez – billentyűs hangszerek az 5. és 8. számban
Ali Tamposi – kísérő ének
Holly Laessig – kísérő ének
Jess Wolfe – kísérő ének
John Bowen – tenor ének
Christopher Hann – tenor ének
Gareth Treseder – tenor ének
Hannah Cooke – alt ének
Jo Marshall – alt ének
Amy Lyddon – alt ének
Clara Sanabras – alt ének
Sara Davey – szoprán ének
Grace Davidson – szoprán ének
Joanna Forbes L’Estrange – szoprán ének
Lizzie Ball – hegedű
Perry Montague-Mason – hegedű, vonós hangszerelés
Mark Berrow – hegedű
John Bradbury – hegedű
Jackie Hartley – hegedű
Patrick Kiernan – hegedű
Boguslav Kostecki – hegedű
Gaby Lester – hegedű
Dorina Markoff – hegedű
Steve Morris – hegedű
Everton Nelson – hegedű
Tom Pigott-Smith – hegedű
Christopher Tombling – hegedű
Deborah Widdup – hegedű
Susan Dench – mélyhegedű, kísérő ének
Julia Knight – mélyhegedű, kísérő ének
Peter Lale – mélyhegedű, kísérő ének
Andy Parker – mélyhegedű, kísérő ének
Ian Burdge – mélyhegedű, cselló
Nick Cooper – mélyhegedű, cselló
Vicky Matthews – mélyhegedű, cselló
Chris Worsey – mélyhegedű, cselló
