Ross The Boss: Born Of Fire
Kiadó: AFM Records
Megjelenés dátuma: 06.03.2020
Produkció: Ross The Boss
Az album hossza: 45.30 min
Műfaj: Heavy Metal
Értékelés: 9.0 / 10
Az ördögbe! Illik ide Thor? Hajszálra. Közel volt. Ez ugyanis a „kibaszott” Ross The Boss. Ross Friedman. Ha valakinek metal folyik az ereiben, amiből a Terminator legkeményebb változatának genetikai kódját is ki lehetne nyerni, akkor az Rossra feltétlenül igaz, akinek a vérsejtjei biztosan megedzettek és krómozottak. Ross nélkül a Manowar név (globálisan nézve) bizonyára semmit sem érne. A többi már történelem,
A Ross The Boss 2006-ban alakult, 2010-ig gyorsan kiadott két albumot, aztán Ross a Death Dealerrel kezdett dolgozni. Emellett aktív a The Dictators nevű punkbandában is, amely az 1970-es évek első felében indult. Mégis újra akadt idő arra, hogy a Ross The Boss-szal foglalkozzon: teljesen új felállásban építette újra a zenekart, azzal adta ki 2018-ban a harmadik albumot, a „By Blood Sworn”-t, amelyet idén márciusban követett az újabb, a mostani „Born Of Fire”.
A negyedik lemezre Ross maga mellett tartotta a kivételes sikoltozót, Marc Lopest, valamint a nem kevésbé kiváló virtuózt, az évek során több mint remekül „bejáratott” basszusgitárost, Mike LePondot (Symphony X), a dobszéket viszont az új albumon Death Dealer-es társára, Steve Bologneséra bízta. Friedmannal a fedélzeten és a parancsnoki kormánynál tehát négy kiváló zenész győztes kombinációja áll, amely a „By Blood Sworn”-nal több mint szilárd munkát tett le az asztalra, a „Born Of Fire” pedig két évvel később ezt is szinte beárnyékolja, sőt nagy örömünkre túl is szárnyalja. Az alkotói frissesség csökkenésére számítottunk, de az eredmény pont az ellenkezője. A „Born Of Fire” a hagyománytisztelet jegyében szinte tökéletes metalalbum. És a Manowar? Futó utalások formájában igen, amivel éppen annyira (szándékosan) ugrat, és emlékeztet (sajnos főleg) a mostani Manowar szánalmas képére. Amikor a zenekar adagolja a bombasztikus ornamentikát, ott vannak ezek az asszociációk, noha mindent hihetetlen hévvel, adrenalinlöketű tempóval és olyan energiával toltak le, amiről a Manowar a Boss nélküli évek után (a Triumph of the Steel fényes kivétel) csak álmodhat. Lopes ráadásul időnként a hangszínével is ugratja a „bekent Conanok” rajongóit, mert olyan lehet, mint „Adams szteroidokon”.
Az új albumon az engesztelhetetlen, „metal to the bone” jellegű pofonok egymást érik. Kemény dió leírni, hogyan áll össze az egész. Elsősorban hiteles kovácsolómunka, amely a frázisok zseniális gyárából érkezik, amit Ross The Boss gitáros jelensége régóta megtestesít, és ami az albumnak sajátos karizmát ad. Gitárosként Friedman nem különösebben kiemelkedő, dalszerzőként viszont remek. A játékából hihetetlen ötletesség, szikra, éleslátás sugárzik, mindenekfelett pedig szív és kompromisszumok nélküli kivitelezés. Friedman kivételes érzékkel bír. Mind a vezérfrázis tökéletes felvezetéséhez (az aranzsálás), hogy az ellenállhatatlanul megragadjon, mind a frázisok harmóniákkal való finom díszítéséhez, amikor egy-egy szám több epikusságot kíván (Maiden Of Shadows), a mester pedig minden mid-eight szakaszt kiváló szólókkal ad ki. Zeneileg érezhető a Judas Priest hatása (Shotgun Evolution), mindenesetre jelen van az amerikai (speed metal) régi iskola vibrálása is, többek között a Helstar, a Liege Lord, a korai Savatage nyomán. Nyersesség is bőven akad, ez tükrözi azt a punkos elemet, amelyhez Friedman mindig is vonzódott, ezért a produkció erősen odamondogató, zsíros, csiszolatlan, olykor pedig kifejezetten tetszetős groove-esztétikához nyúl. A Fight The Fight kacérkodik a korai thrash és punk elemeivel, illetve valamelyik korai Overkill „primitivizmusával”.
A „Born of Fire” érezhetően ihletettebb, kompromisszumok nélkülibb és elszántabb, mint az elődje. Baljós. Jóval agresszívebb, kifejezetten sötét és teljességgel végzetes. Őrülten, a régi iskolás metal zseniális receptje szerint rúg bele az arcodba, amelynél mélyebbre szinte nem is lehet nyúlni. Természetesen az amerikai iskoláról van szó. Az album külön története Marc Lopes énekes (Ross a Meliah Rage-ből csábította magához), aki maga az ördögtől való, és megzabolázatlan sikolyaival magát az ördögöt is kihajítaná a pokolból, hogy kétségbeesetten és megbánóan beálljon a gregorián kórusba. Ott van a már említett torkos „Adams szteroidokon”, keresztezve Rob Halford legjobb napjainak extrém magas sikolyaival (hallgassátok meg csak az albumon a legbestiálisabb és valószínűleg leginkább megvadult számot, az I Am The Sword-ot, ahol a „savage” jelző mellett egy pillanat alatt elhalványul a mai Manowar és/vagy Virgin Steele). A sötét, epikus indulóként induló The Blackest Heart úgy nyílik, mint valami borzasztóan régi dolog, ami elkallódott (de végül előkerült) a régi Iced Earth demófelvételek között, közben pedig végig energetikusan kihívja Ross egykori társait a „kőkori konfekció és kenet imádatával”, miből rögtön világossá válik, miért nem ismételheti meg magát soha többé egy olyan album, mint a „Hail to England”. A pusztulás halálos torka tárva-nyitva, és vérre szomjazik.
Az album roskadásig tele van metalos ősiséggel és eredetiséggel, és ennek a primordiálisan megcsontosodott formának köszönhetően abszolút győztesként kerül ki ebből a retorikából. Tizenkét szám, a zene pedig éppen annyi, amennyi kell (45 perc). Mindegyik bőven fel van fegyverezve romboló esztétikájú, áthatóan kihegyezett, borotvaéles riffeléssel, amely a kalasnyikovok egész helyőrségének fáradhatatlan pergőtüzével társalog. A régi iskola hívei imádni fogják az albumot. Ugyanakkor a kiváló, „fogba rúgó” produkciónak, a pontosan adagolt thrash-metalos „koszosságnak” köszönhetően elég közel áll a metalosok fiatalabb generációjához is, akik a klasszikus metal hitvallásának manifesztumában is meg fogják találni a brutalitást.
A „Born Of Fire” megmutatja, hogyan születik 2020-ban csontig borzoló, régi iskolás heavy metal. Semmi bonyolítás, rögtön a lényegre tér, torkon ragad, és az utolsó másodpercig nem enged el. A vén motoros nem adja fel, és amibe a hihetetlenül ihletett „Born Of Fire” albumon belevág, az ismét pokolian jó, sőt gyakorlatilag utolérhetetlen (főleg, ha a generációs egyediségéről beszélünk). Reméljük, hogy Joey és társai intenzíven hallgatják ezt az albumot, mert rengeteg hasznos olvasnivalót találnak benne, ami talán egyszer segít nekik letenni a (pótló) vizsgát a metal szorzótáblából és ábécéből.
szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. Glory to the Slain
2. Fight the Fight
3. Denied by the Cross
4. Maiden of Shadows
5. I Am the Sword
6. Shotgun Evolution
7. Born of Fire
8. Godkiller
9. The Blackest Heart
10. Demon Holiday
11. Undying
12. Waking the Moon
Felállás:
Marc Lopes – ének, billentyűk
Ross The Boss – gitár, billentyűk
Mike LePond – basszusgitár
Steve Bolognese – dob
