Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Overflow
Kiadó: Dallas Records
Megjelenés: 2013
Játékidő: 43:24
Értékelés: 4.5/5
A koprivnicai víznek van valami lázadó és kritikus íze, ezért a Podravina előtt mindannyian joggal emelhetjük meg a kalapunkat, és adhatjuk meg nekik az elismerést – az ellenállás gerincét nem törte meg sem az usztasa kollaboracionizmus Hitler egy birodalomról, egy népről és egy führerről szőtt víziójával, sem a proletariátus „diktatúrájának” szocialista kora, sem az elzüllött kapitalista kapzsiság átalakulása valamivé, amit ma ironikusan „a nagy, boldog Európa álmának” nevezhetünk. A bitorlásra, az elbutításra és a kizsákmányolásra mondott hangos „NEM”-et pedig könnyen megtaláljátok a költészetben éppúgy, mint abban a zenében, amelyet a punk kiváló melodikusai, a megsemmisíthetetlen Overflow árasztanak magukból. Melyik a jobb? A költészet vagy a zene? Minek választani? Az Overflow legújabb, átkozottul aktuális lemeze, amely a szadomazochisztikusan édes Hit Me után idén felülmúlta a várakozásokat, az Overflow-féle élesség és egy kritikus költő lirizmusának násza révén – a fasiszta rezsim csizmája alatt agyonvert, a horvát szülőföld költőjének és a társadalmi igazságtalanság hírnökének, Mihovil Pavlek Miškinának a szavaival – kivételes albumot eredményezett, amely olyan időkben okádja a lázadást, amikor a lázadásra égetően szükség van. Nincs pénz, nincs munka, nincs kenyér, nincs prosperitás, nincs remény, a fényes jövő fénye is kihunyóban, a fiatalságnak pedig nincs tartaléka, amellyel a felelősséget egy jobb holnapra háríthatná, amelyről azt kérdezi, mikor jön el végre.
A feladat, amelyet a koprivnicai négyes – az energikus, forradalmi kormányossal a tatban – a vállára vett, minden volt, csak nem egyszerű. Beleképzelni magunkat annak az embernek a cipőjébe és nézőpontjába, aki az előző század fordulóján írta a verseit, a nácifasiszta doktrína felemelkedése idején pedig vérengző módon meggyilkolták Jasenovacban (pontosabban a nem is olyan távoli 1942-ben), elsőre minden, csak nem egyszerűnek hangzik, az Overflow & Miškina első meghallgatásától kezdve viszont a podravinai költő sorainak aktualitását minden pórusunkkal érezzük, halljuk és éljük. A dolgok a történelemben mindig kétszer történnek meg, írta Hegel: először tragédiaként, másodszor bohózatként. Úgy tűnik, a fájdalmas mentális stagnálást és a modern kori rabszolgasorba taszítás ugyanazon kizsákmányoló mintáinak ismételgetését több mint szükséges úgy tálalni, hogy a lényeg után azok is nyúljanak, akiknek a könyvek, a költészet és az szellemi tevékenység bűzlik. Jó közvetítő tehát a zene, és az Overflow ezúttal a jól felépített, keserű és egyszersmind ugrálós punk rockjának felismerhető szerkezetével, mint zenei katalizátor, az oroszlánrészt vállalta a jól ismert, de soha igazán át nem élt régi történet töltetének felpumpálásában. Már most elmondhatom, hogy a srácok felülmúlták önmagukat, és a diszkográfiai ragyogásukhoz hozzátettek még egy hihetetlen, égetően szükséges briliánst, ami semmit sem kompromittál!
Az Overflow eddig angol versekkel és kitartott hangokkal hatolt be a világba, ezúttal azonban a stílusos, éles gitárminimalista Nikica Jovanović, a basszusgitáros Zoran Piberčnik, a ritmusszekció per excellence mestere, Marko Kuhar, valamint az együttes megsemmisíthetetlen, torokból jövő ütőkártyája, a vitális Goran Živković a nyelvi tárházába emelte a hazai horvát beszéd brutális őszinteségét. A koprivnicai–varaždini négyfejű organizmus ezúttal az anyai lázadás kiáltását lehelte ki magából, és ütősebben, meggyőzőbben szól, mint valaha. A popos felütés, a Proljetne pjesme I után, amely először a rijekai fékezhetetlenek, a Let 3 valamelyik szerzeményére emlékeztet, minden regiszter kitárul, és a saját ötletek meg az idegen szavak együttélésének lángja teljes erővel áttöri a plafont. Az Overflow úgy szól, mint önmaga, és az összehasonlítás mind a tengerparti punkhősökkel (ah, ha a Termitire, vagy a Let 2-re gondolok …), mind az elit zágrábi zászlóvivőivel (igen, ugye, a Hladno pivóra is gondoltok?) csupán pillanatnyi és teljesen öntudatlan. A kivételes Na paši költőien dicsőíti a hazai föld édes illatát, amelyről a fiatalság nem mond le, a hazájával viszont minden, csak nem elégedett. Szociológiai elemzésről van tehát szó, amely a valóságot, a tényeket sugározza, nem pedig valami világ elől elbújt, kabinetben ülő gondolkodó tévelygéseit olyan dolgokról, amelyek teljesen lényegtelenek. Žika, az Overflow képzett énekese a diplomája ellenére sem tagadja, hogy mi mindannyian, bár városokban élünk, inkább földnélküli parasztok vagyunk, mint Betajnova királyai, Miškina érzésvilágával, látásmódjával és megértésével pedig minden ütőkártyát kiad a kezéből ahhoz, hogy beleszeressünk az egészbe és az egész egyes részeibe. A Usred ciče zime a gitárok kompakt ütésének zenei monolitja, az Overflow kiváló ritmusszekciójáé, és Žika hipnotikus vokáljának kontextuális ismétlődéséé. Aztán jön az ébresztő a Bijeda című dallal. „Kruha nema / zarade nema / novaca nema / ovrha se sprema,” üvölti minden sarokból a jól kiegyensúlyozott, frontális dühkitörés. A néppel szemben a rend őrei állnak, akik az oligarchákat védik, a megsiratott, éhes, kétségbeesésbe és stagnálásba taszított, földnélküli Ivanokkal szemben. Szar élni a falun, a faluban, Goveji dolban, ha még földed sincs, a mezők pedig semmit sem teremnek …
Egy halott barátnőnek szentelt dallal (Kad u noći sve se smiri) az Overflow úgy dönt, hogy a sötétséggel és a reménytelenséggel száll szembe, az ember pedig arra gondol, hogy Žika a Szerencse és a Jövő elvesztését gyászolja inkább, mint egy testi valójában elhunyt, meg nem születhetett élettársat az élet útján. A kiváló zene, a lirizmus és a színvonalon felüli produkció ütős csomagja sétára vezet a következő sírhoz, egy újabb halott barátnőéhez, aki viszont kevésbé optimista hangot ütön meg, a szürke, ólomszínű ég pesszimista árnyalatával. Tmurno je nebo, a hideg téli dermedtség pedig a dobok enyhe tempója mellett, a zongorabillentyűk minimalista érintésével vezet az emlékek ködös temetőjébe, ahol valami forró, lázadó és égető ébredezik. A Pjesma međimurskog zlatara cinikus „fakof”, amely a boldog emberek éneke által, akik nem azok, kihangsúlyozza a korok nyomorát, amelyben mindannyian boldogok vagyunk a számláinkon lévő számjegyek és nullák képzeletbeli játéka miatt, az ember munkáját és méltóságát pedig a pénztárca mélységével lehet mérni. Valóban eljutottunk emberi sekélyességünk fenekére, kérdezi az Overflow és Miškina, a választ pedig az Invalidova pjesma kiváló összeállításában kínálják. A punk rock ütőhulláma hatványozottan mondja el egy ember történetét, akinek mindene megvolt – élet, dal a száján, gabona a tenyerében, az ifjúság és a boldogság gazdagsága a mellkasában – aztán jött az értelmetlen harcba hívás ideje a hamis ideálokért. Háborúzni politikusokért, ideológusokért, mindenféle izmusokért ostobaság, az (ön)pusztítás léprúdjára pedig sokan ráragadtak, és még sokan fognak, a háborútól, a mészárlás értelmetlenségétől és a félrevezetéstől pedig a punkerek és költők kompakt kettőse, az Overflow és Miškina óv. Befogtak minket a saját fiakkeres félrevezetésünk gyeplőjébe és kantárjába, és most önként adjuk bolondok kezébe a Saborban, a parlamentben, a szenátusokban, itthon éppúgy, mint a „kék” Brüsszelben. A Pjesma kirijaškog konja pedig vágtató galopp mindannyiunk hátán, akiknek az engedetleneknek ostort, a elvakultaknak hamis fényt, az álmodozóknak üres reményt kínál az új világrend új rendszerének minden egyes küldötte. Az Overflow éles és jó előadó, a brutális zene ütőhulláma pedig kegyetlenül és szépítés nélkül vezeti a kiváló lemezt a végéig. A sorsot a saját vállunkon és a saját tenyerünkben hordozzuk mindannyian magunk, hogy mit szándékozunk tenni, az rajtunk múlik, kedveseim. Az album záró akkordját az Orač zárótétele adja, amely a dal értelmét olyan sorokba sűríti, amelyek mindent elmondanak: „I budi i raste, donosi nam ploda / Hoče li več jednom doći i sloboda?”. Eljön, ha mi magunk nyúlunk érte, egészítik ki és válaszolják némán az Overflow-tagok, a sugallt lázadó hangot pedig mindenki megérti, akiben van egy csipetnyi értelem és valóságérzék.
Az Overflow az Overflow & Miškina lemezzel a pozitivitás és az energikus gondtalanság területéről a kemény politikai ellenállás talajára lépett, a passzív, céltalan külvárosiságból egy olyan létezés felé, amelynek mindenki számára van értelme, nem csak önmaguk számára. A lemez annyira sokrétű, hogy bőven kínál élvezetet azoknak, akik a felgyülemlett feszültségek közepette egyszerűen jó zenei kikapcsolódást keresnek, és azoknak is, akik a zenében és a szövegekben mélységet, értelmet és azt keresik, ami minden jó dolog lényegében a „velőt” jelenti. Egy réges-rég elhunyt költő szavainak segítségével az Overflow üzeneteinek aktualitásérzete sehol sem vész el, és sehol sem fullad a semmibe. A lemez kompakt, magabiztos, üres töltelékek nélkül, amelyek időt és figyelmet lopnának, a négyes pedig ezúttal valóban a legjobb lemezét tette le az asztalra az eddigiek közül, anélkül, hogy ezzel alábecsülném azt a magas színvonalat, amelyet a Through The Departement Store című debütálásuk óta megszabtak maguknak. A srácok közben férfiakká értek, akik most, amikor lázadásra és forradalomra szólítanak, mindent meg is értenek, a forradalom elesett áldozatainak tisztelegve. A forradalom felfalja a saját gyermekeit, Lenin, Trockij után, vagy talán aktuálisabb alakoknál, mint Gandhi, Lennon és végül Miškina, tény azonban, hogy azok miatt, akik kardok, golyók és az „igazhitűek”, a mainstream ideológusok és a türelmetlenek kritikái alatt elestek, nem szabad lemondanotok a tartásotokról, a gondolataitokról, az utatokról és arról a küldetésetekről, hogy olyan emberré váljatok, aki a mai világ nyomorát a jobb holnap jólétévé tudja változtatni az utódaink számára. Az út része az is, hogy leszállunk a való talajra, és megízleljük a korok keserűségét, amely manapság minden, csak nem kímél minket, de a rendszerszintű programozással passzív robotokká, az ötlettelen és elveszett oligarchák iránt engedelmessé tételünkkel, akik a politikai hatalom foteleiben ülnek, sosem szabad (és ha még egy cseppet is éltek, nem is tudunk) beletörődnünk. Az Overflow & Miškina mindezt elmondja, és még többet is, az idei Dallas-termés kivételes csúcsa pedig többet érdemel az állva tapsolásnál azok részéről, akiknek sikerült a mentális kirakós darabkáit teljes képpé fordítaniuk!
Felállás
Nikica Jovanović – gitár
Marko Kuhar – dob
Zoran Piberčnik – basszus
Goran Živković – ének
Produkció
Overflow & Petar Horvat
Számlista
1. Proljetna pjesma I
2. Na paši
3. Usred ciče zime
4. Bijeda
5. Mrtvoj drugarici XXX (Kad u noći sve se smiri)
6. Mrtvoj drugarici XXVI (Tmurno je nebo)
7. Pjesma međimurskog zlatara
8. Invalidova pjesma
9. Pjesma kirijaškog konja
10. Orač
