Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Diamond Dawn
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2013
Játékidő: 51:21
Értékelés: 4.3/5
A Diamond Dawn egy újabb frissen alakult banda a svédországi Gothenburgból, amely bátran belelépett az AOR gazdag örökségének cipőjébe! Magára a „Standing As One” című, digitálisan megjelent kislemezzel hívta fel a figyelmet, ami kiemelte a zenekart a föld alól, sőt addig jutottak, hogy az olasz Frontiers Records is érdeklődni kezdett irántuk, és tavaly tavasszal szerződést kötöttek a stúdiódebütálás kiadására. Ahhoz, hogy az embernek ilyesmi összejöjjön, mindenekelőtt tényleg nagyon-nagyon jónak kell lennie. És ezt már a karrier legelején.
A 2012-es év tehát a Diamond Dawn számára munkás jegyében telt. Elkészült a stúdiódebütálás, az „Overdrive”, amelyet 2013 januárjának közepén az első kislemez, a „Take Me Higher” mutatott be – ez digitális formában jelent meg.
Ha meghallgatod ezt az albumot, elmondhatod, hogy a srácok megérdemelten nyerték el egy ilyen erős kiadó, mint a Frontiers Recrods bizalmát (e kiadó nélkül a melodikus rock az új időkben alig élne túl). Ez – brutálisan szólva – ma már amolyan archaikus zenei műfaj, amely kereskedelmi csúcsát az 1980-as években érte el. Ugyanakkor olyan műfaj is, amelynek az aranzsőri komponálási elvét rendkívül nehéz követni, és az abba belevágó zenész számára éppen ezért annál nagyobb kihívást jelent.
Ez az a rockműfaj, amely az összes közül a legközelebb áll a popzenéhez, ami azt jelenti, hogy az aranzsőröknek óriási ügyességgel kell követniük azt a látszólag vékony vonalat, amely egyesíti a saját kreatív ihlet alkotói tökéletességének művészetét és a dallamos ragadósságot, aminek azonnal le kell kötnie, vagyis hallgatás közben „az első labdára” kell működnie. Olyan hallgatót is meg kell szólítania, aki nem 100%-ban arra koncentrál, mi szól a rádióban vagy a CD-lejátszóban. Ez az a művészet, amelyet a pop uralni tud, de bölcsen hallgat róla, hiszen erről a bölcsességről csak a saját füled tud szólni.
Egyszerűsítsünk. A Diamond Dawn olyan zenekar, amely a régebbi csapatok, például a Bad Habit és/vagy a Grand Illusion örökségét követi, tetszeni fog azoknak is, akik ismerik az Elevenert, és nem kevés irányt kap a jelenleg népszerű Work Of Arttól is. A felsorolt zenekarok mind a „Scandi AOR / Melodic Rock” iskolából származnak. Vannak azonban pontok, ahol a banda kacérkodik a glam elemekkel (Turn It Up). Fordítva pedig nem nehéz hasonló átmeneti terepekre bukkanni a Diamond Drive honfitársainál, a sleaze / glam rock szférájában kutakodó Chrash Diet, Wig Wam és H.E.A.T. esetében, hiszen időnként a dalaikban ezek is közelednek az AOR / Melodic Rock műfajaihoz.
Ami megmenti ezt az albumot, és kiemeli az átlag szürkeségéből, az a kivételes produkció. Ez megragadta azt a melegséget, amely egyenrangúan kiemeli a mély hangokat – ezek hatásosan „színezik” a hangképet –, mindenekfelett pedig valamennyi, az album hangzását alkotó építőelem egyensúlyának általános ragyogásáról van szó. Elsősorban a billentyűk és a gitárfrázisok színes, kiegyensúlyozott párbeszédéről. A gitárok világosan kiemelkednek a riffekben, a billentyűk mesteri hátteret töltenek ki rétegzett, a hallásnak kellemes közepes regiszterű tájjal. A zenekar azt is érti, hogyan kell atmoszférikus csúcsot elérni a refrénekben. Ebben a ügyes ének-alapvonalak segítenek, amelyeket a kísérővokálokkal harmonizálnak.
A Diamond Dawn semmi újat nem talál fel. Az elrágottat rágják, mégis az album minden eleme rendkívül meggyőzően hat. Egyszer csak az 1980-as évek aranykorának kellős közepén találod magad. A billentyűk az 1980-as évek hangzását testesítik meg. Az ének tiszta, kidolgozottan erős, ultradallamos, egyértelműen domináns. Mégis kissé zavaró ez a vokális erő, amely inkább a power metalhoz illene. Nincs vele baj, a dolog még mindig „megállja a helyét”, nincs ok pánikra. Mégis sok példa van rá, hogy az AOR / melodic rockban az ének akkor működik a leghatásosabban, ha falsettben marad. Az újkori AOR-revitalisták tipikus példája, akik kizárólag falsettet használnak, mégis teljes vérrel égetnek, az ausztrál White Widdow. Ti, hozzáértők és finomabb fülűek hamar észreveszitek, hogy a nagyobb atmoszférikus kontrasztok és a dalok közötti bombasztikus átmenetek terén, amelyek az album dinamikus fejlődését fenntartják, még maradt egy kis tér. Ellentmondásosan hangzik, de amint felidézed Richard Marx vokális karizmáját, rögtön sok költői kérdés ötlik fel, meddig lehetne még csiszolni a Diamond Dawn kifejezésmódját.
A dalok minősége viszont nem ingadozik. Az „Overdrive” olyan album, amely azonnal megfog, és az utolsó másodpercig szorosan magánál tart. Kiváló hangszeres megoldásokból sem szűkölködik a középrészekben, amelyek megmozgatják a dinamikát és a hangulatot (California Rush), és az album minden jellemzője csiszolt. Az „Overdrive” egy zenekar debütálásaként „par excellence” album. A Diamond Dawn vele világosan és egyértelműen jelezte, hogy friss, frissen sült skandináv melodikus rockbandáról van szó, amellyel a jövőben komolyan számolni kell. A debütálás kiváló, és megér egy esélyt. Mint ilyen, egyértelműen azt jósolja, hogy a Diamond Dawn a következő albummal biztosan művészileg is tovább növekszik, és minőségben túlszárnyalja az „Overdrive”-ot. A svéd perfekcionizmus tehát ismét bebizonyította, hogy nehezen felülmúlható bolygónyi jelenség. Az „Overdrive” albumon végzett munka pedig csupán megerősíti, hogy a skandinávok az új időkben a melodikus rock hagyományának egészséges ápolásának hajtóerői.
Felállás
Alexander Strandell – ének
Olle Lindahl – gitár, kísérővokál
Johnny Göransson – gitár
Niklas Arkbro – billentyűk
Mikael Planefeldt – basszusgitár
Efraim Larsson – dob, kísérővokál
Dalok listája
01. Into Overdrive
02. Take Me Higher
03. Crying
04. Standing As One
05. California Rush
06. Indestructible
07. Turn It Up
08. The Hunter
09. Give It All
10. Don’t Walk Away
11. Powergames
