Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Francesco Artusato Project, The
Kiadó: Sumerian Records
Megjelenés: 2014
Játékidő: 53:46
Értékelés: 4.5/5
Francesco Artusato olasz multiinstrumentalista, zeneszerző és producer. Zenészcsaládból származik. 14 évesen kezdett szaxofonozni, öt évvel később pedig átnyergelt a gitárra. 2006-ban Los Angelesben telepedett le, miután elvégezte a hírneves Berkeley Music Collage-ot, és elkezdett hivatásszerűen is zenével foglalkozni. A zenetanárként egyébként kenyerét kereső férfi 2008-ban Bostonban hívta fel magára a figyelmet zenei felsőbbrendűségével, amikor kiválasztották, hogy egy Tibor Pusztai vezényelte zenekarral együtt lépjen színpadra, és előadja a köztiszteletben álló kortárs zeneszerző, Vuk Kulenović (született szarajevói) „Electric Symphony” című, igényes, 70 perces kompozícióját. Akkor vele osztozott a színpadon a dobos-mágus és „akrobata” Kenwood Dennard is (Miles Davis, Sting, Chick Corea).
Az All Shall Parish és a Devil You Know soraiból ismert férfi tehát fegyverben áll a gitározás legmagasabb szintű technikájával. Így indította útjára teljesen saját projektjét is, a sokatmondó The Francesco Artusato Project nevet adva neki; ennek gyümölcse a 2011-ben megjelent stúdiódebüt volt „Chaos and the Primordial” címmel. A zenész ezen virtuóz csiszoltságú zenei varázslatokat mutatott be, amelyek túlmutatnak a Devil You Know és az All Shall Parish zenei víziónak keretein, és összemossák a műfajokat.
Az „Our Dying Sun” elmélyíti és kiterjeszti az elődje, a 2011-es lemez zenei látomásosságának hatókörét! Francesco ismét rendkívül összetett zenei munkával állt elő, amelyet szétfeszít a rétegzett szerkezet, az kiszámíthatatlan (értsd: meglehetősen progresszív) fordulatok, valamint az improvizációs pillanatok és a szilárdan felépített zenei frázis eklektikus ütközése! Ne feledjük, hogy az instrumentális zene terepén mozgunk, ahol a gitár a vokál szerepét is átveszi. Az új albumhoz Francesco egy gyilkos ritmusszekciót hívott meg: a kiváló dobost, Danny Halder-t (szóló), aki egyébként jazzben edzett mestere a szakmájának, valamint a nagyra becsült kanadai basszusgitárost, Ray Riendeaut (Halford, James LaBrie, Star Monarchy, szóló).
Az új albumon Francesco kivételesen komor, teljesen apokaliptikus atmoszférát teremtett, mind a dalok felépítésében (melosz), mind a produkcióban. Ez egyáltalán nem meglepő, hiszen a hangulat nagyon rokon azzal, amit az All Shall Parish ápol, és a dalok számos részletét gond nélkül fel lehetne használni olyan anyaghoz, amelyet az All Shall Parish is felvehetne. A felvett gitárvonalak rétegei sűrűek, mélyebbre hangoltak, az apokalipszis lehelletét pedig Riendeau basszusgitárjának romboló bőgése terjeszti és mélyíti, amely pontszerű kontrasztként jelöli ki a komor apokaliptikus kilátások érzetét. A ritmusok sokszor szinkopálók, progresszíven megtörtek, Danny pedig főleg azokon a helyeken tékozol hatalmas improvizációs teret magának, ahol Francesco komoran maga elé révedő gitárfrázisokat ad elő rombolóan masszív hangfal formájában; a dobos ezeket sűrűn szórt, többrétegű püfölésével szó szerint keresztül-kasul, sebesen lyukasztja át, ami a metal és a jazzfigurák egyedülálló, eklektikus fúziójában csúcsosodik ki.
Az új albumon Francesco még több teret enged a jazz-rock fúziónak, ami azt jelenti, hogy a lemez nem mindenkinek való fogyasztásra készült, hanem több elmélyedést és újrahallgatást igényel, hogy a bőr alá másszon. Ezt kísérleti természete diktálja. Francesco lenyűgöző gitáros. Rendkívül kifinomult érzéke van ahhoz, hogy a dalokat kiegyensúlyozottan adagolja a dallamos formák és az atonális futamok között, miközben a kompozíciók kompaktak maradnak. Persze vannak részek, ahol a dal szinte „szétesik” egy depresszív, elidegenülten lebegő, vagy akár skizofrén állapotban, de a következő pillanatban már egy dallamosan kidolgozott motívum földre hozza, amely egészen új érzést fűz fel, és dinamikusan új szintre emeli a hangulati állapotot! A produkció mérgezően élő, modern, atmoszférikusan jóval közelebb áll a deathcore elemeihez, mint a progresszív metal klasszikusaihoz, a hangzás építőkövei pedig „teli tüdővel” „lélegeznek” a hangképben. Ideatikusan az új album rétegzettebb és változatosabb is az egyébként kiváló és minden tekintetben igen minőségi elődjénél. Ugyanakkor az az érzésünk, hogy Francesco a projekt debütálásához képest ezúttal jobban a kompozíciók formálására koncentrált, hiszen az új albumon sehol sincs olyan érzet, hogy a virtuóz erények ultrahangos fitogtatásának igénye felülkerekedne a vezérmotívumok formáján.
Ezt az albumot kötelező megnézni mindazoknak, akik szeretik a váratlan, mégis édes sokkhatású artizmust a zenei univerzumban. Mindazoknak, akik beindultok a bolygó gitáros kétségbeesettjeinek tömegére, és akiknek a zenéjén nő (és bukik) a zenekarok zenei karaktere, elsősorban az All Shall Parish, a Devil You Know, de a Freak Kitchen, a Sylosys, az Animal As Leaders, vagy akár az Intervals. Korábban már említettük a projekt értelemszerű rokonságát az All Shall Parish-sal. Ez tény. Ám a vokálok és úgy általában a „hörgésnek” nevezett énekmegközelítések hiánya garancia arra, hogy az „Our Dying Sun” albumot bármelyik progresszív metal-rajongó élvezheti, vagy mondjuk inkább art metal-rajongó. Tehát azok is, akik a deathcore-os „hörgést” nem bírják túl jól, vagy egyáltalán nem bírják, és ezért elvileg megfosztottak az All Shall Parish és kortárs zenei rokonai kiváló kidolgozású, virtuóz zenei látomásosságának premisszájától.
Felállás
Francesco Artusato – gitárok, programozás
Ray Riendeau – basszusgitár
Danny Handler – dobok
Produkció
Francesco Artusato
Dallista
01. 210
02. Gates of Reason
03. Our Dying Sun
04. Divergence
05. Infinite Waves
06. Burning Leaves
07. Sleepless Night
08. Miura
09. Blood From a Stone
10. Omega
11. Spirito
