Origin

 A norvég zenei hagyomány kincsestára a Borknagar színre lépésével, akik 1996 óta folyamatosan egymással teljesen összemérhetetlen lemezeket sorakoztatnak fel, rétegzettségükkel és hangzásbeli sokszínűségükkel pedig lehetetlenné teszik az egyszerű kategorizálást, egy újabb ékkővel gazdagodott. Tavaly a norvég különcök úgy döntöttek, kiadnak egy olyan albumot, amely az akusztikus zene mellett a gyökerekhez való kötődés határozott üzenetét is hordozza. A szövegeken és a dallamokon át egy folkkal és klasszikus zenével erősen megfűszerezett utazás képei bontakoznak ki a jelenen keresztül, amely nem lehetne az, ami, ha nem itatta volna át és nem telítette volna a múlt bölcsessége és esztétikája. A zenekar fő szövegírója, Øystein G. Brun az avantgárd kifejezésmódot és a poszt-black metalos varázst ugyan mindig is akusztikával faragta, ez a lemez viszont, mivel szigorúan következetesen akusztikus marad, megőrzi a szerves, ősi hangzást.

Hogy ez a gyakorlatban hogyan működik, azt már az Origin első meghallgatása megmutatja, ahol a metalos borító ellenére meglep az ‘Earth Imagery’ kissé ósdi hangulata. Az akusztikus gitár és a furulyák szinte középkori, álmodozó, ködös tájat varázsolnak elénk. A decemberben kopaszra vetkőzött fák koronái között hideg szél fúj. Vintersorg énekhangjai több rétegre válnak szét, és az olykori többszólamúság az Opeth akusztikus csemegéjét, a Damnation albumot idézi fel. Kérdések a létezésről és az ember meg a természet megkerülhetetlen szinergiájáról, annak ellenére, hogy az ember igyekezett elszakadni a természettől, amely valójában keveset adott neki, de mégis eleget ahhoz, hogy birtokba vehesse és saját elképzelései szerint átalakíthassa, és teljesen maga alá gyűrje. A vezérfonal, amely inspirál, lényegében teljesen úgy olvasható, mint a naturalista költészet, a zenekar pedig filozofikusan énekli meg eposzát a világegyetemről és az ember helyéről benne.

A ‘Grains’ visszavezeti az embert az eredetéhez. A természetellenes állapotainkra és tetteinkre való figyelmeztetés folytatódik, és a természetnek ebben a megtagadásában rejlik a stagnálásunk és az örök lázadásnak való szolgasorba taszítottságunk oka. Az újradefiniáló megközelítés, amelyet Øystein írásának alapelveként már az 1996-os, áttörést hozó Borknagar-bemutatkozás óta érvényesít, azt mutatja, hogy a black metal nagyjai ezúttal énekben végre egymásra hangolódtak. Korábban a mikrofont egymásnak adogatták: ott volt Garm (ma az Arcturus és az Ulver tagja), őt váltotta a mai Dimmu Borgir-tag ICS Vortex, akit korábban inkább Simen Hestnæs néven ismertek. 2001-ben aztán megtalálták a megfelelő receptet, és megállapodtak a tehetséges Vintersorg kristálytiszta hangjánál, aki addig a saját zenekarában, a Vintersorgban és a Fissionben csiszolta magát. A tehetség és a hajlam, hogy a dallamos harmóniák és a kísérletezés útját járja, lehetővé teszi az Origin számára, hogy az esztétika és a varázslat hangzásbeli kakofóniáját szépen következetesen, az elejétől a végéig végigvigye. Asgeir Mickelson dobjátéka, aki korábban a Spiral Architects és az Insahn dobjait verte, drámaian köti össze az egyébként elég törékeny, álomszerű dallamfolyamot ritmikus egésszé. Túlzások és fecsegés nélkül. Kétségtelenül letaglóz Lars A. Nedland billentyűs hozzájárulása, aki odáig kihasználja a billentyűket, hogy elkezded elhinni: valódi, állandó vonós hangszerelési szövésről van szó Hammondokkal, orgonákkal és hagyományos furulyákkal. A táj megidéztetett. Azért, hogy a végeredmény még nehezebb legyen, mintha egy torzítósalva és üvöltő ének zúdult volna rád. Az ‘Oceans Rise’ a norvég fjordok sziklás partjait ostromló, kérlelhetetlenül emelkedő tenger dagályát varázsolja elő. És ezúttal egy régebbi szerzeményről van szó 1988-ból, abból az időből, amikor a The Archaic Course albumot faragták.

Az akusztikusan egyszerűbb, kevésbé megterhelt hangzású rövid közjáték, a ‘Sings’ a ‘White’ sötétebb, baljósabb tempójába torkollik. A hangszerelés gazdag és filmszerű. A Borknagar úgy szól, mint a Dimmu Borgir kristályosan csengő akusztikus változata. Azzal a különbséggel, hogy itt nincs helye erőltetett sátánozásnak. A Borknagar inkább Anyatermészet tisztelője. Az az érzésed támad, hogy akár teljesen áram nélkül is túlélnétek. Csak petróleumlámpával, játékos lant-, gitár- és furulyahangok barokkos szólamával, mézsörrel teli kelyhekkel, a kandallóban pedig ropogna a tűz.

A ‘Cynosure’ egyébként egy olyan cím, amelyet nemrég hallhattál a Father inspiráló bemutatkozásán, a Borknagar viszont jóval trubadúrosabban nyúl a témához. A fuvola adja azt a dimenziót, amely nélkül a fenséges érzés nem lenne ugyanaz. Ezért kétségkívül a norvég fuvolás ikonnak, Steinar Ofsdalnak jár a köszönet, aki az album összes fuvolafelvételét játszotta.

A ‘The Human Nature’ meditatívan tér vissza a lemez elején már feldolgozott témákhoz. Az folytatásból valójában hiányzik egy ötletbeli áttörés, amely a belső evolúciót még egy lépéssel előrébb vinné. Így a hangzás és a jó ízlés amúgy kiváló, és valamivel több mint félórás odüsszeiájának második fele már szinte kissé fárasztónak tűnik egy szuszra végighallgatni. Minden egyformának, de legalábbis hasonlónak tűnik. Az ‘Acclimation’ így megint az emberrel foglalkozik, aki nem szimbiotikus lény, hanem a pusztítás vírusa. A szent szférájának úgy ütközünk neki, mint a szél az üvegezett ablakoknak, és még mélyebbre akarunk hatolni, mint eddig. A világ utolsó határa ugyan még nem dőlt le. Az evolúció meghosszabbítja az agóniát. És erre a világra majd az univerzum következik. Ezúttal azonban a kvartett szeme jóval lejjebb szegeződik, az evilági ósdiságra és az ember önmagával és a természettel vívott archaikus birkózásának motívumaira.

Az album nagy finálé a ‘The Spirit Of Nature’, amely az album nyitányának stílusában búcsúzik a hallgatótól. Az ismétlés már csak a tudás anyja. És éppen a borknagari táj túlságosan kristályos, kifehérített képében felejti el az ember az időt és a teret, meg az egész égető témát, amelyet a környezettudatos ökológusok a kontempláció és a dallam gombolyagává fonnak össze. Ezúttal egy dallam ringat minket, amely a Természetnek szóló utolsó himnuszt énekli, és a minták és textúrák teljes minimalizmusában hal el. Az Origin a felesleges mindennek mesterien kivitelezett szuszpenziójában zárul. Az áramlás megy tovább. A gondolatok árama azután is gyarapodik, hogy a hangszórókban elhalnak a pompázatos zeneiség utolsó rezgései is.

A Borknagar kétségkívül meglepetés volt számomra, ahogy egy teljesen véletlenszerű hallgatónak is. Az első sokk után belekaptam a teljes diszkográfiába, és hamar rájöttem, hogy a Borknagar esetében a mostanáig megjelent hét ékkő közül egyik között sem lehet közös nevezőt húzni. Evolúcióról van szó. Szenvedélyről és tudásról, meg érett férfiak filozofikus tartásáról. Ez az út az Ulver, a Green Carnation vagy a nekem legkedvesebb Opeth szilárd útjára emlékeztet. Mindegyikük sajátos felemelkedést ért el a megvilágosodáshoz közelebb, és minden albummal közelebb vannak a célhoz, ti pedig vágyakoztok rá, hogy hamarosan kapjatok valami olyat, ami csillapítaná a még utáni telhetetlen éhséget. Véleményem: a maga archaikus és nem zörgő módján, a nyugalma ellenére úgy döntök, hogy ez az album a gyűjteményem értékesebb gyöngyszemei közé sorolható – erősen ajánlom!