Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Queensrÿche
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1988
Pontszám: 5/5
Az „Operation:Mindcrime” alapja a koncepció. Elsőrangú horror, vagyis egy konceptuális thriller a személyes armageddon felé vezető úton. Egy „drogosról” szól, aki beszáll egy földalatti szervezetbe, ahol hipnózis és hatalmas adag heroin hatása alatt veszi át és hajtja végre a megbízásokat: társadalmi vezető pozíciókban ülő, korrupt emberek likvidálását. A történetet részletesebben a kritika végén ismertetem, mert az „Operation:Mindcrime” teljes nagyszerűségében és fenségében kétségkívül megérdemli.
Több mint nyilvánvaló volt, hogy a „Rage for Order” (1986) című lemez, a zenekritikusok vegyes fogadtatása ellenére (közülük sokaknak nem tetszett, hogy a Queensryche stílusban határozottan eltávolodott a klasszikus heavy metal alapjaitól), nagyon a zenekar ízlése szerint való volt. A fiúk erre a látványra építettek tovább. Új albumukhoz egy hátborzongató koncepciót választottak, amely a saját elméjük tükörképe. A zenei anyag teljes egészében a koncepciónak van alárendelve!
A srácok minden erejükkel, nagy vállalkozó kedvvel álltak neki, és csiszolgatták a koncepció képét, amely a megzenésítés révén olyan sikeresen kelt életre, hogy minden gond nélkül forgathattak volna belőle egy egész filmet. Az albumot végig átjárja egy kilátástalan, jéghidegen logikus fuvallat. Ahogy egy horrorhoz illik. A végítélet órájának ütése, a rettegés, az erőszak, a gonosz tettek szövögetésének várakozása, és ott van az állandó menekülés érzése az igazság elől. Mindez szó szerint olyan mélyen húzza magába a hallgatót, hogy ezen a ponton már maga is a koncepció központi alakja, Nikki beteg agyán keresztül kezd nézni. Őrület! Ezzel a hangulatával az „Operation: Mindcrime” veszedelmesen közel áll a Pink Floyd „The Wall” című albumához. A hosszabb, „teljes” értékű, igazi rockszámokat rövidebb közjátékok szakítják meg. Az egészet mesterien átszövik a különleges effektek. A háttérben végig hallhatók tévé- és rádióhírek, ajtócsapkodás, lövések, tömegek skandálása, az autó elektromos ablakának lehúzódása, ablaküvegek betörése, zuhogó eső, a főszereplők jéghideg párbeszédei…
A Queensryche-nak az album kiemelt erényeivel, a kiszámíthatatlansággal és a kiváló dinamikával egy pillanat alatt sikerül drámai hangulatot teremteni Nikki belső párbeszédével önmagával (I Remember Now…), amely egyszerre komor, mégis fennkölt indulóba csap át, az Anarchy X-be. A Revolution Calling-nál tartunk, az első igazi rockszámnál. A himnikus refrén könnyedén beszippantja a hallgatót. Isten hozott a teljes manipuláció ölében! Innentől fel van húzva az album, és az első felében könnyedén, simán gördül, „metálos” csúcspontja a The Mission! Utána következik a lemez legerősebb art rock pillanata! A közel 11 perces eposz, a Suite Sister Mary. A lemez legsötétebb pillanata, ahol számtalan érzelem és hangulat kavarog, amelyeket Tate az énekével kelt életre. Különleges báját és ráadásul nemcsak e dal, hanem a koncepció és az album egészének is a mélységét Pamela Moore hangja adja, aki életre kelti Mary nővért. Ennyi vágyakozást Tate és Moore duettjében, egyetlen helyre sűrítve, aligha találsz máshol. A hátborzongató hatást tovább fokozza a kórus, amely szinte az egész dalban jelen van. A Suite Sister Mary egyben a lemez legerősebb pillanata is, a kiszámíthatatlanság mértékében, ami remekül építi a dráma érzetét! A dal kiváló módon fokozza ezt a hátborzongató atmoszférát a játékidő során, a csúcspont pedig pont a végén jön. A zsilipekben megfagyott vért pillanatok alatt felolvasztja a lemez legkeményebb rockere, a The Needle Lies, az AOR-ra jellemző énekharmóniákkal a refrénben, amelyek remek ellentétet alkotnak a riff agresszív tartásával és a dobok tomboló rohamával. A skizoid Electric Requiem után az album komor része, amelynek csúcspontja a Suite Sister Mary és a The Needle Lies, hirtelen feloldódik a Breaking The Silence nyitott riffes, glam metal ritmusú rockerében az előrefrénben, majd hasonló megközelítéssel az I Don’t Believe In Love-ban. Ez a kettő a záró Eyes Of A Stranger-rel együtt a refrénjeiben kiváló AOR-anyag, a dallamosság hihetetlen megvalósításával, amelyhez elsőrangú, intenzív melankólia és dráma társul. Ezek az album legtökéletesebb dallamos pillanatai. A záró Eyes Of A Stranger bevezetőjében megidézi a Pink Floyd híres „The Wall” albumának hangulatát, és afféle megfelelője az említett Pink Floyd-album Comfortably Numb-jának. Művészi síkon is. A dal maga a tökély, amely nemcsak a lemezen, hanem a Queensryche teljes életművében is kiemelkedik. Rendkívüli motívumváltások, az intenzitás a refrén csúcspontjáig nő, a riff markáns, és akár magad is függővé válhatsz tőle. Már szégyenletesen ismételgetem magam, de a hibátlan Tate ebben a dalban is kiemelkedik. A varázslat tökéletes.
A Queensryche mindezek mellett hibátlan produkciójú albumot is összehozott. A lemez ebből a szempontból teli tüdőből lélegzik, és ebben a tekintetben sem lehetne jobb, mint amilyen. Ha valaki megpróbálná javítani, csak rontana rajta. A dobok ágyúdörejűen romboló hangzásúak, a mélyen zúgó visszhangos átmenetek pedig helyenként Neil Peart (Rush) fogásaira emlékeztetnek. Minden hangszer világosan elkülönül a többitől, mégis nagyszerűen, együtt építik azt a fenséges és páratlan hangzást, amely csak az „Operation: Mindcrime” sajátja, ennek a rendkívüli szellemiségű albumnak. Ötletesen kidolgozott riffek, a háttérben zenekari hangszerelések, amelyek fenntartják a magasra csavart drámai hangulatot, és Tate énekének újabb hibátlan bemutatója az albumon, amely ismét bizonyítja, hogy a rock egyik legnagyobb énekeséről van szó! Vastag basszusvonal hasító hangzással. Rendkívül dinamikus album, amelyben megragadták a stúdióban ugyanazért lélegző srácok munkás kémiájának varázsát!
Igen. Ez az az album, amely választ ad arra, hogy miért vannak (egyáltalán) zenekarok, és miért vannak nagy zenekarok. A nagy zenekaroknak pályájuk során van egy nagy albumuk, amely általában fontos a rock történetében, valamiféle előfutár, az új hírnöke, olyan tényező, amely megváltoztatja a rockzene fejlődésének menetét. Egy ilyen album általában nem rögtön az elején érkezik, hanem a zenekar érése során. Az „Operation: Mindcrime” is ilyen, és a Queensryche vele nagy zenekar. A rockzene emlékműve és a bolygón valaha született egyik legfontosabb zenei dokumentum. Annak ellenére, hogy ennek az albumnak semmi köze a progresszív metal szóhoz, kijelölte a heavy metal jövőbeli fejlődésének irányait. Az „Operation: Mindcrime” a szó puszta értelmében progresszív. Főleg a koncepciója, a költészete, valamint az egyedi és megismételhetetlen felismerhetősége miatt, amelyet a Queensryche fejlődésének ezen a pontján ki tudott alakítani. Összehasonlíthatatlan módon. Így újra art rock albumnak nevezhetem. Mást nem is merek mondani. Queensryche-hang és rock, amelyet csak ezen találsz meg! A magas művészet és az intelligencia utánozhatatlan bája!
Az „Operation: Mindcrime” bebizonyította, hogy a kemény rock is rendelkezhet „intellektussal”. Vagyis „metal intellektussal”. Miért metal? A „The Warning” metal album, és a metalosok épp utána fogadták magukénak a Queensryche-ot! A későbbiekben is a Queensryche szinte félkézzel váltotta pénzre isteni riffjeit, amelyek a nehéz hangzások rajongóit mindig azonnal meggyőzték. Az „Operation: Mindcrime” után aztán rengeteg zenekar vette példának művészileg, köztük például a Dream Theater vagy a Shadow Gallery. Ez a koncepció és a zene ideális kombinációjának esete. Ahhoz, hogy a zenén keresztül életre kelts egy koncepciót, tudnod kell alárendelni magad neki. Ez a sokrétű alkalmazkodás szükségességére is igaz. Az „Operation: Mindcrime” zenéje pedig teljes egészében bravúros módon követi a választott koncepciót. Az „Operation: Mindcrime” erős benyomást hagy a hallgatóban a valóságról, és az érzések még órákig megmaradhatnak a meghallgatás után. Időtlen műalkotás a lehető legszebb megnyilvánulásában, és olyan album, amely minden iskolai oktatási programba, és minden háztartás kötelező alapkészletébe beletartozik.
AZ „OPERATION: MINDCRIME” ALBUM TÖRTÉNETE:
A koncepció főszereplője Nikki. A történet egy kórházban kezdődik. A srác szinte katatón állapotban fekszik mozdulatlanul az ágyon, az emlékezete nem működik normálisan, és az emlékezet mezején időről időre feltűnnek a múltjából származó élmények szilánkjai. Miután meglátogatja az ápolónő, és jó éjszakát kívánva még egy konkrét adag nyugtatót is beadja neki, Nikkit hirtelen elönti egy „flashback”, amelyben összeáll az események sorozata és a tettek képe, amelyeket elkövetett, és amelyek a múltba vezetik (I Remember Now, Anarchy X)… Ebben a „megvilágosodásban” visszatér azokba az időkbe, amikor heroinfüggő volt, és a társadalom ellen lázadva csatlakozott egy forradalomnak elkötelezett titkos szervezethez (Revolution Calling). A klikk vezetője a vallásos és politikai demagóg Dr. X, aki a heroinadagok és a hipnózis kombinációjával manipulálja Nikkit, és gyilkolásra használja fel. Valahányszor Dr. X kimondja a „mindcrime” szót, Nikki egy szempillantás alatt engedelmes marionettbábbá változik, aki vakon engedelmeskedik, és végrehajtja a doktor parancsait. Így vállal Nikki minden gyilkossági megbízást (Operation: Mindcrime, Speak), bárkinek a megölésére, aki a gazfickó Dr. X útjába kerül. Történik, hogy Nikki Dr. X egyik szövetségesén és a titkos szervezet tagján, a megvesztegetett lelkészen, Wiliam atyán keresztül megismerkedik Mary nővérrel, aki egykori utcalányból apáca lett. Ő szívességeket tesz Nikkinek. A koncepcióból nem derül ki teljesen, hogy ezek a szívességek szexuális jellegűek-e, vagy csupán platonikus érzelmekről van szó (Spreading The Disease). Aztán a Mary nővérrel egyre mélyülő barátság nyomán Nikki kérdezni kezdi magától, mi is az, amit csinál (The Mission). Dr. X, aki folyamatosan résen van, természetesen ezt a fontos részletet is észreveszi, és Mary nővérben közvetlen fenyegetést lát! Ezért megparancsolja Nikkinek, hogy tegye el láb alól Mary nővért, és vele együtt a lelkészt is. Wiliam atya golyót kap a homlokába, de amikor Nikki Mary nővér előtt áll, hogy ugyanezt végrehajtsa, meginog, és nem teljesíti Dr. X parancsát (Suite Sister Mary). Mary nővérrel úgy döntenek, hogy elhagyják a titkos szervezetet. Dr. X figyelmezteti Nikkit, hogy függő, és csak Dr. X tudja biztosítani neki a napi adagokat a normális működéséhez (The Needle Lies). Nikki a doktorral folytatott konfliktus után visszatér Maryhez, és holtan találja (Electric Requiem). Ezt a felismerést egyszerűen nem bírja elviselni, és azt is kérdezni kezdi magától, nem ő ölte-e meg talán hipnotikus állapotban, anélkül hogy tudott volna róla. Ez a sokk az őrületbe taszítja (Breaking The Silence, I Don’t Believe In Love). Így érkezik meg a tetthelyre az igazságszolgáltatás karja is, letartóztatja Nikkit Mary meggyilkolásának, következésképpen az összes Dr. X-nek elkövetett gyilkosságnak a gyanújával (Waiting For 22) . Mivel Nikki mentálisan szinte katatóniában van, kórházba viszik, ahol emlékezni kezd (My Empty Room, Eyes Of A Stranger). A kör bezárult.
Felállás
Geoff Tate – ének
Chris DeGarmo – gitár, vokál
Michael Wilton – gitár, vokál
Eddie Jackson – basszusgitár, vokál
Scott Rockenfield – dobok, ütőhangszerek, billentyűk
SZEREPEK:
Pamela Moore – Sister Mary
Anthony Valentine – Dr. X
Debbie Wheeler – Nurse
Mike Snyder – Anchorman
Scott Mateer – Preacher
The Moronic Monks of Morin Heights – kórus
Produkció
Peter Collins
Számlista
1. I Remember Now (1:17)
2. Anarchy-X (1:27)
3. Revolution Calling (4:42)
4. Operation: Mindcrime (4:43)
5. Speak (3:42)
6. Spreading The Disease (4:07)
7. The Mission (5:46)
8. Suite Sister Mary (10:41)
9. The Needle Lies (3:08)
10. Electric Requiem (1:22)
11. Breaking The Silence (4:34)
12. I Don’t Believe In Love (4:23)
13. Waiting For 22 (1:05)
14. My Empty Room (1:28)
15. Eyes Of A Stranger (6:39)
Az album hossza: 59:16
AZ ÚJRAKIADÁS (2003) BÓNUSZ SZÁMAI:
16. The Mission* (6:11)
17. My Empty Room* (2:43)
(*)- koncertváltozatok
Teljes játékidő: 68:10
