Helyszín: Vila Manin / Codroipo / Olaszország
A koncert dátuma: 2012. 09. 26.
Látogatók száma: 10.000
Jegyár: 50 €
Éppen amikor azt hiszem, hogy túlterhelt érzékszerveimnek már nincs több helyük erre az eksztázisra, aminek tanúi vagyunk, a Vila Maninban kialakult egész mini kozmosz átél még egy ősrobbanást, és minden színben, hangban és rezgésben felrobban, majd újjáteremtődik a szinesztézia, a derealizáció és a depersonalizáció természetfeletti élményeként. Pedig még csak nem is drogoztam. Thom Yorke pedig táncolt, nevetett, és úgy ugratta az olaszokat, mint még soha. Oké, ez még szürreálisabban hangzik, mint az előbbi… De megtörtént. Mini kozmosz, ősrobbanás, furcsa neuropszichológiai állapotok, nevető Thom Yorke. Őszintén nem tudom, melyik a szokatlanabb. De mindezt megéltük – és még többet is.
A Radiohead valószínűleg nem szorul túlzott bemutatásra. Mondjuk a tudósítás kedvéért: a mai zenei élet egyik legprogresszívebb zenekara abban az értelemben, hogy a hangzásuk szüntelenül fejlődik, a zenekar evolúciója minden pillanatban, minden alkotással zajlik, és a kísérletezés a védjegyük. A debütáló Pablo Honey és a legutóbbi album, a The King of Limbs között gyakorlatilag ugyanannyi a különbség, mint az Ok Computer és a Kid A között, pedig ez a harmadik és a negyedik lemezük. Ez önmagában is rengeteget elmond a zenekar természetéről, arról az entitásról, amit a Radiohead név jelent. Az utóbbi néhány lemezük hangzását ráadásul Yorke egyre erősebb elektronikus zenei rajongása jellemzi. Ehhez igazodnak a koncertjeik is, amelyek 18 lebegő LED-kijelző segítségével a zenei transz megteremtésére építenek, és egyáltalán nem a tipikus rockos nagyotmondást idézik, hanem inkább egy VJ-szerű light show-t. Talán épp ez az egyre mélyebb elektronikus zenei elköteleződés vezette Yorke-ot, amikor előzenekarnak Daniel Victor Snaith zenészt választotta, aki a Caribou álnév mögött bújik meg.
Az egész olaszországi estét, a káprázatos Vila Maninban, a tulajdonképpen egyszemélyes Caribou turnéformációja nyitotta. Egyfajta elektronikus shoegaze, pszichedelikus vokállal és dance ritmusokkal, amely igazolta a Vila Manin átriumának hihetetlen akusztikáját, bár az előadás kezdetére az átrium már kissé fürdött az átázott fűben – ez ugyanis Olaszországnak az a vidéke, ahol az időjárás gyakorlatilag másodpercenként változik, ahol az átlátszó égbolt egy pillanat alatt fekete viharrá változik. És fordítva. Ezúttal szerencsére éppen az utóbbi történt. Az eső épp a Caribou fellépése előtt állt el. Így tényleg láttunk is a színpadra, mert a nyitott esernyők tengere (a mobiltelefonok, fényképezőgépek és még az iPadek viszont maradtak) leereszkedett.
A Caribou alaposan elringatott minket az atmoszferikus-táncos ritmusokban, és a zenekart csak futólag ismerő hallgatóként (némi előítélettel a fellépés előtt) el kell ismernem, hogy kiválóan végezték az előzenekar dolgát. Soha nem fogom megemészteni a tipikus elektronikus „tuc-tuc” bitet, amely itt is felbukkant, igaz, csak a legtávolabbi, szinte már metronómszerű ütemként, de ezt a shoegaze-es elnyújtás és az ambient dinamika építése gyakran annyira elnyomta, hogy végül valószínűleg valahová mélyre elfojtottam, és már nem is foglalkoztam vele. A Caribou záró száma, a „Sun” után pedig újra leszakadt. Először a taps, aztán az eső is.
Ezután ideges várakozás következett. Az eső még mindig esett, és a kozmopolita tömeg előttünk (amelyben a legkevesebben épp az olaszok voltak) már eltakarta a kilátást a színpadra. Bár mindez – vagyis az eső, a villámlás, a sötét ég, a szökő holdfény és hasonló, szinte közhelyes komor elemek – valószínűleg ideális atmoszféra a Radiohead zenéjéhez, én mégis inkább látni akartam Thom Yorke-ot, a Greenwood fivéreket, O’Brient és Selwayt. Meg a második dobost. Igen, a Radioheadnek két dobosa volt – őket már a fellépés legelejétől láthattam, mert a Caribou fellépéséhez hasonlóan az eső épp a megfelelő pillanatban állt el.
Mivel a turné a zenekar legújabb albumát, a The King of Limbs-t (amely tavaly februárban jelent meg, de a turné az elhalasztott nyári koncertdátumok miatt még mindig tart, ahol színpadi baleset történt) népszerűsíti, a várakozásoknak megfelelően a zenekar az albumról egy kislemezzel nyitott – a „Lotus Flower”-rel. A legújabb lemezük kissé megosztotta a rajongókat, főleg azokat, akik leginkább a 90-es évek Radioheadjét hallgatják. Most viszont még ők sem tudtak semmibe belekötni, mert a The King of Limbs élőben érvényesül a legjobban. Dübörgő hanggal és lélegzetelállító, szinkronizált light show-val. Improvizatív elemekkel és pillanatnyi hangmanipulációval. És egy táncoló Yorke-kal, aki egy szám közepén elfelejti a szöveget.
Egyébként az előadott anyag nagy része a zenekar 2000 utáni életművéből származott, ahol talán a Kid A-val indult az az elektronikus hatásokkal átszőtt evolúció. Világos, hogy a 90-es évekbeli számokat is a mai Radiohead játszotta, nem az, amelyik 15 évvel ezelőtt létezett. Az „Airbag”, a „Climbing Up the Walls”, a „Planet Telex”, a „Street Spirit” és különösen a „Paranoid Android” kísérletező-elektronikus átalakuláson ment át (és itt tényleg a komoly kísérletezésre és elmélyült elektronikára gondolok), majd Jonny gitárjának és Yorke vokáljának hihetetlen improvizációs pillanataival bővült. Ezt a „Paranoid Android”-ot külön ki szeretném emelni. Az eredeti ugyanis ehhez az élő változathoz képest, aminek tanúi voltunk, olyan, mint a legátlagosabb rockszám a stúdióban rögzített „Paranoid Android” mellett. Jonny Greenwood szabad formájú, ritmuson kívüli, mindenekelőtt virtuóz, de nem pózoló játéka a gitáron, Thom Yorke alkalmi falsettója, aki megint elfelejtette a szöveget, aztán megpróbálta jóvátenni, megint melléfogott, és a pillanatnyi demenciát egy „Fuck it!”-tel és egy „Okay, I know this part…”-tal zárta… mindez egyszerűen megismételhetetlen élmény. Szó szerint megismételhetetlen, mert a Radiohead minden koncerten változtat a számok előadásán (bár a setlisthez elég szorosan tartják magukat), főleg pedig azért, mert az antiszociális és morgós Thom Yorke általában jóval kevésbé van jó kedvében. A mosoly, az állandó tánc és az ugratás ilyen mértékben nála nagy ritkaság. Egyebek mellett Berlusconit is megemlítette, akinek a „Daily Mail” című számot ajánlotta (amely egyébként a brit újságírás kritikája), azt mondva, hogy Berlusconi mindent megtesz, hogy kedvezzen a médiának, és minden lépésnél behódol nekik.
Az egész koncert egyébként kiterjedt bizonyítéka volt az egész zenekar zenei kifejezésmódja átfogó zsenialitásának, amelyben természetesen Thom Yorke és Jonny Greenwood emelkedik ki. És nem csak zeneileg – vizuálisan, atmoszferikusan, érzékileg a zenekarnak pont az sikerül, amit talán nem akarnak, illetve nem akartak. Thom elidegenedettsége, rövid és vontatott (vissza)szólásai és az általános hidegség ugyanis annyira a zenekar összképének részévé vált, hogy épp ez hozza közelebb őket a közönséghez a koncertek alatt. Ezért is érvényesül olyan erősen a kisebb szándékos vagy akaratlan hibácskái, a bolondossága (amikor a számok között váratlanul érthetetlen szavakat motyogott és furcsa torokhangokat adott ki) és az általános összkép, hogy egyszerűen nem lehet nem megszeretni minden egyes hallgatót.
Miközben a koncert közepén saját eksztázisomban minden irányba dobáltam a fejem és az egész testem, észrevettem, mennyire apatikus valójában a közönség körülöttem. A 10000 fős tömeg alig adta életjelét. A zenei zűrzavar, az egész nirvánás dübörgés és a robbanó-áthatoló show közepette alig valaki élvezte látványosan. Persze rendben, a testi groove-olás mindenkinek a saját dolga. De amikor a Radiohead először elhagyta a színpadot, az apátia újra megjelent. Alig tartó taps, alig hallható hangok, alig észlelhető dobogó szívek. És ez a „Paranoid Android” után! A Radiohead persze hagyta magát kérlelni. Addig nem jöttek vissza, amíg a taps legalább némileg nem nyert tiszteletre méltó decibelekből. És ezt kétszer eljátszották. Apatikus közönség és várakozó Radiohead.
A kétént és fél órás koncert zárása a zenekar stílusában ideális volt. Egyszerre várt és váratlan. Aki ránézett a korábbi koncertek setlistjeire, tudta, hogy a vége valószínűleg az „Idioteque” lesz. Ez volt a várt rész. Váratlan maga az előadás volt, amely viszont ismét a mai Radiohead szellemében és kísérletezésük meg elektronikus fúziójuk jegyében született. Az „Idioteque”, ez az érzéki, ambient szám a Kid A-ról a végén… drum’n’bassbe nőtt. És Thom Yorke-ot valószínűleg még soha nem dobálta úgy, mint akkor.
Két és fél óra után mégis többet kívántam volna. Nem több slágert, amik nem hangzottak el, hanem többet abból, aminek tanúi voltunk. Ugyanakkor tudom, hogy a vége ideális és természetes volt, és hogy bármilyen folytatás csak ártott volna a megálmodott koncertkoncepció összképének. Most, visszatekintve, még azok a hibák is, amik voltak – itt főleg Yorke szövegfelejtésére célzok – a koncert gyökeres részeinek tűnnek, szinte magától értetődőnek, és az a legutolsó hang a vonalrendszeren, amely különleges karaktert adott az egész estének, emberivé tette Thomot, és még néhány felejthetetlen pillanatot adott. A szürreálisan fantasztikus koncertet ezek a hibák tették emberivé, és végül ez az, ami a legjobban megmarad az emlékezetben, és ami egyáltalán lehetővé teszi a zenészekkel való azonosulást. A tökéletlenség mindig vonzóbb lesz a tökéletességnél, a Radiohead, minden idők egyik legnagyobb zenekara, amely nem is akar az lenni, egy antiszociális, bálványozott frontemberrel, aki nem akarja ezt a szerepet, egyedi tökéletlenségében mégis tökéletes.
A biztonságos utazásról ezúttal is a Koncerti.net utazási iroda csapata gondoskodott.
Setlista
Lotus Flower
Airbag
Bloom
The Daily Mail
Myxomatosis
The Gloaming
Separator
Climbing Up the Walls
Spinning Plates/Pyramid Song
Nude
Weird Fishes/Arpeggi
Reckoner
There There
The National Anthem
Feral
Paranoid Android
—ráadás—
How to Disappear Completely
Planet Telex
Staircase
Morning Mr. Magpie
Street Spirit (Fade Out)
—2. ráadás—
Give Up the Ghost
Everything In Its Right Place
Idioteque
Képgaléria
