Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Agonist, The
Kiadó: Century Media
Megjelenés: 2007
Ritkán akad az ember kezébe olyan metalbanda debütáló lemeze, amelynek hangzásvilága már az első akkordtól kidolgozott. Még ritkábban találkozni olyan teljes értékű, kiérlelt tartalmi alappal, amely az ötletek rétegzettségét, a politikai elkötelezettséget és egyúttal annyi szexepilt is elbír, mint a montreali exportprodukció, a The Agonist, a csapat, amely nemrég még Tempest néven futott. És mi a lényegi különbség a többi formációhoz képest? Valószínűleg az is, hogy a hangszálak szétcincálását ezúttal egy fiatal lány vállalta magára, nagyon határozott, tiszta tekintettel és világos fejjel – Alissa White-Gluz. Nehogy félreértsd: nem egy újabb Evanescence- vagy Within Temptation-klónról van szó, a The Agonist hangzásban inkább az Arch Enemy kissé megszelídített változatához és angyali divájukhoz, Angelához áll közel. A The Agonist a viszonylagos frissesség ellenére (csak 2007 első felében alakultak) képes arra, hogy tökéletesen megmutassa erejét és zenei víziót. Talán azért is, mert a srácokkal és a lánnyal Chris Donaldson producer dolgozott, aki egyébként a Cryptopsy gitárosa, a végleges hangzást pedig Alan Douches faragta ki, akinek keze alól az Unearth, a Mastodon, a Nile és a Dillinger Escape Plan lemezei is kikerültek.
Az Once Only Imagined című lemezt gyakorlatilag egykettőre politikai traktátusnak nevezhetnénk, amely Alissa, a frontasszony következetes vegán szemléletének eredménye, és amely számról számra fokozza a dühöt, egyre hangosabban követelve a bolygó védelmét. Az élet szentségének általános tiszteletben tartása szellemében az éles és dallamos női énekek kettőssége, a belső harag és a Marino – Kells – McKay hangszeres trió zenei alapja nagyoktános keveréket alkot dallamból, őrületből és provokatív szépségből egyszerre. Az ellentétek kiegészítő együttélése: a hallgathatóság és a masszív hangzás, az édesség és a brutális hangerő, a düh és a melankólia, a női és a férfi princípium, a remény és a halál … A egész elválaszthatatlanul Egy. Az albumot a félperces nyitány, a ‘Synopsis’ nyitja, amely úgy szól, mintha rejtett fenyegetés közeledne egy telített zajfelhőn át. Hogy a ‘Rise And Fall’ mondanivalója még világosabb és élesebb legyen. A The Agonist az elején úgy szólal meg, mint az In Flames és egy női énekesnő keveréke, aki a System Of A Downban énekelne. Személy szerint úgy gondolom, hogy a belső üzenet mélysége, amellyel a The Agonist az apátia megtörésére és ébredésre szólít egy olyan világban, amely technológiailag a csúcsra ért – a csúcs pedig jelenthet összeomlást és pusztulást is –, egy nem is egyszer hangoztatott, mégis nyilvánvalóan túl ritkán kimondott jelszó. A ‘Born Dead; Buried Alive’ metalcore-szögbeverés a szemhéjakba, amelyeket a szorosan résnyire húzott szemekből próbálnak a homlokodra szögezni. Közhelyes? Pontosan annyira, amennyire a válsághelyzetről szóló általános tudatot elnyomja a melankolikus beletörődés, hogy most már minden késő, és úgysem lehet semmit tenni. A tomboló gitárfutamokhoz könnyen hozzászokik az ember. A ‘Take A Bow’ és a ‘Trophy Kill’ ugyanazt a keveréket folytatja, amitől egyeseknek az olyan bandák, mint a Shadows Fall, a Walls Of Jericho, az Arch Enemy vagy a Sonata Arctica a gyengéi – sebesség és virtuóz zenélés –, a nőies szexepil sztereotip bevetésével mint fő fegyverrel ebben a kanadai újdonságokat felvonultató hallgatásban. A lemez első slágere, a ‘Business Suits And Combat Boots’ háborúellenes kiáltvány, és az életakarat diadala a halál felett. A női princípium harca a macsó férfikéz által kijelölt irányvonalakkal meghozta gyümölcsét, amely sok húsevő „head bangernek” ehető (a metal egészen a közelmúltig teljesen, de legalábbis nagyrészt a férfiak kezében volt, nem igaz?). Alissa tud hangszálat tépni. Tud üvölteni. Közben szépen is tud énekelni. Tud olyan szövegeket írni, amelyeknek van tökük és tartalmuk. Mégis zavaró, hogy a számok túlságosan hasonlítanak egymásra. Ha a metalcore és a deathcore tele van klónokkal, amelyek az első lelkesedésből idővel kiölték az életet – a fenébe: magát az életet –, és a műfaj sokszor zombik és vérszegény betegek felvonulására emlékeztet, akkor az Agonist a saját és mindenki más kifejezésmódjának másolásában olyan messzire ment, hogy elvesztette a határvonalat, a többdimenziósságot. A The Agonist a műfaj rajongóinak balzsam a léleknek. Másoknak pont azt kínálják, amit a nevük: agóniát és kínzást, és sokan ezen a ponton, a felhígult atmoszférában fel is adhatják félúton. A helyzeten a ‘Memento Mori’, a halálra, a elmúlásra emlékeztető szám, de a ‘Serendipity’ sem segít. A The Agonist egyik zenei figurából a másikba kígyózik ügyesen és folyékonyan, de mielőtt eljutnánk a ‘Forget The Tomorrow’ fenséges zárásához, amely az apokalipszist jósolja és a mai lázadásra hív, az őrületnek ezen az útján az egyetlen balzsam a fülnek a ‘Void Of Sympathy’, a gitáros bolyongás akusztikus közjátéka. A bolyongás rövid, majd az epikus záróakkord következik, amely lezárná a ciklust.
A The Agonist elsőre úgy szól, mint egyetlen félórás szám, amely elkezdődik és véget ér, közben pedig eltűntek az elválasztó rétegek. A membránok az egyes sejtek között eltűntek. Ügyes zenei megoldásokról van szó, de a mesterségbeli tudás nem képes feledtetni a sajnálatot amiatt, hogy egyúttal nagyon könnyen elfelejted őket. A szövegek elkötelezettsége, a groove-os gitárok, valamint az édesség és a szenvedés kiáltásai ezúttal szikrákat szítottak, a lángra viszont még várunk. Egy debütálónak összefüggő, sokat ígérő egész, de a zenei kiválóság kategóriájába mindenképp nem tartozik. Csak azt kívánhatjuk nekik, hogy legközelebb szerencsésebbek legyenek.
Felállás
Alissa White-Gluz – ének
Danny Marino – gitár
Chris Kells – basszusgitár
Simon McKay – dob
Derek Nadon – dob
Produkció
Chris Donaldson
Számlista
1. Synopsis
2. Rise And Fall
3. Born Dead
4. Buried Alive
5. Take A Bow
6. Trophy Kill
7. Business Suits And Combat Boots
8. Serendipity
9. Memento Mori
10. Void Of Sympathy
11. Chairoscuro
12. Forget Tomorrow
A LEMEZ HOSSZA: 38:16
