Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Mastodon
Kiadó: Warner Bros. Records
Megjelenés: 2014
Játékidő: 54:01
Értékelés: 3/5
Az atlanti parti sludge-„morgolódók”, a Mastodon hatodik stúdióalbuma megerősíti azt, amit elődje, a „The Hunter” (2011) már sejtetett: a komplex (proggal ízesített) futamok fokozatosan kiszorulnak, hogy helyet adjanak a nagyobb dallamos hozamnak.
A banda ezúttal Nick Raskuliniecet hívta segítségül producernek, ami nagyon jó döntés. Ő dinamikus, rendkívül zsíros, „összeomlásszerűen morajló” hangfalat épített, amelyen keresztül kompromisszumok nélkül, dühösen hasít át a „hangbetont” fűrészelő, csörömpölő basszusgitár, miközben az effektezett-hibrid, vagyis „betépetten üvöltő” ének továbbra is megőrzi azt a jól ismert alapvető jegyet, a hidegséget, azaz a földön kívüli elidegenedést. Ettől mindig is hatásosan borsódzott a hátunk „az ismeretlen várásában”, és erre építve a zenekar első négy albuma meggyőzően viselte magán az asztrális hatás auráját.
A Mastodont mindig is olyan bandának tartották, amely soha nem kötött kompromisszumot a trendekkel. Mindig teljesen függetlenül alkottak, és őszintén követték a szenvedélyeiket és az érzelmeiket. Életművük hitelessége ezért érintetlen. Az új Mastodon azonban már nem feszíti olyan gondtalanul a húrokat a „leengedett D hang” felé, ami talán még mélyítette volna a sludge-elemet, és arról sem lehet többé beszélni, hogy továbbra is merész kísérletezéssel ingerelnek, amit sok kritikus előszeretettel a King Crimson-zsenivel való veleszületett fertőzöttségnek nevezett. Az album elsősorban átgondoltra és tömörre sikerült. A refrének dallamosan kiszámítható, könnyen befogadható ragadóssága így inkább a Foo Fighters minimalizmusához vagy az Alice In Chains betépettségéhez áll közelebb, mint a vámpírian gúnyos őrülethez, amely kifejezésmódjában a metálos komorság poénjai felé tört volna.
Itt van előttünk a Mastodon eddigi legkevésbé izgalmas és legpuhább lemeze, amely valójában (és ez már önmagában megdöbbentő megállapítás) elvágja a köldökzsinórt a metállal. Az áranzsmanok egyszerűsítése miatt az új Mastodon-dalok szebben kapcsolódnak a stoner rockhoz, miközben a sludge eleme még mindig egyértelműen jelen van.
Az éjszakai hidegrázás és borzalom jéghideg, jól ismert, csípős hangulata egyébként továbbra is érzékelhető, ezt példázza például a Chimes And Midnight felvezetése, de a régebbi lemezek e nemes eleme az új albumon a bőséges dallamos „édesség” miatt elhomályosul. Az album első számú hőse továbbra is Brann Dailor dobos, aki valójában a négyesből egyedül tartja a kapcsolatot az első négy lemez kísérletező-kutató oldalának idegenszerű természetével. Az új albumon is megvan tehát az a veszély, hogy könnyen eltöri mindkét lábát, aki túl sok bátorságot önt magába, és belevetné magát a vezető ritmusokba a táncparkettre, mert néhány átvezető rész még mindig „végsőkig progresszív csavarokat” tartogat, ami legalább részben megőrzi a kapcsolatot a hiányolt kísérletező kihívó attitűddel.
A lucid elem, amely fintorogva keresztezi a skizofrénül rémisztő ördöngösségeket, kitűnően megmutatkozik az Aunt Lisában, ahol Sanders jellegzetes énekhangja remekül kiegészíti Brent Hinds gitáros recsegős hangját. A két énekstílus egymást kiegészítő játékát a Mastodon többször is kihasználhatta volna az albumon.
Ezúttal a „bébielefánt” puhább hangjaira fogsz bólogatni, és a legtöbb új dal refrénjét is rendkívül gyorsan megtanulod. Nehéz megjósolni, merre is tart a Mastodon az új lemezzel, de az a tudatos döntés, hogy „racionális” albumot szolgálnak fel, az áranzsmanok további zsugorításával a kompaktabbság és a dallamosabb meghatározottság jegyében, fejlődés szempontjából inkább rossz szolgálatot tesz a csapatnak, mintsem hogy a zenei látnokságuk jól ismert merészségének új művészi szintjére emelné őket! Ez utóbbi mindig is az állandó, pimasz kifejezésbeli átalakulás elemi, saját gyökerű természetével nyűgözött le. Az „Once More ‘Round The Sun” ebből sajnos semmit sem kínál!
Persze ez az album tovább szélesíti majd a zenekar fiatalabb (vagyis általában kevésbé igényes) rajongóinak táborát. Még mindig elég zajos ahhoz, hogy egybevágjon a tinédzserek lázadó természetével, ugyanakkor annyira dallamos, hogy a szülők elnézik tinilányaiknak az újonnan felfedezett zenei „hepciáskodás” iránti lelkesedését, amelyet ráadásul gondosan kozmetikázva és szinte már glamúrosan csomagoltak egy színes borítóba. A régi rajongók továbbra is Mastodon-rajongók maradnak. A banda a múltbeli életműve miatt a jövőben is rendkívül nagyra becsült és tisztelt marad. Ezt a múltban végzett kérges kezű robottal bőven kiérdemelte.
Metál? Maradt egy felcsavart hangerejű, alternatív sludge art rock album, amely az alkotókedv szempontjából semmi újat nem hoz. Ugyanakkor továbbra is világosan és megcáfolhatatlanul megmutatja a kvartett kivételes zenei képességeit. Az áranzsmanok és az előadás ezt semmiképp sem rejtik el! Ezért az „Once More ‘Round the Sun” nagyon minőségi termék. Csak éppen ezúttal inkább egy „lefogyott ormányos” testesíti meg, nem pedig a harmadkor kolosszális elefántja, vagyis egy megfontoltabb, átgondoltabb album, a motívumokkal tömören takarékoskodva, ami viszont, ahogy már többször is említettem, kiszámíthatóbb kompaktságot ad a daloknak.
Felállás
Troy Sanders – ének, basszusgitár
Brendt Hinds – ének, gitár
Bill Kelliher – gitár, vokál
Brann Dailor – ének, dob, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZ:
Scott Kelly – vokál all 11. számon
Produkció
Nick Raskulinecz
Számlista
01. Tread Lightly
02. The Motherload
03. High Road
04. Once More ‘Round The Sun
05. Chimes At Midnight
06. Asleep In The Deep
07. Feast Your Eyes
08. Aunt Lisa
09. Ember City
10. Halloween
11. Diamond In The Witch House
