Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Electric Light Orchestra
Kiadó: Legacy Recordings
Megjelenés: 1973
Értékelés: 4/5
A Biblia szerint Isten a harmadik napon formálta meg a földfelszínt, a brit art rock intézmény, az Electric Light Orchestra fennállásának harmadik évében pedig az együttes „istene”, vagyis az énekes, gitáros és időnként billentyűs Jeff Lynne megalkotta a harmadik ELO-albumot, amely sokatmondóan az „On The Third Day” címet kapta. Ez volt az első lemez, amelyen az alapító tag, Roy Wood semmivel sem járult hozzá a munkához; ő volt az, aki Lynne-nel együtt a The Move felbomlása után elvetette az ELO magvát.
Az első két lemezt leszámítva az „On The Third Day” került a legközelebb ahhoz, amit az ELO valaha is a progresszív rock definíciójához közelített, bár az album hangzását a legtöbb helyen inkább szimfonikus, melodikus rockként írnám le, némi rejtett art rock kísérletezőkedvvel. A lemezről ezúttal sem hiányoztak a fenséges zenekari hangszerelések és a komplex tempóváltások, amelyek nagyon sikeresen egészítették ki Lynne víziót: a hamisítatlan The Beatles-iskolát követő melodikus rock és a 19. századi klasszikus zenéből merítő magas szimfonika ötvözését. Az „On The Third Day” egyben az utolsó pillanatot jelentette a pályafutásukban, amikor Lynne a stúdióban a hegedű- és csellóhangszerelések többszörös egymásra játszásával teremtette meg a jellegzetes ELO-zenekari hangzást, amelyet a melodikus rock alapokhoz igazított. A következő albumhoz már igazi zenekart szerződtet.
Az „On The Third Day” dalainak többsége rövidebb, könnyebben befogadható, az egyes hangszerelések pedig még dallamosabbá váltak, mint korábban. Két szám akár pop rocknak is számíthatna. A lemez általános hangulata is jóval kevésbé borús és sokkal romantikusabb lett, mint az első két albumon, ahol még érződött Wood hatása. Az ELO itt érezhetően veszített az élességből, cserébe viszont összeszokottabbá vált, az egyes hangszerelések pedig jobban áramlanak. Lynne énekesként tovább fejlődött: a hangja érezhetően tágasabb és dallamosabban kifinomultabb lett, bár a szövegei ezúttal meglehetősen érdektelenek. A gitározása is javult, noha ezért pályafutása során soha nem járt volna neki az első díj. Bevan dobjátéka a lemez legtöbb részén kicsit finomabb a korábbinál, ami persze nem jelenti azt, hogy ne nyűgözött volna le jellegzetes, szellemes, szerteágazó ritmikájával és kiszámíthatatlan átmeneteivel. Richard Tandy billentyűs jól használta a klasszikus proggitáros billentyűt, a mini moogot is, amely egyes daloknál különleges hangsúlyt kap, és bebizonyította, hogy nem akárki, bár a későbbi lemezeken gyakran kicsit háttérbe szorul majd. Tagcsere ezúttal sem maradt el: az új hegedűs, Mik Kaminski Wilf Gibson helyére lépett, Colin Walker távozásával pedig Mike Edwards maradt az egyetlen csellista. Az ELO ezen a lemezen is vállalta azt az állítást, amely egyszerre volt a hangzásuk legnagyobb dicsérete és legkeményebb kritikája – hogy gyakran úgy szólnak, mint a Beatles zenekarral, noha a zenekari hangszerelések, és ezzel a hangzás zöme, mindig messziről felismerhetők voltak.
Az album első négy száma szünet nélkül követi egymást, így egyfajta mini szvitet alkotnak, amely egyben afféle kvázi koncepció a világ teremtéséről (innen az album címe). A lemezt a drámai „Ocean Breakup/King Of The Universe” nyitja, ahol hatalmas vonós hangszerelések csapnak le a hallgatóra, a háttérben pedig tisztán hallani a morzejeleket, amelyek az ELO rövidítést adják le. Az első átmenet után romantikus elektromos zongora- és csellómotívum következik, ez adja a központi dallamot. Ekkor lép be Lynne jellegzetes hangjával, amely egyes fekvésekben gond nélkül John Lennonra is hajaz. Szilárd bevezetés az albumhoz, amelyet a nyugodt, kellemes „Bluebird Is Dead” folytat sikeresen, ahol a The Beatles hatása még nyilvánvalóbb. Rendkívül szilárd, melodikus rockdalról van szó ízléses szimfonikus hangszerelésekkel a csellón, álmodozó énekkel és nagyon szellemes gitárszólóval. Az „Oh No Not Susan”, amelynek szövege egy túlzott fényűzéssel körülvett, apatikus nőről szól, hatalmas és komplex bevezetőt kínál, a végén pedig remek, ízléses hegedűszólót. Egyben ez az első és utolsó alkalom Lynne pályafutásában, hogy a szövegben használta a híres, négybetűs „F” szót. A négytételes szvit a pozitív hangulatú „New World Rising/Ocean Breakup (reprise)” számmal zárul. Ez a kiváló szerzemény egy érdekes, fokozódó elektromos zongoramotívumot tartalmaz, amely a csellóhangokon át komplex szekcióba torkollik, kitűnő mini moog futamokkal. A komplex hangszeres részeket Lynne drámai éneke kapcsolja össze remekül.
Jön a nagy pop rock sláger, a „Showdown”, amely eredetileg csak az album amerikai kiadásán jelent meg (kislemezen is), ott pedig az album egyetlen ELO-slágere lett. Teljesen jogosan ma is az egyik legkedveltebb slágerüknek számít. Az ELO számára ez volt az első nagyobb stílusbeli kitérő. Főleg a funkos basszusritmus miatt, amely remekül támasztja alá a csellók kettős harmóniáját és Lynne változatos énekét. A dal sikerének kulcsa viszont a remek központi refrén, a kitűnő vokális harmóniák, a gyönyörű vonós hangszerelések és a középső rész ízléses gitárszólója. Kétségkívül az egyik legjobb pop számuk, amely tulajdonképpen valamiféle előfutára, ha nem prototípusa lett minden későbbi pop rock slágerüknek. A kiváló instrumentális „Daybreaker” ezzel szemben a lemez egyik nagyobb prog rock kísérlete. Itt elsősorban Richard Tandy ragyogott szellemes mini moog arpeggióival. A hangszeren játszott fő motívumban egyenesen annak a hangzásnak a prototípusa fedezhető fel, amely az 1980-as években jellemzővé vált a későbbi (neo) prog rock zenekarok többségére. Tandy itt megmutatta a kétkedőknek, hogy remekül uralja a billentyűket, még ha később soha többé nem is kapott igazi lehetőséget arra, hogy szólistaként így megcsillogtassa tudását, mint ezen a számon.
A „Ma-Ma-Ma Belle”, amelyet szintén kislemezen is kiadtak, a lemez másik pop rock dala. Itt különleges vendégként csatlakozott Lynne-hez a glam „20. századi kölyke”, Marc Bolan (T. Rex). Jellegzetes boogie-woogie riffje kilométerekről felismerhető. Alapjában véve eléggé egyszerű, de szilárd rock and roll szerzemény ostoba szöveggel, ám nagyon ízléses csellófutamokkal és energikus refrénnel. Következik a nagy energiájú „Dreaming Of 4000”, ahol szintén Bolan vendégszerepel a gitárjával. A lemez egyik jobb darabja, számos hangulatváltással és kiszámíthatatlan tempóátmenettel. Lynne itt megint rendkívül változatosan használta az énekhangját, a hegedűvonalakra pedig csak úgy rá lehet ffájni a nyalánkságtól. A szöveg ezúttal, változatosság kedvéért, vallásos ihletésű, bár (ahogy az Lynne költészetére általában jellemző) nem mond sokat. A záró szám, Grieg klasszikusának, az „In The Hall Of The Mountain King”-nek a feldolgozása, fenséges átirat, amelyben a klasszikus zene remekműve sikeresen életre kelt rockos köntösben. A központi sötét motívumot adó tüzes, éles vonós futamokat kivételesen játszották el, a maga részét pedig a kiváló hegedűszóló is megteszi. A szám menete idővel egyre gyorsabb lesz, és fenséges, klasszicista befejezéssel zárul. Az ELO az ELP mellett (az utóbbinál jóval kisebb mértékben) az első és akkoriban rendkívül ritka rockzenekarok egyike volt, amelyek szellemes klasszikus szvitfeldolgozásokba fogtak, és ez többnyire sikerült is nekik, még ha a klasszikus puristák többsége mindig felháborodott is ezen. Én személy szerint nem tudok elképzelni jobb módot arra, hogy a fiatal rockerlázadókban ok nélkül felkeltsék az érdeklődést a klasszikus zene iránt, amely mindig is a modern zene és az egyén általános műveltségének fő alapja marad.
Az „On The Third Day” az egyik legjobb ELO-album volt, bár remekműnek nem nevezhetnénk, hiszen a legalább szilárd kompozíciók ellenére nem tartalmazott olyan csúcspontot, amely kiemelkedett volna a pályafutásukból. Az ELO ezzel indította el fokozatos átalakulását ambiciózus szimfonikus prog rock zenekarból világszínvonalú szimfonikus pop rock bandává. Az „On The Third Day” a későbbi kiadványaik többségével ellentétben kereskedelmileg nem volt túl sikeres, hiszen a hazai listákra sem sikerült felkerülnie, némi sikert (elsősorban a „Showdown” révén) csak az USA-ban ért el. Hogy dinamikussága, a melodikus/pop rockos befogadhatóság és a prog kísérletezés közötti egyensúlya ellenére ma nem tartozik a legismertebb albumaik közé, azt talán leginkább az magyarázza, hogy a prog rock gurmandok többségének túl könnyű volt, a klasszikus rock szerelmeseinek pedig még mindig túl kalandos. Aki ezzel nem foglalkozik, és kiváló art rock albumként tekint rá, az gond nélkül élvezni fogja. Az „On The Third Day” minőségéről talán a legtöbbet az árulkodik, hogy John Lennon egyik kedvenc albuma volt. Állítólag annyira tetszett neki, hogy az ELO-t a Beatles fiainak kiáltotta ki.
Felállás
Jeff Lynne – ének, gitár
Bev Bevan – dob, ütőhangszerek
Richard Tandy – zongora, mini moog
Mike de Albuquerque – basszusgitár, vokál
Mik Kaminski – hegedű (1-4. szám)
Mike Edwards – cselló
VENDÉGZENÉSZEK:
Marc Bolan (T. Rex) – gitár (7. és 8. szám)
Wilf Gibson – hegedű (5-9. szám)
Colin Walker – cselló (5-14. szám)
Producer
Jeff Lynne
Számlista
1. Ocean Breakup/King of the Universe (4:05)
2. Bluebird Is Dead (4:25)
3. Oh No Not Susan (2:52)
4. New World Rising/Ocean Break up (Reprise) (4:40)
5. Showdown (4:15)
6. Daybreaker (3:50)
7. Ma-Ma-Ma Belle (3:52)
8. Dreaming of 4000 (5:00)
9. In the Hall of the Mountain King (6:35)
Az album játékideje: 39:34
