Szerző: Urban Bolta
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Orpheum / Grác / Ausztria
A koncert dátuma: 2010. május 4.
Látogatók száma: 800
Jegyár: 32,00€
2009 márciusát írtuk, amikor a Nazareth fellépést jelentett be a viszonylag távoli bécsi Szenében. Bécs nem éppen a világ végén van, de mivel a skót hard rock legendák elég gyakran játszanak a mi közvetlen közelünkben, az északi határ mellett, az osztrák főváros is könnyen távoli hellyé válhat. Mi azonban nem hagytuk magunkat. Három lelkes zenerajongó a Triglav alól egy szép, napsütéses hétfőn nekivágott Bécsnek, de hát ki hitte volna, a klubhoz érve keserű csalódás várt ránk. Az ajtón német nyelvű felirat lógott, amit egyszerűen nem akartunk megérteni! A Nazareth mai koncertje elmarad! A hivatalos indok: Dan McCaffertynek a hangpróbán megrepedt a hangja, a srácoknak pedig nem maradt más, mint hogy lemondják az esti fellépést és még néhány következő állomást, amíg McCafferty helyre nem jön.
Épp emiatt a kellemetlen esemény, pontosabban az én koncertes sebzett pontom miatt bűn lett volna kihagyni a klasszikus rock skót képviselőit a sokkal közelebbi Grácban, ráadásul az Orpheumban, amely kiváló akusztikájáról és kellemes hangulatáról híres. A Rockline csapatocskája a kötelező Mediamarkt-látogatás után nyolcra ért a helyszínre, amikor a terem már csiripelt a gyülekező tömegtől. Nem sokkal később a előzenekar is munkához látott, de nekünk épp más dolgunk akadt: a szerencse ugyanis ránk mosolygott, és közvetlenül a koncert előtt interjút kínált a zenekar mindkét eredeti tagjával, Pete Agnew basszusgitárossal és Dan McCafferty énekessel. Beszélgetőtársaink jókedve és lazasága előrevetítette, sőt garantálta az emlékezetes estét, amely valamivel fél tíz előtt kezdődött.
Néhány perccel a meghirdetett kezdés után sűrű füst árasztja el a színpadot, a terem elcsendesedik, valahonnan a háttérből skót duda hangja közelít, és a végtelen, dimbes-dombos zöld mezők földjére röpíti a közönséget. Egy másik világban vagyunk! Az intró végén a dudák elhallgatnak, a köd felszáll, és a skót négyes bevonul a színpadra. Jöhet a közös buli. Rögtön a hetvenes évekbe ugrottunk, hiszen a Nazareth a „Telegram”mal kezdte a műsort. Mivel a zenekar gerincét ma (no, valójában már jó ideje) csak az alapvető hangszerek, a gitár, a basszusgitár és a dob adják, a fül gyorsan hiányolja ennél a számnál a jól felismerhető billentyűket. A klasszikus rock játszása manapság már nem hoz hegynyi pénzt, és egy plusz ember a bandában, bármilyen csúnyán hangzik is, csupán extra költség. A „Turn On Your Receiver” és a „Miss Misery”, két szám a legnagyobb klasszikusaik, a Loud ‘N’ Proud (1974) és a Hair Of The Dog (1975) lemezekről, a koncertet a megszokott Nazareth-sínekre terelte, vagyis kiszámítható setlistet kaptunk, nagyobb meglepetések és a kevésbé ismert művekkel való kísérletezés nélkül. Tény, hogy a tömegek ópiuma csak a legismertebb dallam, és ha néhány ritkábban játszott, de nem kevésbé értékes szám került volna a műsorba, sok néző üres kézzel távozott volna a teremből. Akár akarják, akár nem, az olyan nevek, mint az UFO, az Uriah Heep vagy a Nazareth, kénytelenek a régóta bevált repertoárba kapaszkodni.
A színpadon a két öreg uralkodik, a már említett Dan McCafferty énekes és Pete Agnew basszusgitáros. A zenekar két vezető tagja a koncert minden pillanatában meggyőző játékkal éreztette, hogy a nyomukban kilométernyi tapasztalat húzódik, és hogy semmi nem tudja kibillenteni őket a ritmusból. Hihetetlen, milyen erősek még ma is zeneileg! A testükön több mint látszik a 40 évnyi folyamatos koncertezés és ugyanennyi év alkoholos élménye, a produkció mégis ragyogó marad! Különösen McCafferty énekes külön kategória, hiszen az idő vasfoga általában az énekesekkel packázik a legszívesebben. Hatvan fölött jár, a hangszíne és hangja mégis felismerhetően reszelős, és ezáltal fiatalos, kivételes énekteljesítménye pedig még nagyobb bravúrrá válik, ha az ember tudja, hogy a konyak és a sör még ma is ott van a fellépés előtti étlapján. McCafferty enyhén beteg volt, a figyelmes szem előtt nem maradt rejtve, hogy a hangszeres részek alatt szívesen behúzódott a színpad sötétebb részére, és igyekezett észrevétlenül kiköhögni magát. Ez a mozdulat az egész este során visszatért, ő azonban a nehézségek ellenére meggyőzően és magabiztosan hozta az énekes szerepét. A „My White Bicycle” és a „Hair Of The Dog” az Lee–Pete Agnew családi párosnak is vokális feladatot adott (Lee a dobok mögött Pete fia), és nekik is könnyű dolguk volt, nemegyszer a harmóniáikkal azt az érzést keltették bennem, hogy talán a keverőpultból kapnak segítséget. A színpadon Jimmy Murrison gitáros is megállja a helyét. Először úgy tűnt, csak morzsákat szedeget majd, de az este folyamán feljebb kapcsolt, és számos szólójával magára tudta vonni a figyelmet, így sok szám felvezetése éppen rá hárult. A Nazareth dobverőit már egy teljes évtizede Lee Agnew forgatja, aki érdekes plusz elemet hozott a hangzásukba, a dupla lábdobot, ami egy old school beállítottságú bandában igencsak érdekesen szól.
A slágerek egymást követték, így a pogó előtti részben végig magasban tartották a kezüket, mintha megadnák magukat. Az olyan tételek, mint a „Shanghai’d in Shanghai” vagy a „Hair Of The Dog”, erős riffjeikkel újabb lendületet vittek a színpad elé, és megmutatták, miért voltak a Nazareth egykor generációjuk egyik legerősebb hard rock képviselői. Az utóbbi alatt egy bájos barna lány kihozta McCaffertynek a skót dudát, és következett egy rövid, hagyományosabb színekbe öltöztetett betét, ami a végén visszaalakult az ismert gitártémává, majd jött a dal záró része. A rendes műsor egy jó óra után az legismertebb és nélkülözhetetlen balladával, a „Love Hurts”tel ért véget, amikor fiatal és idős a teremben együtt énekelt, és átadta magát a színpadról érkező hangoknak. Éneklés közben McCafferty végig kissé, alig észrevehetően le-lemaradt, de ezt a hibát leszámítva a teljes fellépése több mint kiválóra sikerült. Le a kalappal!
A visszatérés a színpadra, ismét skót népi motívumok mellett, hozott még egy akusztikus számot, a „See Me”-t a legutóbbi stúdiólemezről, „The Newz” (2008), és az első rész „The Gathering”-jével együtt ez képviseli a ritkábban hallható anyagot. A buli a „Razamanaz” rock’n’roll őrületével és egy újabb örökzölddel, a „This Flight Tonight”-tal zárult. Még egy meghajlás búcsúzásul, és a derék férfiak levonultak.
A vén rókák alig egy óra – negyvenöt perc – alatt magabiztosan letudták a magukét, és győztek: a közönség azt kapta, amit akart, jó szórakozást és bőven koszos rock’n’rollt. Maga a színpadi show rendkívül statikus, de a Nazarethnél az erényeket máshol kell keresnünk. A számaik titokban hordozott adrenalinjában, a pokoli indulók és a gyengéd balladák közötti ritmusváltásban, és persze abban a kölcsönös energiában, amely az egész koncert alatt cserél gazdát. Amikor pedig minden összeáll, és maguk a zenészek is remek hangulatban vannak, ahogy ezúttal is, az este végén a érzés valóban csodálatos. Ezúttal a Nazareth minden egyes kilométert megtérített, amit Grácig megtettünk!
fotók: Aleš Podbrežnik
Setlist
1. Telegram 2. Turn On Your Receiver 3. Miss Misery 4. Dream On 5. Bad Bad Boy 6. The Gathering 7. My White Bicycle 8. Hearts Grown Cold 9. Shanghai’d in Shanghai 10. Cocaine 11. Hair of Dog 12. Holiday 13. Love Hurts —ráadás— 14. Long Black Veil 15. See Me 16. Razamanaz 17. This Flight Tonight
Képgaléria
