Szerző: Rok Klemše
Előadó: Klynt
Kiadó: Saját kiadás
Megjelenés: year_month
Játékidő: 52:21
Értékelés: 2/5
Képzeld el egy tipikus, agyament amerikai tinis szexkomédia alaphelyzetét, amelynek főszereplői öt középiskolás, akiknek kizárólag a baszás, a cicik, a farkak, a seggek, a tökök és a sör jár a fejükben. Sok-sok sör. Ha mindezt áttesszük metalközegbe, pontosan azt kapjuk, amit a grázi Klynt nagylemezes debütálása, az Of Klynt And Man kínál. A zenekart 2008-ban alapította Patrik Hiebler (gitár), Rene Mueller (gitár), Christopher Lex (basszus), Davin Gmeindl (dob) és Sir Dadukles Prime (ének), a cél pedig ütős, epikus power/thrash metal játszása volt. Egy súlyos közlekedési baleset után Mueller 2009-ben kilépett, a helyére Martin Schreiber került. Ugyanabban az évben ebben a felállásban jelentették meg az Epic as Fuck demót, idén az év elején pedig a stúdiódebütöt.
Azt ígérik, hogy az albumon monumentális, vulgáris és epikus power/thrash metal hallható, ami leszakítja a golyóidat. A valóság viszont az, hogy az ígéretekből mindössze az utolsó marad meg. A golyók persze szépen a helyükön maradnak, az egyetlen, amit a Klynt-nek sikerült letépnie, az az idő, amit ennek az förmedvénynek a hallgatásával elpazaroltam, és sosem kapom vissza. Az ötven perc alatt a Kylnt tényleg felsorakoztat egy adag szelídebben szóló thrash metalt, amely nagyrészt power metalosan dallamos, de minden, csak nem eredeti. Nem csak arról van szó, hogy gyakorlatilag az összes szám hasonlít egymásra, mint tojás a tojásra (maradjunk a tojásos hasonlatoknál), hanem arról is, hogy olyan riffet, amire emlékeznél, annyira esélytelen találni, mint szőrszálat keresni a fent említett filmhősök golyóin. A ritka fényes pillanatok sajnos túlságosan emlékeztetnek a Metallicára és az Iced Earthre, de legalább ilyenkor kicsit pihenhet a megviselt fül. Az ígért epikusságot elvileg a gitárvonalak hordozzák, de ezek többnyire sajnos túl általánosak és élettelenek ahhoz, hogy miattuk bárki új istenségként kiáltsa ki a Klyntet. Az önjelölt lovag, Sir Dadukles Prime egyhangú, áltepikus éneke inkább árt, mint használ az összképnek; a kórusszerű üvöltés ugyan megtöri az egyhangúságot, és valamivel izgalmasabbá, dinamikusabbá teszi a zenét, de hát ez is csak egy másolat. És bár a Klynt zenéje összességében egész elfogadható, ugyanez nem mondható el az ostoba, hülye, sőt debil, kamaszhumorral teli szövegekről. Ezekben a Klynt metalharcosként lép fel, akik gyerekjátékként döntenek le mindent, ami két lábon jár és van cicije, nekik van a legnagyobb farkuk, a legnagyobb golyóik, és az ereikben vér helyett sör folyik (azok alapján, amit hallottam, inkább alkoholmentes, mint bármi más). Igazán izgalmas koncepció. Legfeljebb egy tizenkét éves számára, aki épp most kezdett Pamela Anderson-képekre önkielégíteni.
Az osztrákok a debütalbumuk címéhez Steinbeck kultikus regényének, az Of Mice and Mannek a szójátékát választották, és milyen találó, hogy ez a cím magára az albumra is ráillik: ahelyett, hogy az Of Klynt And Man úgy ordítana, mint egy férfi, úgy cincog, mint egy tehetetlen kisegér, akire mindjárt ráül egy elefánt. Epic as Fuck? Sajnos inkább Epic Fail.
Felállás
David Gmeindl – dob
Patrick Hiebler – gitár
Christopher Lex – basszus
Martin Schreiber – gitár
Sir Dadukles Prime – ének
Produkció
Thomas Brugger
Számlista
1. PROLLogue
2. Hell Is Home
3. Into the Abyss
4. LAWL!
5. Everything Dies (But Me)
6. One On One
7. No Regrets
8. When Hope Ceases
9. They Called Him Klynt
10. Biggest Balls
