Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Phenomena
Kiadó: Escape Music
Megjelenés: 2012
Játékidő: 44:05
Értékelés: 3/5
A Phenomena projekt mindig felkavarja a kedélyeket. Egyáltalán érdekes, hogy a projekt mindig Tom Galley nevével, mint megalkotójával mutatkozik be. Kérdés, hogy tekintve, mennyi kiváló zenész dolgozik együtt ebben a projektben, Tom Galley egyáltalán hozzátesz-e még az albumok ötleteinek zömével. Az utolsó két album reklámszövegeiben ugyanis mindig csak koproducerként idézik, a svéd munkamániás Martin Kronlunddal (Gypsy Rose) együtt. Valószínűleg úgy lehet, hogy a dalok teljes magvát mások írják meg, ő pedig zöld utat ad azoknak, amelyek ténylegesen felkerülnek az albumra.
Akárhogy forgatom, ez nem játszik fontos szerepet, ha a Phenomena név alatt megjelent kiadványok tartalmára koncentrálunk. A „Psyhcofantasy” 2006-ban több mint ügyesen adott értelmet a projekt három kiváló, a nyolcvanas években megjelent albumának, a „Blind Faith” (2010) pedig ihletett folytatást kínált. Az új album, az „Awakening” azonban sajnos nem nyújt olyan meggyőző kifejezőerőt és hangszerelési erőt, mint a két elődje, a klasszikus Phenomena-albumokról nem is beszélve.
Az „Awakening” alig másfél évvel az elődje, a „Blind Faith” megjelenése után jött a világra. Ismét egy egész hadseregnyi fantasztikus énekes sorakozik fel rajta. Néhányukat Galley már a korábbi „Blind Faith”-ről megtartotta az új albumra, például Rob Morattit (Final Frontier, Saga), Ralf Scheppers-t (Primal Fear), Terry Brockot (Giant, Strangeways) és Mike DiMeót (The Lizzads, Masterplan, Riot). A kiváló Robin Beck ezúttal nem működött közre, helyette Galley a férjét, James Christiant (House Of Lords) hívta meg, aki a maga stílusával valamelyest pótolja Chris Oussey (Heartland), részben pedig Tony Martin (Black Sabbath, Mollo/Martin) ezúttali hiányát. Lee Small (Shy, Surveillance) a Smash It Up és a How Long című dalban hozza azt a csipetnyi „hughes-os soulakrobatikát” (ezt a szerepet az előző albumon több mint kiválóan töltötte be az FM énekese, Steve Overland).
Az album összességében nem dicsekedhet olyan fertőző refrénekkel, mint az elődei, másfelől kevésbé is változatos. A hangszerelésben és a vezérmotívumok megválasztásában nem tudja megismételni a „Blind Faith” sokszínűségét. A vezető énekesek színes palettáját ezúttal nem sikerült optimálisan kihasználni. Az album rövid keletkezési ideje miatt hallgatás közben az az érzése támad az embernek, hogy az „Awakening” még jóval jobb lehetett volna, ha Galley a társaságával még több időt hagy rá. Persze mindezek a zenészek annyira tapasztaltak és edzettek a stúdiós és a színpadi kilométerekben, hogy szerzői és előadói szempontból nem tudják és nem is képesek megtagadni magukat. A rutinjukkal mindig „a legkevésbé leplezik” a dolgokat úgy, hogy megőrzik a hitelességet, és ezzel – a Phenomena esetében – magabiztosan viszik tovább a projekt lényegét.
Az „Awakening” ugyanis mindenben tipikus Phenomena-album. A mai időkhöz képest jóval élőbb, feszesebb a produkció, Galley a dalok ütőerejét túlnyomórészt a Hammond-orgona és a gitárriff kombinációjára építi, amelyek a vezető vokálokat körbefogó masszív hangfal zömét is megteremtik. Sötét hangulatból bőven akad az albumon. A kísértés érzése, a jó és a rossz csatáinak tipikus kifejezésbeli ellentétei – ez az örökség a még a nyolcvanas években megjelent Phenomena-albumokról származik. A hagyomány tehát megmaradt, de átöntötték az új idők kiáltásába, amelyet a melodikus rock mai fejlettségi szintje élvez. A hangzás kialakításában a produkció átveszi a „Blind Faith” produkcióját
Az albumon nincs olyan pillanat, amely minőségben kiemelkedne. Az énekesek természetesen most is igyekeznek kiharcolni maguknak egy helyet a számaikban, ahol kifejezésmódjukban a lehető legmeggyőzőbbek, és ahol vokális interpretációjuk egyedisége optimálisan érvényesül. De mint említettem, az „Awakening” ebben nem olyan sikeres, mint a „Blind Faith”. A hangszerelések ezt nem teszik lehetővé teljesen. A Shake című dal például, amelyet DiMeo énekel, sehová sem jut. Sajnos ez igaz a Gotta Move-ra is, amelyet Scheppers vezet, pedig az előző, „Blind Faith” albumon a Fighting című dalban az egyik legimpozánsabb pillanatát hozta. A Stand Up For Love Chris Antblad énekével az „Awakening” vége felé olyan dal, amelynek a legjobban eltalált refrénhangszerelése van. Ez a svéd „Java Gospel” énekkarral kombinálva az album gyönyörű, tisztavérű AOR-pillanatát adja – olyanokból pedig ezúttal határozottan hiányzik a bőség.
Így az „Awakening” ezúttal a melodikus rock rajongóinak szűkebb táborát célozza, no meg a projekt szigorú hívei számára készült, akiknek a gyűjteményükben mindenképp ott kell lennie a Phenomena-albumoknak. Távol áll attól, hogy rossz album lenne. Még elég sok fenntartással kezelendő azonban ahhoz, hogy kiválónak nevezzük, vagy legalább olyannak, amely magabiztosan megállná a helyét a magas színvonalú elődje, a „Blind Faith” mellett.
Felállás
ÉNEKESEK:
Lee Small
James Christian
Rob Moratti
Ralf Scheppers
Mike DeMeo
Terry Brock
Toby Hitchcock
Niklas Swedentorp
Chris Antblad
ZENÉSZEK:
Martin Kronlund – gitár, basszusgitár
Tom Harlan – gitár, billentyűs hangszerek
Imre Daun – dob
Henrik Thomsen – basszusgitár
Per Aronson-Andersson – Hammond-orgona, billentyűs hangszerek
„JAVA Gospel” énekkar a „Stand up for love” című dalban
VENDÉGZENÉSZEK:
Carl Anthony Wright – gitár
Christian Wolff – gitár
Tommy Denander – gitár
Mike Slamer – gitár
Magnus Karlsson – gitár
Mat Sinner – basszusgitár
Steve Newman – gitár, vokál
Frederik Bergh – billentyűs hangszerek
Coldspell együttes (minden tag)
Produkció
Tom Galley & Martin Kronlund
Számlista
1. Smash It Up
2. Reality
3. Homeland
4. Going Away
5. Gotta Move
6. How Long
7. Shake
8. Fighter
9. Dancing Days
10. Stand Up For Love
