Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Genesis
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 1971
Pontszám: 5/5
A „Nursery Cryme”, a Genesis harmadik lemeze valószínűleg a banda történetének legfontosabb albuma. A progresszív rock egyik legfontosabb lemeze is egyben. Ezzel végre felzárkóztak a prog rock már befutott óriásai mellé, és elkezdődött zenei pályafutásuk legjobb korszaka. Kialakult a klasszikus felállás, amelyet a rajongók még ma is a legtöbbre tartanak. A zenekar két új tagja Steve Hackett gitáros és Phil Collins dobos (ex-Flaming Youth) lett. Mindketten zsenik voltak a maguk területén: Hackett klasszicista és romantikus játékstílusával, Collins rétegzett, jazzes dobolásával. Tony Banks addigra már tökélyre fejlesztette a mellotronjátékot, ami különösen a „Seven Stones” és a „The Fountain of Salmacis” című eposzokban hallatszik. Az énekes, alkalmi fuvolista és zenei látnok Peter Gabriel volt mégis ennek a rocktörténetet író mesteri társaságnak a központi csillaga. Kiváló, melodramatikus, ugyanakkor szarkasztikus, titokzatos és misztikus hangja fenomenális volt, és a többiek kompozícióin keresztül benne éledt újra számos ófrancia… pontosabban óangol legenda, amelyek olyan jellemzőek voltak a csapat „aranykorára”.
A látszólag fantasztikus, valójában az angol társadalmat és a hamis erkölcsöket élesen bíráló szövegeivel messze megelőzte korát. Banks érdemén múlik, hogy a legtöbb dal úgy szól, mintha zenekar játszaná, nem egyetlen ember. Ennek fő oka természetesen a mellotron, amelyet ezen a lemezen a tökéletességig fejlesztett. Gabriel énekes mesterművei, drámaisága és látnoki ereje, Hackett klasszicista és romantikus gitárja, Banks masszív hammondorgona- és mellotronhangzása, Collins összeszokott jazzdobolása, valamint Rutherford okos és dallamos basszusvonalai voltak tehát a receptje a kiváló kompozícióknak és a sikernek, amely e lemez után csak tovább fokozódott. A „Nursery Cryme” rendkívül dinamikus album grandiózus vokális és hangszeres harmóniákkal, és újabb lépést jelent a zenekar fejlődésében.
A „The Musical Box”, amely az évek során a védjegyükké és az egyik legnépszerűbb Genesis-dallá vált, valójában megrázó történet egy haldokló angol arisztokratáról és képzelt világának összeomlásáról. Az erkölcsileg tönkrement agg férfi közvetlenül a halála előtt arra vágyik, hogy legalább egyszer megérinthesse szobalánya, illetve ápolónője lágy, meleg lánytestét (innen valószínűleg a lemez címe is). Gabriel titokzatos, helyenként gúnyos éneke nyitja a felvezetést, amelyet Banks remek orgona- és mellotronaranzsmanja és Hackett akusztikus gitárja kísér. Ezt rétegzett mellotronátvezetések követik, ahol a többszólamú vokális harmóniák és az igazi folkos, szinte középkori gitármotívumok keverednek, életre keltve az említett történetet. Hackett akusztikus gitáron a középső rész előtt a lemez egyik legszebb gitárdallamát mutatja be. Nem sokkal később már egészen brutális szakasz következik (az előző lemezről ismert „The Knife” stílusában), ahol Hackett és Banks felpörgetett szólóikkal brillíroznak. Gabriel olyan kiválóan váltogatja az éneklés módját, olyan jól „meséli el” a dalt, hogy az egész eposz filmként pereg le az ember szeme előtt. Különösen a dal utolsó része, amely drámai sorokkal ér véget. „Why don’t you touch me….touch me, touch me, touch me now, now, now…” énekli a dühödt Gabriel, majd kivételes zenekari lezárás következik.
Egy rövid, szép ballada, a „For Absent Friends” következik. Jó helyen van, jókor jön, és éppen megfelelő hosszúságú. Remekül lecsendesíti az első eposz után felgyülemlett drámát, és felvezeti a következő kolosszális kompozíciót. A dal azért is fontos, mert Phil Collins dobos itt mutatja be először énekesi tehetségét, amely főleg a későbbi lemezeken bontakozik ki igazán. Bár technikailag gyengébb, kevésbé karizmatikus és drámai, hangszíne már ebben a korai szakaszban kissé Gabrielére emlékeztetett, ami a többszólamú vokális harmóniáknál kiválóan jól jött a zenekarnak. Hackett akusztikus gitárkíséretével bizonyítja, hogy már akkor is az egyik legsokoldalúbb és legtehetségesebb gitáros volt.
A „The Return Of The Giant Hogweed”, egy igazi viktoriánus sci-fi thriller az óriás medvetalp bosszújáról, amelyet egy viktoriánus botanikus hozott Oroszországból az angol udvarba, maga a tökély, és a Genesis történetének egyik legmegmetalosodottabb dala.
A dal egyes részei ezért még a Black Sabbath-félék rajongóit is sokkolhatják. Különösen a középső és a záró rész. Hackett szólói ebben az eposzban néha egyenesen pokoliak, a „tapping” és a „sweep picking” használata pedig akkoriban forradalmi volt. Az utolsó részben a dal szó szerint „felrobban”, és a hangszerek „összecsapása” közben az ember szinte látja, ahogy nő és burjánzik az óriás gyom, és maga alá gyűr mindent. Gabriel éneke itt gúnyosan, már-már gonoszul szól (mintegy az emberi butaságot és a természettel szembeni könnyelműséget kigúnyolva), és gyakran a magas fekvésekbe is felmegy. Jól hallani Rutherford „groove-os”, dallamos basszusgitárját és Collins remek jazzes dobátmeneteit is. Aki nem érti ennek a kiváló dalnak a nyitó, „fűrészelő” részét, az a progresszív rockot sem fogja soha megérteni.
A „The Seven Stones” újabb remek romantikus eposz, amely egy öreg, szegény tengerészről mesél, akinek már csak hét varázskő maradt, és ezek segítségével végül újjászületik. Engem minden alkalommal kirázik a hideg, amikor az előrefutás előtt Gabriel elénekli a „and the changes of no consequence will pick up the reins from nowhere…” sort. Drámai éneke itt kevésbé szarkasztikus, annál misztikusabb. A záró „mellotronos” szólót, amely igazi zenekari hangulatot teremt, csak a korai King Crimson-féle epikus mesterművekhez lehet mérni (ezt a „Mark II” nevű mellotront egyébként éppen tőlük rendelték). Míg azonban ők ebben az időben lassan elkezdték félretenni a hangszert, Banks tökélyre csiszolta.
A „Harold the Barrel” szatírájával a banda a fekete humorhoz való érzékét is megmutatta. Ez a csibészes, ringatózó, mulatságos dal ismét kissé oldja a lemez drámai hangulatát, bár a lezárása „fekete”. A dal ugyanis egy falusi pékről szól, aki csalódottan az emberek gúnyján és értetlenségén, végül kivágja magát az ablakon. A szövegben Gabriel egyebek mellett az angol BBC műsorát is kfigúrázza.
A „Harlequin” gyönyörű, nyugodt, romantikus ballada, és egyben a lemez legvidámabb dala is epikus, optimista refrénnel. Itt Gabriel gyengéd éneke és a dallamos többszólamú harmóniák uralkodnak, mellette Hackett remek akusztikus gitárkísérete. Nem tudom, miért, valószínűleg akkori színpadi fellépései miatt, nekem ez a dal és a címe Peter Gabriel, a harlekin (szomorú bohóc) kiváló megszemélyesítésének tűnik. Kétségtelenül a zenekar történetének egyik legszebb rövidebb dala.
A lemez csúcspontja pedig minden bizonnyal a záró epikus mitológiai dal, a „The Fountain of Salmacis”, amely egy ógörög legendát mesél el Hermaphroditoszról, illetve a keletkezéséről (hogyan üldözött Hermos egy gyönyörű nimfát, aki azonban nem hagyta magát elfogni, ezért forrássá változott. Amikor Hermos kétségbeesetten belevetette magát, egyesültek, és aki ebben a vízben, e kútban megfürdött, az kettős nemű lett). A dal középső részében a zenekar minden tagja ismét ragyog, és nehéz lenne bárkit is külön kiemelni. Gabriel éneke természetesen megint végletekig drámai és átélt. Banks mellotronja pedig ezúttal olyan fenomenálisan szól (a dalban van az egyik legjobb mellotronszóló, amit valaha hallottam), hogy valahányszor hallom, elakad tőle a lélegzetem. Hangzása annyira szimfonikus, hogy az ember tényleg elfelejti, hogy a bandát nem zenekar kíséri. A csúcspont a záró klimax, amikor a magas, többszólamú vokális harmóniák, a mellotron, az izzó gitár és a fokozódó ritmusvonal egybefolynak. Be kell vallanom, nekem a dal első meghallgatásakor, teljes fenségében, már-már könnybe lábadt a szemem.
A „Nursery Cryme” az első azon klasszikusok közül, amelyeket a banda létrehozott, és az első lemez, amellyel végre a szélesebb közönség is megismerte őket, nem csak a rajongók. Steve Hackett gitárosként és Phil Collins dobosként való érkezésével a Genesis végül megkapta azt az aranyfelállást. Az eredeti gitáros, Anthony Phillips távozását például egyáltalán nem lehet észrevenni, mert Hackett játékstílusa olyan szokatlanul hasonló. Collins dobstílusa pedig tisztán jazzes, és a banda éppen ezzel nyert a legtöbbet az új felállásban. Ha a „Trespass” (1970) teljes stílus- és érettségbeli fordulatot, a zenekar első „igazi” progresszív lemezét jelentette, akkor a „Nursery Cryme” ennek továbbfejlesztése és első igazán nagy mesterműve, amely ma a progresszív rock klasszikusa, és egyike azoknak a daraboknak, amelyek nélkül nem lehet igazi hallgatója ennek a műfajnak.
Felállás
Peter Gabriel – ének, fuvola, tamburin, nagydob
Steve Hackett – elektromos és 12 húros gitár, akusztikus gitár, vokál
Tony Banks – orgona, mellotron, zongora, elektromos zongora, 12 húros gitár, vokál
Mike Rutherford – basszusgitár, basszuspedál, 12 húros gitár, vokál
Phil Collins – dob, vokál, ütőhangszerek, ének(2)
Producer
John Anthony
Dallista
1. The Musical Box (10:24)
2. For Absent Friends (1:44)
3. The Return Of The Giant Hogweed (8:10)
4. Seven Stones (5:10)
5. Harold The Barrel (2:55)
6. Harlequin (2:52)
7. The Fountain Of Salmacis (7:54)
Játékidő: 42:35
