Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Genesis
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 1972
Értékelés: 5/5
Ha a „Nursery Cryme” (1971) volt a Genesis első klasszikusa és az a lemez, amely végre meghozta nekik a megérdemelt figyelmet, akkor a „Foxtrot” még egy lépés előre a zenekar folyamatos fejlődésében, és a progresszív rock, sőt az egész rockzene egyik legnagyobb remekműve. Rengeteg műfajbeli zenekarra gyakorolt hatalmas hatást is. A „Foxtrot” ugyanis a banda egész történetének legambiciózusabb szerzeményét, a „Supper’s Ready”-t tartalmazza, amely még hosszú évekkel a megszületése után is mércének számított az epikus hosszúságú darabokhoz a későbbi proggerek számára. A Genesis a „Foxtrot” után tehát már nem csupán egy kultikus banda volt, amelynek sikerült népszerűsítenie az „agyas rockot”, hanem rendkívül nagy hatású a progresszív rock zenészek következő nemzedékeire is. Gabriel szövegei ebben az időszakban már elérték a zenekarral töltött évek csúcsát. Tematikailag többnyire az emberiség (lelki) hanyatlásával, ám végső felemelkedésével és az emberi értékekkel foglalkoznak. Ezek az üzenetek valahogy mind a látszólag sci-fi és történelmi eposzok mögé vannak rejtve. Az egész zenekar összességében újabb nagy lépést tett előre az előző lemezhez képest, és a „Foxtrot”-on született néhány a legjobb műve. Ez az album biztosan nem a „tömegeknek” és nem az átlagos „kisembernek” szól. Hogy az átlagos hallgató akár csak valamennyire is felfogja a „Foxtrot”-ot, az némi szellemi mélységet, személyes (és lelki) érettséget kíván tőle. Zenei szempontból pedig a „átlagos” hallgatók többségének azért nehezebb befogadni a Genesis zenéjét, mert abban egy szemernyi blues rock gyökér sincs, ezért a legtöbbeknek jóval nehezebben hozzáférhető, mint mondjuk a Yes vagy a Pink Floyd (ha ugyanabból a műfajból hozok példát). Itt minden komplex: a kompozícióktól a szövegekig, és mindez epikus léptékű szerkezetekben épül fel. Az igényes, érett hallgatóknak ez a lemez kötelező darab, amely nem hiányozhat a gyűjteményből. A „Foxtrot” azon albumok egyike is, amelyek „felemelnek”, és biztosan sokszor visszatértek hozzá, ha például alkotói ihletet keresel.
A lemez a legendás „Watcher Of the Skies”-szal nyit, amely Arthur C. Clarke sci-fi ötletére épül. A monumentális orgonás és mellotronos felvezetés idővel afféle mércévé vált a progresszív rock billentyűsei számára arra nézve, hogyan kell fenségesen kezdeni; igazi hírnöke, nyitánya egy időtlen remekműnek. Banks bevezetője az említett billentyűkön grandiózus, tiszta klasszikus, és csak a „2001: Űrodüsszeia” legendás nyitányához (és zárásához) lehet hasonlítani (Richard Strauss „Also sprach Zarathustra” szvitjének „Dawn” nyitánya). Ezt követi a Rutherford–Collins páros „ugrálós” ritmusa. Rutherford basszuspedál-használata ebben a dalban remek, és a teljes kompozíció egyik fő tartóoszlopa. Gabriel éneke, amelyben a Földre érkező, ott már életet nem találó, a homo sapiens bűneinek véget vető földönkívülieket írja le, szokás szerint rendkívül beleélős, és könnyen élő képeket idéz meg arról, amiről énekel. A rockzenében kevés olyan énekes van, akinek ekkora karizmája lenne. Az egész daltól átüt a fenség és a kinyilatkoztatás érzése. A „Watcher Of the Skies” bár sosem volt sláger, a zenekar egyik legnagyobb remekműve, és hosszú ideig ezzel nyitották a koncertjeiket.
A „Time Table” kissé lecsendesíti a hangulatot. Középtempós, és kétségkívül a lemez legkönnyedebb, legnyugodtabb dala (Hackett akusztikus instrumentálisa, a „Horizons” mellett), igen kellemes fő dallammal. Zeneileg főleg a zongorára épít, bár Hackett gitárja itt meglehetősen „megélezettnek” hangzik. Arról szól, hogy „minél inkább változnak a dolgok, annál inkább ugyanazok maradnak, de nem kellene így lennie!” Hogyan ismétli magát a történelem; az idő halad, a technológia fejlődik, az ember mégsem változik, kicsi marad örök tévedéseiben, annak ellenére, hogy meg van győződve róla, hogy éppen az ő kora a „kiválasztott”, a korábbiakhoz képest a legfejlettebb. Egyúttal a brit birodalom bukásáról és a hamis angol erkölcsről is mesél, ami Gabriel egyik kedvenc témája, amelynek a következő stúdiómestermunkájukon már tövig szentelte magát. A dal csodálatos, és gyönyörű, a lehető legjobb lezárása van.
A „Get Em Out By Friday” egy sci-fi eposz földönkívüliekről, akik korlátozást vezettek be az emberi magasságra, és meghatározzák, mekkorák lehetnek az emberek (rendszeresen mérik és ellenőrzik őket), ami megint csak Gabriel szarkazmusának metaforája a vállalati zsarnokságról, amely a kisemberen tapos. Egyébként a zenekar egyik legváltozatosabb dala (még az ő mércéjükkel mérve is), amelyben folyamatosan váltakoznak a ritmusok és a hangulatok. Nem beszélve Gabriel sokszínű énekmódjáról és fenomenális költészet-interpretációjáról, valamint a kiváló narrációról, amely biztosan az ő legjobbjai közé tartozik. A dal hangulata egyszerre szellemes és melankolikus, és az ember néha nem tudja, nevessen vagy sírjon a végigvonuló szarkazmuson.
A „Can Utility and the Coastliners” (gúnyolódás az önzést és az egomániát magasztaló társadalmon, illetve történet egy középkori angol királyról, aki a legenda szerint a világ feletti uralomról álmodozott, de rájött fantáziálásai ostobaságára) a zenekar történetének egyik legjobb rövidebb eposza. Collins hibátlan ritmusvonala Banks billentyűinek álomszerű függönye előtt tökéletes. Gabriel itt néhány meglehetősen magas énekvonalat használ.
A „Horizons” Hackett rövid, de szép instrumentális szerzeménye, amely ötvözi a szépséget és az intelligenciát, és bizonyítja, hogy tökéletesen uralja a klasszikus gitárt. Ezoterikusan hangzik, mint e zseniális gitáros legjobb művei többsége. A zenekar történetének egyik ritka instrumentálisa, és kiváló felvezetés a következő dalhoz. Micsoda dalhoz!
A „Supper’s Ready” ugyanis kolosszális eposz, és valószínűleg a zenekar „magnum opusa”, amelyet hétköznapi szavakkal, racionális megközelítéssel nagyon nehéz leírni. A zenekar történetének legambiciózusabb műve, és szerintem a 20. századi rockzene egyik legjobb és legfenségesebb kompozíciója. Ez a több mint 22 perces eposz tulajdonképpen hét részből áll, amelyeket a bibliai Jelenések könyve ihletett (heh, végül is a banda neve Genesis). Önmagukban is remek dalok lennének, de egész kompozícióként időtlen remekművet alkotnak.
Az első rész, a „Lover’s Leap” siratóként nyit, ahol Gabriel állítólag felesége „különös megszállottsága”, illetve egy furcsa, kettejük által átélt esemény nyomán kapott ihletet. Hackett akusztikus gitárja ismét megmutatja minden éteri szépségét.
A „The Guaranteed Eternal Sanctuary of Men” fenséges refrénnel zárul, amely később az egész eposz végén is visszatér.
Az „Ikhnaton and Iscation and Their Band of Merry Men” ismét kissé lecsendesíti a hangulatot. Ez az egyik pillanat, ahol Hackett remek szólójában a kor forradalmi „finger tapping” technikáját, vagyis a „gyors ujjakat” mutatja be, amelyet később gyakran használtak a ’80-as évek rockgitárosai (például Van Halen).
A „How Dare I Be so Beautiful?” lassú, csendes rész, amelyben a mellotron és Gabriel narrációja uralkodik, és amelyet az ő felkiáltása, illetve kérdése zár le: „a flower?”.
Következik a „Willow Farm”, az eposz középső és valószínűleg leghíresebb része, ahol Gabriel ismét elemében van. Vokális modorosságai itt egy igazi énekes komédiában érik el a csúcsukat, amikor az ember már nem tudja, nevessen-e fetrengve a rendkívül szellemes és szarkasztikus interpretáción, vagy inkább a költészet hihetetlen okosságán csodálkozzon. Kinek ne jönne nevethetnékje az olyan soroktól, mint például „There’s a Winston Churchill dressed in drag, he used to be a British flag, plastic bag, what a drag”, bár (mint Gabrielnél szokásos) ezek a sorok jóval többet jelentenek puszta gúnynál. Ezt rögtön követi a hosszú, drámai instrumentális rész, az „Apocalypse in 9/8”, amelyben ismét Collins kiágazó ritmusa, Hackett intelligens húrok közötti „akrobatikája” és Banks gyorsujjú „orgonálása” áll előtérben. Ez a rész kissé hátborzongató, és az antikrisztus eljövetelét, a sötétség és a fény erőinek végső összecsapását jelzi.
Az utolsó rész, a finálé, az „As Sure As Eggs Are Eggs (Aching Men’s Feet)” a remekmű lehető legjobb vége, ahol visszatér a fenséges refrén a „The Guaranteed Eternal Sanctuary of Men”-ből. Amikor a dal eléri érzelmi csúcspontját, és a „távolban” Hackett fenséges gitárvisszhangjai és Banks mellotronja zengenek, jön a végső „kinyilatkoztatás”, amely a megváltás hírével, a megpróbáltatás végével és egy új „Jeruzsálem”, az emberiség új korszakának eljövetelével zárul. Ezért megbocsátható, ha hallgatás közben úgy gondolkodsz, hogy „ha ilyen az apokalipszis, hát jöjjön el”. Az „emberiség vége” még sosem szólt ilyen jól!
A „Foxtrot”tal a Genesis már majdnem alkotói korszaka csúcsán állt, és kevesen hitték akkor, hogy képesek tovább lépni, mégis továbbmentek a fejlődésben, gyakorlatilag a elképzelhető határain túlra. A „Foxtrot” egyszerre klasszikus, a műfaj történetének egyik legjobb lemeze, és olyan album, amely jelentősen hatott a későbbi zenekarok egész során, kötelező minden igazi progresszívrock-rajongónak.
Felállás
Peter Gabriel – ének, fuvola, tamburin, nagydob, oboa
Tony Banks – orgona, mellotron, zongora, elektromos zongora, akusztikus 12 húros gitár, vokál
Steve Hackett – elektromos gitár, akusztikus 12 húros gitár, akusztikus 6 húros gitár
Mike Rutherford – basszusgitár, basszuspedál, akusztikus 12 húros gitár, cselló, vokál
Phil Collins – dob, ütőhangszerek, vokál
Producer
David Hitchcock
Számlista
1. Watcher Of The Skies (7:19)
2. Time Table (4:40)
3. Get ‘Em Out By Friday (8:35)
4. Can-Utility And The Coastliners (5:43)
5. Horizons (1:38)
6. Supper’s Ready (22:58)
i. Lover’s Leap
ii. The Guaranteed Eternal Sanctuary Man
iii. Ikhnaton and Itsacon and Their Band of Merry Men
iv. How Dare I Be So Beautiful?
v. Willow Farm
vi. Apocalypse in 9/8 (featuring the delicious talents of Gabble Ratchet)
vii. As Sure as Eggs is Eggs (Aching Men’s Feet)
Játékidő: 50:33
