Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Astral Doors
Kiadó: Metalville Records
Megjelenés: 2014
Játékidő: 52:32
Értékelés: 3/5
A svéd Astral Doors azon szerencsés vagy szerencsétlen (attól függ, kinek) csapatok egyike, akik kísértetiesen idézik a rockzene múltbéli alkotásait. Sőt, rockikonokat. A hetedik stúdióalbumon sem változik a történet. Az ének továbbra is „kegyetlenül” Ronnie James Dio felé húz, a banda pedig a 11 új dalon át semmivel sem kevesebb kíméletlenséggel, a kompozíciókban teljesen gátlástalanul merít a Rainbow, a (Dio/Martin-éra) Black Sabbath és a Dio alakjából és munkásságából. Replikából akadt néhány a rock korszakában, de ha az igazi Ronnie James Dio-másolatot keresnénk, az bizonyosan Nils Patrik Johansson lenne. Csak még egy énekes van, aki ilyen mérgesen megközelíti Ronnie-t: Jorn Lande, azzal a különbséggel, hogy ő ezt nem mindig szándékosan teszi.
Akárhogy is, a költészet fantáziaszínezetű mondanivalója, amelyhez okkultizmus és varázslat társul, ugyanúgy összecseng azzal, amit Ronnie James Dio szövegei képviseltek akár a Rainbow, a Black Sabbath idején, akár később a saját zenekarában, a Dióban. Az Astral Doors egyébként tipikus dalszerkezeteket használ, amilyeneket a power metal műfaja túlságosan is jól ismer, konkrétan bombasztikusan ragadozó hangulatokkal megterhelve, időnként szimfonikus ízekkel megsózva (Confessions). Az egyes kompozíciók felépítésükben a Sabatonhoz is hasonlíthatók, és ugyanez igaz a produkcióra. Az ének viszont az, ami az Astral Doorst messze elviszi minden power metalos párhuzamtól.
Az Astral Doors annyira „szemtelen”, hogy például a Shadowchaser akusztikus bevezetőjében kölcsönveszi a Rainbow Man on a Silver Mountain című dalának fő motívumát, amely aztán átmegy a dal fő gitártémájába, amelyen a versszak „fekszik”. Nem csoda, hogy az ének ebben a dalban még intenzívebben idézi meg Ronnie James Dio vokális képét. Tartalmilag és hangulatilag ehhez később a Walker the Stalker is közel kerül. A középtempós, komor Die Alone kompozícióként nagyon merészen felépített, ízléses tempó- és hangulatváltásokkal. Minden szép és jó, ha nem húzna ez a dal ennyire bűnösen a Black Sabbath felé.
A zenekar, amely mellesleg 2006 októberében a ljubljanai Cvetličarnában is fellépett a Blind Guardian előzenekaraként, akik akkor az „A Twist in the Myth” albumukat mutatták be, fantáziahiányban szenved egy másik szempontból is. Ránézel a borítóra, és egy olyan alakot látsz, amely a Csillagok háborújából ismert Palpatine császárra emlékeztet, maga a választott motívum pedig a Blind Guardian „Forgotten Tales” borítójára asszociál, vagy Derek Riggs egyik, az Iron Maiden „Seventh Son of a Seventh Son” (1988) albumához készült alkotására.
Mint említettem, az Astral Doors ért hozzá, hogy példás kompozíciókat építsen. Ezek sorra hatékonyan ragadnak magukkal a hangulatok drámai fokozásával egészen a refrének csúcspontjáig. Gitárriffek, billentyűs függöny és ágyúszerűen ritmikus menetelés, a középpontban a Dio-s énekkel. Mindez rendkívül eleven, dinamikus egésszé áll össze, amely hatékonyan teremt misztikus hangulatot a fantáziatémákhoz. Ez mind tökéletes lenne, ha az Astral Doors most sem húzna ennyire magvasan a nagy elődök felé és Ronnie James Dio vokális megnyilatkozásai felé. Ehhez az albumhoz újra azok nyúlnak majd, akiket nem zavar, hogy jó replikát hallanak, a megrögzött power metal-rajongók, a többiek pedig továbbra is inkább az eredetiket hallgatják, amelyek főleg a nyolcvanas években születtek. Akárhogy fordítom, a legjobb, ha ezt a bandát magatok ellenőrzitek le. Ha szeretitek a Diót, és vonz mindaz, ami rá emlékeztet, akkor az Astral Doors biztosan rátok szabott zenekar.
Felállás
Nils Patrik Johansson– ének
Joachim Nordlund – gitár
Joakim Roberg – billentyűs hangszerek
Ulf Lagerstroem – basszusgitár
Johan Lindstedt – dob
Producer
Astral Doors
Dallista
1. The Last Temptation of Christ
2. Disciples of the Dragon Lord
3. Wailing Wall
4. Shadowchaser
5. Die Alone
6. Hoodoo Ceremony
7. Southern Conjuration
8. Walker the Stalker
9. Desert Nights
10. In The Name of Rock
11. Confessions
