Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Pendragon
Kiadó: Madfish
Megjelenés: 2001
Játékidő: 76:18
Értékelés: 4/5
A kultikus brit neoprogresszív Pendragonnak majdnem öt évre volt szüksége az előző stúdióalbum, a remek »The Masquerade Overture« (1996) után, hogy előálljon a »Not Of This World«-del, amely sok mindenben stílusbeli folytatása volt a progrock-rajongók többsége szemében híresebb elődjének. Ezalatt a banda feje, Nick Barrett gitáros-énekes fejében egész tarisznyányi új szerzői ötlet gyűlt össze, amelyeket régi cimborája, a billentyűs varázsló Clive Nolan, a basszusgitáros mestere, Peter Gee és a rutinos dobos, Fudge Smith segítségével sikerrel valósított meg egy újabb nagyon jó stúdióalbumon. A »Not Of This World« sok mindenben – mondhatni már kissé túlzottan is – a Pendragon előző három albumának bevált receptjét követte, azzal a különbséggel, hogy a szimfonikus hangszerelések többségét még tovább építették, a kísérő női vokálok szerepét pedig még inkább elmélyítették.
Barrett néhány szerzeménye ezen az albumon egyenesen a Pendragonnál töltött pályafutásának csúcsát jelenti, más oldalról viszont bizonyos, már hallott motívumok – még az előző albumról is – gyakran visszaköszönnek, ami mindenkit zavarni fog, aki az újításra esküszik. Ez az album egyetlen komoly hibája, és fő oka annak, hogy a »Not Of This World« nem jobb az elődjénél. A dalszövegek többsége szokás szerint meglehetősen „filozofikus”, a világ sorsával, az emberi törékenységgel és a világvégével foglalkozik. A »Not Of This World« nem éppen ezektől erős, de azért elég jól illenek az egyes motívumokhoz.
Az »If I Were the Wind (And You Were the Rain)«« hatalmas albumnyitány, igazi, epikus Pendragon-stílusban, pazar szimfonikus hangszerelésekkel és „síró” slide gitárszólóval, ahogy az Dave Gilmour (Pink Floyd) „jó tanítványától” elvárható. A melankolikus-misztikus hangulat pillanatok alatt elönti a hallgatót a maga intenzitásával. A Pendragonnak már az album elején sikerül egyesítenie azt a vigasztalan melankóliát és finomságot, amelyet annak idején a legendás Pink Floyd árasztott magából, a saját klasszikus neoprogrockos trükkjeivel, főleg ami a rétegzett szintetizátor-variációkat illeti. Barrett energikus éneke drámai női harmóniákkal van megtámogatva, ami még tovább mélyíti az intenzív atmoszférát, amely az egész album alatt egy percre sem lankad. A zongorára épülő, balladás utolsó rész tulajdonképpen az „As Good As Gold” című, a »The Masquerade Overture«-ről ismert klasszikus újrahangszerelt motívuma. Nem ez az egyetlen eset, amikor az albumon azonos vagy rokon motívumok hallhatók korábbi lemezekről, ami semmiképp sem az újítás jele, de tekintve, hogy a »Not Of This World« valahogy lezárja a Pendragon kilencvenes évekbeli lemezeinek sorát, ezt félig meg lehet bocsátani nekik.
A »Dance of the Seven Weils« epikus, két részre osztott szvit. Ez bevett gyakorlat, amelyet az album legtöbb további dalánál is megismételtek. A »Faithless« powerballada egy újabb melankolikus gitárvariációval, ügyesen elhelyezett szintetizátor-textúrákkal és vigasztalhatatlan refrénnel, a drámai »All Over Now« pedig hatalmas himnusz kiváló, átkozottul fülbemászó dallammal, minden bizonnyal az egyik legjobbal ennek a kultikus bandának a történetében. Barrett szólója a záró részben ujjnyalogatóan jó, a diadalmas finálé pedig az album egyik csúcspontja.
A címadó dal három, egymással összekapcsolt részre oszlik. Az első rész, a »Not Of This World« hiperdrámai instrumentális bevezetőt tartalmaz, ahol igazi epikus párharc zajlik Nolan billentyűs orgiái és Barrett csiszolt gitárfutamai között. Idővel kialakul egy rendkívül kellemes, pozitív, kifejezetten vidám dallam, amilyen a Pendragonra jellemző volt karrierjük ezen időszakában. Nagyjából félúton becsatlakozik Barrett éneke is, majd a női vokálok szenvedélyes kíséretével ismét felbukkan az egész album vezérmotívuma. A második rész, a »Give It To Me«, ahol Nolan zengő szintetizátor-textúrái veszik át a kezdeményezést, ambientes oldalról valahol a túlzott kedélyesség és a komolyság között mozog, miközben Barrett a szövegben „az egész világra” haragszik, és közben erősen emlékeztet valami mérges erdei manóra. Szerencse, hogy ezúttal kiváló női vokálharmóniák támogatják bőségesen az éneklésben, így amikor haragját fejezi ki, nem lesz nevetséges. A harmadik rész, a »Green Eyed Angel« a banda történetének egyik legszebb powerballadája, amely pillanatok alatt magával ragadja a hallgatót fülbemászó ambientes varázsával. A Pendragon itt ismét a finomság és a kifinomultság technikailag elképesztően profi mestereinek bizonyul, a vokálharmóniák pedig, különösen a refrénben, annyira fülbemászók, hogy az már szinte szemtelenség.
Az enigmatikus hangulattal átitatott »A Man of Nomadic Traits« érezhető stílusbeli kontraszt az album többi darabjához képest, hiszen érdekes pasztorális bevezetője után a Pendragon gyorsan finom, hipnotikus dallamot épít. Nick és társai itt ismét rendkívül ügyes alkotónak mutatkoznak, akik csodálatos ambientes hidakat vernek a rendkívüli technikai felkészültség és a hangszerelési kifinomultság közé. A hatalmas refrén ismét remekül illeszkedik a fenséges szimfonikus hangszerelések és a megrendítő gitárfutamok közé, ami együtt valóban varázslatos hangulatot teremt, és a hallgatót a nomádokról és beduin nővérekről szóló szöveg szívébe repíti.
Az epikus záró mestermű, a »World’s End« is két részre oszlik. A »The Lost Children« egy újabb terjedelmes, mégsem egy pillanatra sem unalmas kompozíció, amely a jól ismert, melankolikus »If I Were The Wind (And You Were The Rain)« motívummal nyit, vagyis egy újabb balladáról van szó megrendítő gitárvariációkkal. Ezek idővel átadják a helyet egy epikus ambientes „kinyilatkoztatásnak”, amelyet monumentális instrumentális rész képvisel számtalan dallamos gitárimprovizációval, a mellotron hömpölygő függönyeire támaszkodva. A szvit záró része, az »And Finally…« az egész album központi motívumát „queenesen” újrahangszerelve tartalmazza, vagyis az egész még egyszer megismétlődik, noha sehol sem szerepel, hogy a »Not Of This World« koncepcióalbum lenne. A nagy finálé előtt a hatalmas szimfonikus hangszerelések között még egyszer beszállnak a női vokálharmóniák, és ismét fenséges, bár már kissé kiszámítható hatást érnek el.
A »Not Of This World« logikus folytatása volt a »The Masquerade Overture« stílusirányainak, amelyet több szempontból és hangzásbeli mélységében még felül is múl, az egyes motívumok újszerűsége és változatossága viszont nem éppen az erőssége. Éppen ez a két hiányosság akadályozza meg, hogy a Pendragon eddigi diszkográfiájának első helyére kerüljön, noha sok tekintetben ez a csúcspontjuk, ami a dallamos-szimfonikus progrockkal való „bíbelődést” illeti az egész kilencvenes években és azon túl. A banda tagjai is felismerték a »Not Of This World« után, hogy fennáll a veszély, hogy egy hangzásbeli rutin foglyai lesznek, ezért már a következő stúdióalbumukon, a »Believe«-en (2005) elég radikális stílustörést hajtottak végre. Sajnos ez az első kísérlet „valami újra” nem hozott változást a jobb irányba.
Felállás
Nick Barrett – gitár, ének
Clive Nolan – billentyűs hangszerek
Peter Gee – basszusgitár
Fudge Smith – dob
VENDÉGÉNEKES:
Tina Riley – kísérővokál
Produkció
Pendragon
Számlista
1. If I Were The Wind (and You Were The Rain) (9:23)
2. Dance Of The Seven Veils (part 1): Faithless (4:09)
3. Dance Of The Seven Veils (part 2): All Over Now (7.30)
4. Not Of This World (part 1): Not Of This World (7:20)
5. Not Of This World (part 2): Give It To Me (2:23)
6. Not Of This World (part 3): Green Eyed Angel (6:40)
7. A Man Of Nomadic Traits (11:43)
8. World’s End (part 1): The Lost Children (10:46)
9. World’s End (part 2): And Finally… (7:13)
