Előadó: Bloodbound
Kiadó: AOR Heaven Records
Megjelenés: 2006
Értékelés: 3.5/5
Jaj, jaj, jaj! Amikor először megláttam a zenekart a fotón, azt hittem, két azonos nevű banda létezik, és én csak a rossz hivatalos oldalra „szörföztem” be. Pedig nem. Ezek a figurák tényleg „black metalos” szerelésbe öltöztek, és igazi „corpse paintinggel” mázolták be magukat. És mit keres köztük Fredrik Bergh neve (a svéd AOR-puristák, a Street Talk tagja)? Rossz fiú lett, és a Bloodbounddal most olyan közönségnek csillogtatja magas fokú tehetségét, amely az ősi heavy metal ismertetőjegyeire éhezik, arra a stílusra, amelyet réges-régen Európa földjén emeltek trónra!
Szóval a külsejük ellenére a zene minden, csak nem „black metal”. Ez ósdi, „eighties” iskolás metálklasszicizmus. Az nyitány, a Behind The Moon a W.A.S.P. ütős, ritmikusan nyitott vágtájának és az Iron Maiden hármas szólamú, dallamos harmonizálásának keveréke. Hangzásban is döbbenetesen az Iron Maident idézi. Aki meghallgatja, annak nyilván megfordul a fejében: „Jaj, hol vannak manapság a régi, jó Iron Maidenek, akik már rég elfelejtettek ördögi riffeket pörgetni a The Trooper módjára?!?” Szóval a nyitódaltól kezdve az első öt szám a megcsontosodott metáliskola magas sebességfokozatban lezavart változata, amely az n.o.w.b.h.m., a glam metal és – ne lepődjetek meg – a dallamos hard rock elemeinek elegye, hiszen nem szabad elfelejtenünk, hogy az anyag egyik szerzője Fredrik Bergh.
Az ének tiszta és dallamos! Gazdája Urban Breed, egyébként a Tad Morose énekese! A kísérő vokálharmóniák ruháját viseli, amelyek a dallamos hard rock és az AOR metal sajátjai (lásd a Screams In The Night és a For The King pompára hangolt refrénjeit). Az énekdallamok szívesen kanyarodnak Bruce Dickinson stílusában, és a hangszín tekintetében is sikeresen megközelíti az Iron Maiden sikoltozóját. A nyolcvanas évekre emlékeztet a dupla lábdob hiánya is. Így senkinek nem kell tartania attól, hogy a Bloodbound esetében valami Rhapsody Of Fire-féle kardcsörgetésbe fogunk. A Bloodbound produkciója és jórészt stílusa is végig a nyolcvanas évek klasszikus elemeihez hű. A szólók a régi, jó Adrian Smith ösvényein haladnak, ízléses, atmoszférikus, hármas harmóniás futamokkal körülvéve. A zenekar a refrének himnikus voltával szép adag pompát visz a dalokba! A számok tele vannak dallammal, és fertőzően jól hallgathatók. Az egész szép érzékkel áll össze kompakt, dallamos ütőerővé, és kristálytiszta produkcióba van csomagolva, amely újra életre kelti a nyolcvanas éveket.
Aztán eljutunk a hetedik számhoz. A hetedik dal klisé, a lemez első klisés zavaró tényezője. Ez a Helloween-módra vidáman, kocsmázva ődöngő Fallen From Grace. Hogy a Bloodbound ezzel akarta-e jelezni, hogy képes elérni a nyolcvanas évekbeli Helloween szintjét, vagy sem, egyáltalán nem fontos. Ez meggyőzően sikerült is nekik, de ilyenkor az ember feldolgozásokat kezd játszani. Nem egészen világos, hogy a Bloodbound számára fontos-e az aktualitás, de ez elég ostoba lépés. Hogy valakit ilyen arcátlanul közvetlenül klónozol, csak hogy bebizonyítsd, mire képes a technikád. Egyszerűen fölösleges klisé, tele dúr szacharózzal, amely szerencsétlenül elriasztja a hallgatót a termék egyébként átlagosan magas színvonalától! És a szám után? Mintha megátkozták volna! Az album második fele az újkori power metal közhelyei felé hajlik, amelyből az egész Föld bolygó manapság túlontúl tele van, és ez elveszi a lemez következetességét és komolyságát. Így újabb, magasabb cukortartalmú roham jön a Midnight Sunnal, amelyet a tipikus skandináv iskola szólózása járja át, kacérkodva Malmsteen „barocco” elemeivel, ami Tomas Olsson technikai csiszoltságát bizonyítja. Az album magas tempóban zárul az On The Battlefielddel, amely újra az első félhez, vagyis az első öt számhoz közelíti a lemezt: nyitott „glam metal” lovagló ritmus és „gitárriff”, rajta „power metal” dallam.
A Bloodbound egyszerűen nyomja, a Nosferatu pedig szilárd bemutatkozó album, amely ebben az időben szinte tökéletesen a helyén van, és mint ilyen, szinte kiválóan állta a nyolcvanas évek „heavy metaljának” újraélesztési próbáját. A zenekar helyenként jelzi, hogy van benne valami varázslat, amely meggyőz, hogy a Bloodbound felismerhető, bár lerágott csontokon jár. És mégsem teljesen. Zavaró ugyanis a Helloween túl nyilvánvaló majmolása, ami elveszi a zenekar eszét, így ezeken a pontokon az album gyakorlatilag üres, vagy inkább szikár. A fiúk tudnak olyan számot letenni, amelyre keményen pörögnek majd a fejek a tengelyük körül. A kérdés csak az, meddig bírják, mert az ilyen debütök folytatásai az esetek többségében egyre nagyobb önismétlésbe fulladnak. A Bloodbound zenészei kivételes minőségi szintet hoznak. Szerzőként kevésbé, mert kitalált dolgok másolására vannak ítélve, de technikailag annál inkább meggyőzőek, így minden esélyük megvan rá, hogy a debütálást a jövőben következetesen túlszárnyalják, és ne süllyedjenek a power metal paródiájának középszerűségébe. Album az Iron Maiden és a power metal megrögzött rajongóinak (a hangsúlyos dupla lábdobkattogás nélkül). A többieknek viszont figyelmeztetés: ne vessétek bele magatokat túl hevesen, mert a mérgesen fertőző dallamosság sok klisét rejt, és a „Nosferatu” már a második hallgatási kör után is nagyon zavaróvá válhat.
Felállás
Urban Breed – ének
Tomas Olsson – gitár
Fredrik Bergh – billentyűs hangszerek, basszusgitár
Oskar Belin – dob
Produkció
Thomas Olsson & Fredrik Bergh
Számlista
1. Behind The Moon
2. Into The Dark
3. Nosferatu
4. Metal Monster
5. Crucified
6. Desdemonamedia
7. Fallen From Grace
8. Screams In The Night
9. For The King
10. Midnight Sun
11. On The Battlefield
Az album játékideje: 53:04
