Előadó: Witchery
Kiadó: Century Media
Megjelenés: 2006
Pontszám: 4/5
Ismered a dolgot. Eljön az órád, hogy megfizess minden bűnödért, érzed Kharón, a révész jéggé fagyott, csontos kezének csattogó ujjperecét, ahogy a válladra teszi a kezét, és úgy elmerevedsz a rémülettől, ami a szemed előtt kibontakozik, mert át akar kísérni a Styx folyón, a holtak halhatatlan birodalma felé, ahol végre megszabadulsz az egyetlen, halandó élet nyűgeitől. Aaaaaaaa és brrrrr,… micsoda izgalmas, radikális képek! Öt év szünet után a Witchery új, nemes albummal tér vissza! Először attól tartottam, hogy a lemezcím szerencsétlen módon egy „a tribute to” válogatást rejt, a Blue Oyster Cult előtt tisztelgő számokkal, de szerencsére nem így van! Öt év a Witchery számára kevesebb, mint egy nap pihenő, hiszen a zenekar az új albummal pontosan ott folytatja, ahol a „Symphony For The Devil” (2001) után abbahagyta.
Egy nagyszerű „all – star” projektet keresel? Íme a Witchery! A zenekarban kiváló zenei nagyágyúk gyűltek össze – a hangszeresek között ott van az egyedülálló riffmester, Patrick Jensen (The Haunted), a basszusgitáros Sharlee D’Angelo (Arch Enemy, Mercyful Fate) és a dobos Martin Axenrot (Bloodbath), aki nemrég az Opethnek is besegített a koncertturnéjukon. Frissítsük fel gyorsan az emlékeinket. A Witchery 1997-ben alakult a Satanic Slaughter romjain, és a „Don’t Fear The Reaper” előtt három stúdióalbumot és egy EP-t adott ki, vagyis az ötéves szünet egy ilyen viszonylag fiatal zenekar számára nagyon hosszú pihenő volt!
A „Don’t Fear The Reaper” felvételei már 2004-ben elkészültek, de a zenekarnak sehogy sem sikerült megfelelő, a muzsikusokhoz méltó szerződést kötnie, így csak idén vette őket szárnyai alá a Century Media, amely segített kiadni az új albumot. És ez így is van rendjén! A Witchery újra a legfeketébb gondolatokon keresztül tör elő, amelyeket csak emberi agy képes kitermelni. Határtalan gonosz, elkárhozás, világméretű özönvíz, a legocsmányabb betegségek járványai, éhínség,… ez csak néhány a legártatlanabb asszociációk közül az új Witchery-hagyatékról. Röviden: a halál így vagy úgy megbüntet vagy megválthat minket, minden személyes nézőpont kérdése. Azt akarom mondani, hogy a zene extrém módon gonosz és fekete, a feketeség minden alapjain túl, és ilyen sorok életre keltésére nehéz jobb zenészeket elképzelni, mint a Witchery tagjai. Már a nyitó Disturbing The Beast rögtön jelzi, hogy a megfelelő emberek vannak a megfelelő helyen. A Witchery azonnal rendkívül élő, hatalmas térbeli hangzást tár elénk, ahol a hangszerek maximálisan kiemelkednek, mégis tökéletes produkciós egyensúlyban vannak, ahogy azt az igazi metalálmok megkövetelik. Jensennek ismét sikerült megidéznie azt a különleges gitárhangzást: klasszikusan metalosan nyers, tüzesen élő, ez teszi felismerhetővé az általa kitalált riffeket. D’Angelo basszusmenete szabadon reszel és zörög, pimaszul, a Mercyful Fate-es hagyományok szerint, Axenrot pedig ragyogóan uralja a dobolás minden csínját-bínját, ami leginkább az átvezető dobfutamainak szellemességében és dinamikus robbanékonyságában, valamint a dupla lábdob ízes beiktatásában mutatkozik meg. Ha ezek az emberek összeadják a intenzitásukat, az ember hátán azonnal feláll a szőr. A Stigmatized rögtön megmutatja, mi is a Witchery. Alapjaiban a metal nagy úttörőinek 1980-as évekbeli klasszikus irányvonalához hű, amihez ismeretlen dimenziókban adagolják a fekete agresszivitást, amiért elsősorban Toxine rekedtesen bombasztikus hangja a felelős, mintha egy hat lábbal a föld alá ásott, rothadó holttestből szólna. A Draw Blood hihetetlenül hűen tiszteleg a példakép Judas Priest előtt, hiszen a szám a The Reaper és a Victim Of Changes tökéletes ellenpólusának hat. Persze nem pontosan úgy szól, de az egyes építőelemek megrendítően élesztik újra azt, ami pontosan 30 évvel ezelőtt történt. Csak természetesen modern, elbrutalizált változatban. Atmoszférikus szempontból a Witchery szó szerint lerombol. Nincs olyan szám, amely ne érdemelne legalább kiváló minősítést!
Ha a Witchery „közhelyességét” keressük, ami az ő esetükben roppant hálátlan és nehezen indokolható lépés, ha a zenekarral szembeni objektivitásról van szó, akkor az iránytű mágnestűje talán egy olyan zenekar felé fordulna, mint az Old Man’s Child. A Witcheryben ezúttal is megtaláljuk a black metal elemeinek beépítését az alap klasszikus heavy metal riffformába. A riffek klasszikusak, mesteriek, ihletetten egyéniek és frissek, és a lendületükkel egy pillanat alatt magukkal ragadnak. Ezeket a riffeket többnyire Axenrot dupla lábdobja támasztja alá, ami helyenként a Witchery kifejezésmódját a német old school heavy metal mintáihoz közelíti (a Grave Digger nyersességére gondolok), de gyakran előfordul, hogy az egész extrém gonosz blastroham-áradattá fajul a háttérben, magas atmoszférikus szintetizátorokkal átitatva, ami a Witcherryt a „black metal” felé tereli. Ehhez egyedülállóan illik Toxine énekes hangja is, aki olyan growlokat tud kipréselni magából, amelyek a „death metal” kapuján dörömbölnek. Az Ashes és a Cannon Fodder közvetlen bizonyítéka az említett elemek merész és kiválóan sikerült egyesítésének. A Plague Rider elején a Grave Digger-féle riffelemekhez nyúl vissza, amelyeket megvámpírosít a tüzesen brutális, sziszegő vokális terror és borzalom mérgező dimenziója, amit Toxine hangja áraszt. A Crossfixation pedig a lemez azon pillanata, ahol a Witchery a legmélyebbre merül a „death metal” brutális elemeinek vizeiben.
Ez az album fertőző „groove”-ot hordoz, ami az első pillanattól megfog, és nem ereszt. Ez nem minden zenekarnak megy. A Witchery így bizonyítja, hogy a minőségi élmezőnybe tartozik, a „Don’t Fear The Reaper” pedig csak megerősíti, hogy rendkívül tehetséges, tapasztalt, technikailag hibátlan zenei mesterekről van szó. A Witchery megőrül, mint az eszelősök. Halálos, megállíthatatlan lassúsággal kúsznak, és közben nem ismernek semmiféle kegyelmet. Ez példátlan pusztítás. Az album a fülünkön átáramló minden egyes másodpercében kivételesen magas színvonalú. Meggyőzően dühös és csontig gonosz! A „Don’t Fear The Reaper” így 2006 egyik legkonzisztensebb metal albuma. Olyan rendkívül magas szintű csúcspontja ez a műfajnak, ami hátborzongatóan valóságos, a riffek élességének frissessége pedig minden pillanatban megcáfol mindenkit, aki azt merné állítani, hogy a metalban már réges-rég mindent feltaláltak. A riffeknek hatalmas tökei vannak, a dinamika óriási hullámokon lovagol. A vokál a produkcióban és az előadásban gyakorlatilag egyfajta új hangszer a Witchery teljes kifejezésmódjában. Mintha valami gép vagy „új korszak” robotja zörögve landolt volna az űrhajójával a Földön, és példátlan pusztasággá akarná változtatni. Egy album, ami megalkuvás nélkül gonosz, igaz a prédikációjában, nagy az atmoszférában, nagy a riffekben, nagy a produkcióban. Mit akarhatna még az ember!?!? A limitált kiadásokon két feldolgozás is helyet kapott: az Immortal Death és a Legions Of Hades a Satanic Slaughtertől. Szóval, ahogy mondtam. A gonosz újra feltámadt, a legyek döngnek, a fenevad vérre szomjazik, a pokol démonjai lelkeket aratnak le a mennyből, és tüzes buzogánnyal verik az angyalokat az égről, az ég lángra lobban, és sötétség borul a Földre. Innen pedig még senkinek nem sikerült megszöknie! És neked sem fog. He, he, he,… Isten hozott az örök kárhozat birodalmában, isten hozott a saját, nagyon személyes halálodban (már ha hiszel benne)!
Felállás
Toxine – ének
Richard Corpse – gitár
Jensen – gitár
Sharlee D’Angelo – basszusgitár
Martin Axenrot – dob
Produkció
Tue Madsen
Számlista
01. Disturbing The Beast (2:41)
02. Stigmatized (4:12)
03. Draw Blood (3:18)
04. The Ritual (4:03)
05. Ashes (4:17)
06. Plague Rider (3:56)
07. Damned In Hell (3:55)
08. Crossfixation (4:09)
09. The Wait Of The Pyramids (3:55)
10. Immortal Death (1:31)
11. Styx (4:54)
12. War Piece (2:22)
13. Cannonfodder (2:37)
Az album hossza: 45.58
