Előadó: Sick Of It All
Kiadó: Century Media
Megjelenés: 2011
Játékidő: 38:04
Értékelés: 4.5/5
A HC a legnemesebb formájában nem szorul kozmetikai kiegészítőkre, a Sick Of It All pedig negyedszázados gürcölés után is a legnyilvánvalóbb módon viszi tovább a hagyatékát: koncertekkel, verejtékkel, vérrel, kemény munkával és a rájuk jellemző makacssággal. Nem csoda, hogy a zenekar 25 éves idővonala egyenletes növekedésről és fejlődésről szól, a zenéjük pedig keményebben üt Thor kalapácsánál. Mivel soha nem a rövidítésekbe kapaszkodtak, a newyorki kvartett – amelyet a megöregedett, de az akcióra mindig kész Lou és Pete Koller testvérpár, Armand Majidi dobos és a legfiatalabb tag, Craig Setari basszusgitáros alkot – a kerek negyedszázados jubileumra inkább feltűrte az ingujját, és a best of helyett a dániai Antfarm stúdióba vonult, a metálszíntér producerguruja, Tue Madsen oldalán. A hangok keltetőjéből olyan anyaggal tértek vissza, amely gond nélkül lerántja a zoknit a legigényesebb metálpuristáról is.
A Nonstop egy félórás lövedék, tele újjászületett energiával és kilenc album régi dalaival, amelyek új fényt, elsőrangú hangzásruhát, örökké aktuális mondanivalót, remek szövegeket és artikulált dühöt kaptak. Ez a düh ezúttal annyival jobban esik, és annyival súlyosabban csap le, mint amikor tizenöt éve először belém csapódtak a nyers HC sorozatlövései. Az emberek változunk, a Sick Of It All viszont olyan, mint a kiváló bor: öregebb és jobb, a tapasztalatot pedig mind a húsz dal tükrözi, mindegyiknek szilárd gerince van, együtt pedig a valóban kivételes táncstandardok pokoli koszorújává állnak össze. A gitárok zsírosak, mélyebbre hangoltak, a masszív fegyver az energikus és mindig őszinte Pete kezében jól dörög, az ének karakteresebb, mint valaha, a szövegek pedig szikeként élesek, és kritikusak a rendszerrel szemben. A dobhang kiegyensúlyozott és épp eléggé szaftos, hogy ne hasson túl nagyképűnek, a basszus meg éppen annyira lötyögős, amennyire kell. Tue tehát tényleg kiváló munkát végzett, a dalok pedig, nos, a hamisítatlan, kompromisszummentes NYHC-büszkeség hiteles tükrei.
A pénzhiány az olyan lemezektől, mint a Blood, Sweat and Tears, a Just Look Around, a Scratch The Surface és a Built To Last, elvehette a hangzásbeli tökéletességet, és a zenekarnak a Fat Wrack Records sem tudta megadni az igazi hangzást. Az új korszak csak azzal a nappal köszöntött be, hogy így vagy úgy beszállt a Century Media, és persze a DIY-produkció régi, kezdetleges elvének hívei most is kiállnak a régi, koszos hangzás mellett. Nem ok nélkül: a barázdált, megtépázott, szétlapult arcnak mindig szép színe és patinája volt, de a vékony produkció miatt a lemezeket nehéz volt a brilliánsokhoz mérni – inkább csiszolatlan gyémántok voltak, amelyek élőben mindig felülmúlták a várakozásokat, és jóllakattak még a legfeszesebb, szűklátókörű elkényeztetetteket is. A Nonstop ugyanis azt mutatja meg, hogyan szólt volna a SOIA már akkor, ha egy kicsivel több lett volna a pénztárcájukban. Fogadni viszont nem merek rá, hogy ha mindig dúskáltak volna mindenben, képesek lettek volna ennyi őszinte dühöt és lázadást a szövegeikbe és a zenéjükbe önteni, mint a 25 éves történetük során.
A SOIA ikonikus státusza nem véletlen, hanem kemény, könyörtelen evolúció gyümölcse, a zenekar összetartó magja pedig más, a szart sem érő kamuzenészekkel ellentétben, akik azt hitték, a sikerhez elég a jó frizura, egy kis festék a bőr alatt és a fájdalmas pózolás a szem alatti fekete árnyalatokkal, valódi. A Sick Of It All New York, ez az amerikai metropolisz nexusának tükre. Ennek a képnek része a rapper, az erőszakos rendőrség, a társadalmi egyenlőtlenség és a nyomor, a lázongó elégedetlenek és a hobbiforradalmárok, és mindez egy kalapba kerül a húsz kiválasztott dal és ének-vignetta zenei dobogóján, amelyeket Madsen aprólékos pontossággal csiszolt tökéletesre. Lou Koller soha nem szólt ennyire kidolgozottan, középre húzva és kifejezően, mégis az éneke még mindig acélos, épp eléggé megperzselt és kigyúrt.
KRS-One szóbeli felvezetése után, amelyben a veteránok készen állnak a 2012-es apokalipszis kompakt csapására („Fresh for 2012 you suckers!”), az adrenalin igazi lövedéke következik a kivételes bemutatkozó, a Blood Sweat And Tears záródalával, az Injustice Systemmel. A „There are those who change the laws / For gain and furthering their needs / A small group possesse the power / A minority dictating what’s good for the majority / Money has the real influence / Without it what we say don’t make a difference / I won’t tell you to give in / But to me there’s got to be a better way to fight for our rights / And to have our say / To choose for ourselves / And not be led around blindly on a short leash” versszak 23 évvel az első hanghordozóra rögzítés után sem veszít élességéből és aktualitásából. A rendszer elleni harc és felhívás után a Sanctuary kissé dallamos menedék, mielőtt kiderülne, mennyit bír a modern technika. A Scratch The Surface lemez zászlóshajója végre a HC-sláger fényében ragyog a szó legteljesebb értelmében, az új adag agresszió pedig bizonyítja, hogy a fenevad mindig képes új éles fogsort növeszteni, még ha az évek során néha ki is lötyögtek, az izomzat pedig a newyorki fickóknál amúgy sem volt soha kérdéses.
Az izmokra szükségük volt a korrumpált kiadói gépezet elleni harchoz, amely legszívesebben újabb Green Dayt faragott volna belőlük, de ők inkább hűek maradtak az aszfalt szagához és a verejtékhez, és felemelt középső ujjal támadtak a Us Vs. Them című dallal. Ez az új, megfiatalított változatban talán még értelmesebb jelszava a modern kori lázadásnak, amelynek az USA-ból át kellene költöznie a mi alpesi alji trágyalé-gödrünk utcáira is. Hogy a hívatlan megmentők ne szökjenek meg az érc elől, oda kell figyelni a The Deal dühödt ellenzéki tartására is, a Just Look Around szövegével pedig személyesen is egyetértek, amikor Lou azt énekli: „As the rich get richer, the poor goin’ hungry / i’ve seen the toll it takes on the workingman’s family / education system that’s obsolete / can’t hold a kid’s interest or keep ’em off the street / see a father’s fear, hear a mother’s cry / what kind of a nation lets their children die / government’s corrupt and full of red tape / then you’re gonna ask me why i hate” – és megkérdezem magamtól, vajon Szlovénia felnőtt-e egy tökös lázadáshoz. „Hiszen ezek csak szövegek, és a HC csak zene…” vágná rá valami divatmajmokért rajongó idióta, de az igazság egészen máshol, a másik póluson van. Hogy túléld és megmaradj, büszkén kell kiállnod a harcostársaid mellett, és önzetlenül áldozatot is kell tudnod hozni – ez a Ratpack mondanivalója a remek Scratch The Surface lemezről, amely időgépként repít vissza 1994-be. Alig néhány pillanat múlva visszatérés következik az ősrobbanás nulla pontjára, a bemutatkozó lemezhez. A World Full Of Hate azt bizonyítja, hogy a legjobb muníció jó része mindig az őszinteség, a garázsszag és a vérkomoly mosh pitek idején kovácsolódik, ehhez társul a Pushed To Far is. A Sick Of It All már 1989-ben Hatebreed volt, amikor azokról még szó sem volt, és a metál-e vagy sem dilemmája, meg a punkpuristák hangos pocskondiázása után, hogy az ő csésze teájuk-e vagy sem, egyértelmű, hogy a dal új, felújított változata is élesebb, mint sok minden, amit ma a mondén metálvilág termel, a BMW-ben és Rolexszel feszítő megrokkant punkokról nem is beszélve…
A GI Joe Headstomp után azt gondolom, tévedtem, és a SOIA elsőszülöttjének kissé átkevert változata került a kezembe, nem pedig a slágergyűjtemény, ahogyan azt a hivatalos közlemény a lemez megjelenése előtt beharangozta. A két évvel fiatalabb Never Measure Up megszakítja az első lépéshez való kötődést, és a brutális második lemez kiválóan átaranzsált robbanékonyságát tálalja. A Built To Last dallamos spektruma – szerintem ez a SOIA-diszkográfia legdallamosabb albuma – nem lenne teljes a remek punkos Chip Away nélkül, hogy pedig a zenekar genetikai kódjának alapja mindenekelőtt a hardcore vad, féktelen tempója, azt Setari szerzői fénypontja bizonyítja, a rövid, de teli Busted. A Locomotive úgy szól, mint a Cro-Mags szteroidos, ütős változata, Lou pedig a jelszavaiban lázadásra szólítja az új világ összes proletárját, utána pedig a SOIA valaha írt első dala érkezik – a My Life –, amely után alig marad egyben a lakásod összes üvege, ha még élsz egyáltalán. A Friends Like You leszámolás az összes hátsó szándékú, önjelölt szemétládával, akik barátnak adják ki magukat, aztán brutálisan késeket döfködnek a hátadba, a hátadba. Az újabb dalok közül a Relentless a Life On The Ropes egyik legnagyobb csúcspontja. Az egyetlen igazán gyenge pont ezen a válogatásszerű gyűjteményen, vagyis inkább az első négy album egy műholdas kiegészítéssel, a No Labels, amely a kivételes dalok társaságában csak szolid NYHC-s punk töltelék, de nincs meg benne a megfelelő koncepcionális élesség. A nagy finálé viszont a számomra legkedvesebb lemez legkedvesebb dalával – Built To Last – szép klasszikus gyógyír a léleknek. A klasszikus az eredetinél keményebb és kétségtelenül csiszoltabb változata teszi fel az i-re a pontot a rendkívüli extrém hallgatási pillanatok sorára, anélkül, hogy bárki bármibe belekötni tudna.
A NYHC-standardok magabiztosan levezetett iskolája afféle „gyorstalpaló” mindazoknak, akiket a SOIA a rendes albumelőadások idején nem győzött meg, és megfelelő jegyzetet keresnek, mielőtt újra lecsapnak a mi tájainkon. Nem, ez nem félmunka, de tény, hogy a történetük újabb szakasza nagyon háttérbe szorult, pedig mindennek ellenére kivételes, és legalább említést érdemel. Az alkotás forrása ugyanis nem apadt ki már 2003-ban, és a SOIA a megszakítatlan, 25 éves alkotói elbeszélésében a saját téridő-kontinuumának ura. Még az is megengedett nekik, hogy valamit tudatosan elfelejtsenek, kiiktassanak, vagy legalább egy-két pillanatra háttérbe tegyenek, hiszen ha mindenkit ki akartak volna elégíteni, legalább egy tripla albumot kellett volna kiadniuk, ha nem az összes album összes dalát újra felvenniük. Ez érdekes lenne, de gondoljatok bele, és mondjátok meg őszintén – ki tette ezt meg valaha, és miért igyekezne bárki újraírni a saját történelmét? Ez csak azoknak az erénye, akik uralkodnak, pedig soha senki nem választotta meg őket. És ezzel megint a politikánál tartunk, amellyel szemben a SOIA is kritikus. Nonstop! Éppen ezért olyan friss és jó mindig meghallgatni őket, egyszer pedig talán elég bátorságunk is lesz, hogy a szavakat tettekre váltsuk? Csak egy kétely, amely mindig felmerül, amikor tele a fül jó zenével és kivételes ötletekkel…
Felállás
Lou Koller – ének
Pete Koller – gitár, vokál
Craig Setari – basszusgitár, vokál
Armand Majidi – dob
Vendégzenész:
KRS-One – intro a Clubbering Time-ban
Produkció
Tue Madsen
Dallista
1. Clobberin’ Time
2. Injustice System!
3. Sanctuary
4. Scratch The Surface
5. Us Vs. Them
6. The Deal
7. Just Look Around
8. Ratpack
9. World Full Of Hate
10. Pushed Too Far
11. GI Joe Headstomp
12. Never Measure Up
13. Chip Away
14. Busted
15. Locomotive
16. My Life
17. Friends Like You
18. Relentless
19. No Labels
20. Built To Last
