Szerző: Urban Bolta
Fényképek: Urban Bolta
Helyszín: Dessel / Belgium
A koncert dátuma: 2012.06.23.
Látogatók száma: 80.000
Jegyár: 155€ (háromnapos jegy)
Egy fárasztó első nap (és még fárasztóbb éjszaka) után ott állt előttünk a Graspop Metal Meeting második napja! Az égre pillantva vegyes érzések kerítettek hatalmába, bár a nap végére kiderült, hogy az időjárás nem hagyott cserben. A fesztivál ugyanis mindössze néhány tíz kilométerre van az Atlanti-óceántól, az éghajlat pedig ennek megfelelően változékony – gyakori a szemerkélő eső és a ficánkoló idő, a klíma tehát szinte pont olyan, mint Londoné a La Manche túloldalán.
Hogy az új koncertnap előtt elég erőt gyűjtsünk, a kis szlovén csapat az ingyenes buszjárattal átruccant a közeli Mol városkába, ahol kipróbáltuk az igazi belga kávét. Sajnos a lézengés a bájos kisvárosban elhúzódott, így lemaradtunk az Adrenaline Mob szuperegyüttes fellépéséről, amelynek tagja Russell Allen (Symphony X), Mike Portnoy (ex-Dream Theater) és Mike Orlando.
A fesztiválterületre így éppen a német power metal veteránok, a PRIMAL FEAR fellépésére értünk vissza. A németek három hét múlva a tengermelléki Metal Manián már headlinerként lépnek majd fel, a Graspopon viszont a nap egyik nyitó számaként mindössze 45 percet kaptak. Ennek megfelelően elég visszafogott koncertet láttunk, túlzott energiabedobás nélkül, vagyis a Primal Fear önálló fellépéseit jellemző csúcspontok nélkül. A német sasok hajóját felismerhető vezetői karizmájával Ralf Schapers frontember kormányozta, aki a még mindig álmos közönséggel a meghosszabbított színpadon keresztül próbált kapcsolatot teremteni, a Beyrodt / Karlsson páros gitárszólói alatt pedig a taps első szikráit szította. A Strike és a Bad Guys Wear Black az aktuális „Unbreakable” (2012) lemezt képviselte, a setlist többi része viszont a zenekar régebbi klasszikusaira épült. A Seven Seals című induló egyedülálló refrénjével libabőrt csalt a színpad előtt állókra, a visszafogott német dinamit pedig végre felrobbant a koncertjeik szokásos zárásánál, a Metal is Forever és a Chainbreaker alatt. Rutinos fellépés volt az öttagú német társaságtól, a korai időpont és a lazább hangulat miatt a színpadon és előtte sem nagyon lehetett ennél többet várni. A Metal Manián persze egészen másképp lesz majd!
A főszínpadon ezután a THIN LIZZY következett, az a zenekar, akivel a Rockline az elmúlt évben már számtalanszor találkozott. A legtöbb más bandával ellentétben ők munkáscsapatként eleve nagy tömeg előtti játékra termettek, ezért ez a graspopos fellépés kifejezetten testhezálló volt nekik. Az egykori frontember, Phil Lynott csizmájában Ricky Warwick áll, a skót zenész, aki szerény, színpadiaskodástól mentes viselkedésével begyűjtötte a közönség szimpátiáját, a Lynottéhoz hasonló hangszínével pedig a Thin Lizzy klasszikusait közel hozta a színpad előtt hullámzó hallgatóság tengeréhez. A fontosabb gitárszólókat az ősz hajú Scott Gorham vette át, ezzel is bizonyítva, ki a zenekar első számú húrja. A halhatatlan ír formáció slágerei közti nosztalgikus sétának a Jailbreak, a Whiskey in the Jar és kakukkfűként a záró The Boys Are Back in Town volt a csúcspontja. A fiúk visszatértek a városba!
Miután a főszínpadon a floridai újkori thrash metalosok, a Trivium kényeztették az extrémebb metal rajongóinak dobhártyáját, a tömeg zöme este hat órakor átvonult a Marquee I sátorba, ahol a következő közel egy órát az amerikai thrash metal klasszikus iskolája, az EXODUS kapta! Az amerikaiak megmutatták, hogy velük nem érdemes packázni, ráadásul különleges koncert volt ez, hiszen exkluzívan visszatért a színpadra Gary Holt gitáros, aki egyébként a Slayerben Jeff Hannemant helyettesíti, így az anyazenekar teendőiből kimarad. A Slayer az előző esti fellépés után láthatóan még nem utazott el a következő koncert felé, így adódott a lehetőség, hogy az Exodus aktuális turnéjának szokásos gitárosduójához, Rick Hunolthoz és Lee Altushoz Holt is csatlakozzon, és tovább erősítse a gitárvonalakat. Az Exodus ugyan nem híres az Iron Maiden-féle összetett háromszólamú harmóniákról, így nem is kell nekik három gitár a színpadra, ám a trió még tovább fokozta az agresszív megoldásokat, az eredmény pedig teli, húsos hangzás lett, és ezzel teljesültek az emlékezetes őrület feltételei! Az Exodus a nyolcvanas évekbeli klasszikusokhoz az új évezred ízét adta hozzá (Iconoclasm, War Is My Shepherd), bár őszintén szólva még a Bonded By Blood-hoz hasonló halhatatlan klasszikusokban is Rob Dukes modernül csengő hangja üti agyon a nyolcvanas évek illatát. Dukes, aki a punk és a hardcore vizein nőtt fel, állati színpadi jelenlétével és kiabáló, torokhangú éneklésével kinyírja a zenekar klasszikus thrash metal komponensét, és újradefiniált fellépésével (sikeresen) a mai thrash színtér óriásai közé is beilleszti. Nekem személy szerint ez nem fekszik, de aki az elmúlt években már megbarátkozott a jelenlétével, az a mérgező Exodus-keringőben biztosan megkapta a fesztivál egyik legjobb koncertjét!
Alighogy leléptek a legnagyobb fesztiválsátor színpadáról Gary Holt és csapata, a főszínpad hangszóróiból már szólt is egy újabb thrash metal óriás, a MEGADETH Never Dead intrója. A felvett intro alatt a kvartett elfoglalta a helyét a színpadon, és Mustaine kezdő pengetésére szervesen lépett be a számba. A legújabb dalok a koncert hátralévő részében is viszonylag nagy számban voltak jelen, ami Dave Mustaine teljes bizalmáról tanúskodik az aktuális „Th1rt3en” (2011) albumban. Mustaine jellegzetes, hátborzongatóan fenyegető éneke most az elejétől bicegett, bár őszintén szólva ez a szegmens a teljes pályafutása alatt a gyenge pontja volt. A Mustaine / Broderick / Ellefson gitártrió kihasználta a helyszín méretét, és a színpadon való császkálással, a pozíciók cseréjével új dimenziót nyitott a színpadon amúgy elég mozdulatlan zenekar koncertjében. A Trust és a She-Wolf a fellépés közepén a vegyesen fogadott „Cryptic Writings” (1997) albumot képviselte, utána pedig jött a turné meglepetése, a Sweating Bullets („Countdown To Extinction”, 1992). Mustaine-t a gerincproblémái sem tartották vissza a (állítólag nagyon fájdalmas) headbangingtől, hideg hozzáállása és rossz hangulata miatt viszont csak az A Tout Le Monde előtt jutott el az első közönségmegszólításig. A zenekar vitathatatlan vezére nem volt elégedett a több tízezres tömeg reakciójával, így többek közt azt is odavetette, hogy „Are you guys tired, this is not the Graspop that I remember?”, majd túlzottan uszította a tömeg egyik felét a másik ellen, amivel magára haragította a közönséget. A sikertelen összekapcsolódási kísérletet a zárásban még az örökzöld Symphony Of Destruction és a Holy Wars…The Punishment Due sem tudta megszépíteni. Való igaz, hogy a hangulat nem hasonlítható a Kino Šiška-belihez, de a keményfejű narancshajúnak azért be kell vésnie a fejébe, hogy zenei útját az új sikerek felé csak a rajongókkal kéz a kézben kormányozhatja.
A Twisted Sister előtti szabad órát újabb ugrással a Marquee I sátorba töltöttem, ahol a MY DYING BRIDE szórta a halálosan lassú dallamokat. A szervezők azzal, hogy a britek egy ilyen jó esti időpontot kaptak, láthatóan melléfogtak, mert a sátor kifejezetten botrányosan üres volt, még az ugyanezen a helyszínen fellépő nyitózenekaroknál is jobban kongott, ami engem is meglepett – még egyszer bebizonyosodott, hogy a doom metalt nem tömegeknek találták ki. A hosszú intro után a My Dying Bride az Your Riverrel csapott le, és megmutatta, milyen atmoszférában fogunk mozogni a következő órában: a sátrat lassú riffek és zenekari hangulat rabolták el, utóbbiról Shaun MacGowan billentyűs / hegedűs gondoskodott. Épp a zenekari megoldások a legfőbb ismertetőjegyei ezeknek a veterán brit metalosoknak, akik szívesen bonyolítják a kompozíciókat több riffmotívum összefűzésével és azzal, hogy Stainthorp átvált death metal énekre, ezért a daluk nagyon hosszúak és a véletlenszerű látogatónak nehezen emészthetők, a hűséges rajongóknak viszont annál ínycsiklandóbb falatok ettől az egyedülálló formációtól. A baljós atmoszféra sokáig tartott a karmaiban, mielőtt visszaindultam a főszínpad elé. A My Dying Bride kifejezetten pozitív benyomást tett rám, ezért a jövőben otthon, a kanapén ülve is odafigyelek majd rájuk – korábban ugyanis gyakorlatilag nem ismertem őket.
A főszínpadra az utolsó előtti zenekarként a TWISTED SISTER lépett fel, a legendás amerikaiak, akik európai földön építették fel a karrierjüket, és a hazájuk iránt a mai napig negatív érzelmeket táplálnak, ezért a nyolcvanas évek eleje óta többet koncerteznek Európában, mint szülőhazájukban. De figyelem! A mi földrészünkön is nehéz elkapni őket, mert csak gondosan kiválasztott fesztiválokon lépnek fel, és így ügyesen vigyáznak rá, hogy a túl gyakori fellépésekkel ne telítsék el az európai koncertszínpadokat. Tavaly sok szlovén látta őket a csehországi Masters of Rocken, egy évvel korábban pedig a balingeni Bang Your Head!!!-en, ahol az agyonfárasztó dumálással halvány benyomást hagytak maguk után. Erre a fellépésre emlékezve nem vártam sokat az újabb találkozástól a „Haszontalan nővérekkel”, így a koncert végén elégedett lehettem azzal, amit láttam.
A Twisted Sister ugyanis olyan zenekar, amely a karrierjét könnyed tartalmú, himnikus dallamokra építette, ezért főleg a lázadó fiatalok körében volt népszerű, néhány ütős, dallamos heavy metal slágerrel a nyolcvanas évek közepén az MTV-t is leigázta, a pályája viszont a nyolcvanas évek második felében meredeken lefelé indult – azóta sem tápászkodtak fel. A Twisted Sister-koncertek azóta egy hajszálnyit sem változtak – a rajongók etetése ugyanazokkal a poénokkal, mint 1984-ben, a kritikusoknak az a nehezen elfogadható pont, ahol ma megbicsaklik a „Nővérek” heavy metal nehézsúlyúként való emlegetése. A rajongók azonban mást mondanak: a Graspop zsúfolt nézőtere és az amerikai haszontalanok kezéből evő közönség azt bizonyítja, hogy a komédiás Twisted Sister-show ennyi év után is vonzó!
A színpadi őrület fő főszereplője a folyamatos szaladgálással, a nagy energiájú fellépések karizmatikus perszónájával és persze a csapzott szőke parókával a zenekar központi figurája, az utánozhatatlan Dee Snider. A férfi, aki a Twisted Sister dalainak túlnyomó többségét szerezte, 57 évesen sem való még nyugdíjba, a kérdés viszont az, mennyi ideig lesz még képes ilyen intenzíven rohangálni a színpadon. A rövid hangszeres átvezetők alatt Snider többször hátrament egy rövid szünetre, amelyek alatt a testét valószínűleg (nem)engedélyezett serkentőszerek adagjaival erősítette. Snider az időnkénti, hipnotikus felhangú megszólalásaival ügyesen kihasználta rábeszélőképességét, és rávette a közönséget, hogy a zenekarral egészen a horizontig kezek tengere dolgozzon együtt. A Nővérek tisztában vannak vele, hogy túl keveset forgatják a játszott dalokat, így a Wake Up („Love Is For Suckers”, 1987) kellemes meglepetés volt a repertoárban a többi rendszeresen játszott induló között. Az este legvártabb dala, a We’re Not Gonna Take It a szokásos módon hosszú refrénismétlést kapott, a féktelen hangulatot aztán a zenekar egyik ritka balladája, a The Price nyugtatta le. A pokoli Burn in Hell igazi speed metalos fényben mutatta be a Nővéreket, a végső kikapcsolást pedig a nagyon ismert I Wanna Rock hozta. „A legbetegebb anyabaszók”, ahogy a Twisted Sister szeret magára hivatkozni, továbbra is igazi szórakoztatók és színpadi előadók, ebbe a látszólagos keménykedős játékba pedig (megint) túlzottan beleélte magát Mark Mendoza basszusgitáros, aki a basszus püfölésével biztosan nem aratott nagy szimpátiát. Mivel a Twisted Sister nem az est headlinereként lépett fel, a korlátozott időkeret nem engedett végtelenül hosszú Snider-beszédeket és a refrének túlzott ismétlését, így a Twisted Sister a sűrített programmal ezúttal jobban beírta magát nálam, mint két éve Balingenben.
A záróakt előtti időben átsétáltam a Marquee II sátorhoz, ahol a fesztivál egyik ritka punk rock képviselője, a kaliforniai különcök, a PENNYWISE gyűjtötte maga köré a népet. A színtér régi motorosai már 1988 óta működnek, ezért a metalos közönségnek sem ismeretlen a nevük, ennek legjobb bizonyítéka a zsúfolt nézőtér volt, amely már a nyitó ütemeknél Zoli Tegas frontember folyamatos biztatására vad mosh pitbe kezdett. A jól összeszokott kvartett a slágerein keresztül kapitalizmusellenes üzeneteket adott a összegyűlt tömeg szájába, a koncert csúcspontja pedig az utolsó dal, a Bro Hymn alatt jött el, amikor az Exodus frontembere, Rob Dukes is csatlakozott a zenekarhoz a színpadon, és együtt énekelt az egyik kedvenc hardcore bandájával. Kár, hogy az amerikaiak a frontemberük hátfájdalmai miatt az utolsó pillanatban lemondták a turné hátralévő részét, amelynek során csütörtökön a ljubljanai Metelkovában is meg kellett volna állniuk.
Éjfél előtt fél órával a színpad készen állt a LIMP BIZKIT, az amerikai nu metal formáció fellépésére, amely az MTV-s lobbi erős támogatásával az ezredfordulón ragyogott fel. A Limp Bizkit kifejezetten alternatív felhangú előadó, ezért a szervező néhány perccel a színpadra lépés előtt tett bejelentésére, hogy mindjárt jönnek, a közönségtől fütyülés-lavinát kaptak. Azt azonban el kell mondani, hogy a Graspop mindig is a hagyományos metalnevek mellett a legnagyobb alternatív metal előadókat is vendégül látta, például a Slipknotot, a Kornt, a Marilyn Mansont, a Bullet For My Valentine-t és másokat, így ebből a szempontból a Limp Bizkit vendégszereplése sem hozott semmi újat a fesztivál koncepciójában.
A Limp Bizkit fütyült a megritkult közönségre, és az első perctől az utolsóig erős, jól összeszokott csapatként működött, óriási bizonyítási vággyal. Bár a Limp Bizkit közelről sem felel meg a személyes ízlésemnek, el kell ismerni a kivételes színpadi erejüket, amely elsősorban Fred Durst vállán nyugszik, a lázadón, aki a Boston Celtics mezébe öltözött (az ember azt hinné, hogy a Celtics az NBA-döntőben játszik, pedig már előtte kiestek, hehe..), a fejére pedig fordítva húzott fehér simléderes sapkát. Durst volt az egyetlen fellépő az egész fesztiválon, aki elég bátorságot gyűjtött ahhoz, hogy leugorjon a színpadról, és az első sorokban a rajongókkal kéz a kézben elénekelje a My Generation című számot. Na jó, elénekelte, helyesebben elmondta, hiszen a Limp Bizkit az alter metal gitáralapot hip hopos énekkel keveri, aminek eredménye a kilencvenes évek második felében egy teljesen friss műfaj lett, a nu metal, a Limp Bizkit pedig a fő népszerűsítői. Érdekes jelenség Sam Rivers basszusgitáros, aki terepszínre festve úgy nézett ki, mint egy zombi, ez a gyakorlat az évek során a védjegyévé vált, bár a műfajba szerintem pont nem illik bele. A Limp Bizkit csapat fontos tagja a kísérő DJ Skeletor, aki a keverőpulton végzett kevergetéssel elektronikus kiegészítőkkel gazdagította a hangzásukat. A saját anyag közé az amerikaiak beillesztettek egy Nirvana-dalt, a Smells Like Teen Spirit-et, és a várakozásoknak megfelelően egy The Who-klasszikust is, a Behind Blue Eyes-t, a zúzós ugrálós dalokon végigsétát pedig a még mindig mozgékony Fred Durst és társasága a Rollin’ himnusszal zárta. Bár vegyes érzéseim voltak a nap headlinerének kiválasztásával kapcsolatban, a végén dicséret illeti a Limp Bizkitet a korrektül lehozott fellépésért, amely meggyőzte a jelenlévőket e valaha nagyon népszerű formáció nyers erejéről.
Setlist
PRIMAL FEAR:
1. Intro (Unbreakable Pt.1)
2. Strike
3. Nuclear Fire
4. Bad Guys Wear Black
5. Seven Seals
6. Metal Nation
7. Final Embrace
8. Metal is Forever
9. Chainbreaker
THIN LIZZY:
1. Are You Ready
2. Jailbreak
3. Killer On The Loose
4. Don’t Believe a Word
5. Whiskey in the Jar
6. Rosalie
7. Suicide
8. Cowboy Song
9. The Boys Are Back In Town
EXODUS:
1. The Last Act of Defiance
2. Iconoclasm
3. Piranha
4. Blacklist
5. A Lesson in Violence
6. And Then There Were None
7. Bonded by Blood
8. War Is My Shepherd
9. The Toxic Waltz
10. Strike of the Beast
MEGADETH:
1. Never Dead
2. Head Crusher
3. Hangar 18
4. Trust
5. She-Wolf
6. Poison Was the Cure
7. Sweating Bullets
8. A Tout Le Monde
9. Whose Life (Is It Anyways?)
10. Public Enemy No. 1
11. Symphony of Destruction
12. Peace Sells
—————-
13. Holy Wars… The Punishment Due
MY DYING BRIDE:
1. Your River
2. Bring Me Victory
3. From Darkest Skies
4. Thy Raven Wings
5. The Prize of Beauty
6. She Is the Dark
7. The Dreadful Hours
8. The Cry of Mankind
TWISTED SISTER:
1. What You Don’t Know (Sure Can Hurt You)
2. The Kids are Back
3. Stay Hungry
4. Wake Up (The Sleeping Giant)
5. You Can’t Stop Rock ‘n’ Roll
6. Shoot ‘Em Down
7. We’re Not Gonna Take It
8. The Price
9. Burn in Hell
10. Under the Blade
11. I Wanna Rock
——————
12. S.M.F.
LIMP BIZKIT:
1. The Truth
2. My Generation
3. Hot Dog
4. Livin’ It Up
5. Gold Cobra
6. My Way
7. Eat You Alive
8. Smells Like Teen Spirit
9. Thieves
10. Break Stuff
11. Nookie
12. Behind Blue Eyes
13. Take a Look Around
14. Faith
15. Rollin’ (Air Raid Vehicle)
Képgaléria
