NoMeansNo – Stay Tunned Folks! (2007)

RockLine: Először is hadd fejezzem ki örömömet és boldogságomat a saját és az egész szlovén közönség nevében, hogy újra vendégül láthatunk titeket nálunk.

Johnny: Nagyon szépen köszönjük.

RockLine: Az eddigi koncertjeitek a legvisszafogottabb hallgatókat is lesodorták a lábukról. Mit vártok a mai estétől?

Johnny: Remélem, a mai este a lehető legközelebb lesz ahhoz, amit eddig itt átéltünk. (nevetés) Itt valóban egyedülállóan fogadtak minket minden alkalommal, amióta Szlovéniába járunk. Ha felidézzük, hogy Ljubljanában először 1988-ban jártunk, akkor idekívánkozik az is, hogy az elmúlt húsz évben a dolgok tényleg gyökeresen megváltoztak. Nemcsak Szlovéniában, hanem a keleti blokk összes országában. Húsz év elég idő ahhoz, hogy itt sokakkal összebarátkozzunk, így néhány ismerős arc újra meg újra visszatér. Hála istennek… (nevetés) ez kétségkívül jó nekünk.

RockLine: Feltétlenül. Legutóbb itt ünnepeltétek fennállásotok 25. évfordulóját, amelyet a One albummal jelöltetek meg. Menjünk vissza még egy kicsit az időben. Ha jól tudom, minden már a messzi 1979-ben elkezdődött…

Johnny: Nem annyira a NoMeansNo ötletének megszületéséről volt szó, hanem arról, hogy akkor a bátyámmal úgy döntöttünk, hogy írunk és felveszünk néhány dalt. Rob vett egy négysávos felvevőt, ami akkoriban tényleg a technika csúcsa volt. Elkezdtünk zenét írni és együtt játszani. Mivel akkoriban a kanadai Victoriában egyre nagyobb volt a felhajtás a punk körül, amit Tom is hallgatott (Tom Holliston, a gitáros, aki épp bejött a backstage-be, és kinyitotta a nehezen kiérdemelt sörét…), természetes volt, hogy valami mást akartunk csinálni, mint amit akkoriban az ABBA vagy a Queen, és mi is rá akartuk nyomni a bélyegünket az ébredező színtérre. Ami pedig a NoMeansNo mint zenekar megszületését illeti, az egy évvel később jött el, amikor Robbal úgy döntöttünk, hogy ideje elveszíteni a koncertes ártatlanságunkat, és színpadra lépni. Eleinte csak ketten voltunk – basszusgitár és dob, mert tényleg nem ismertünk megfelelő gitárost, akivel játszhattunk volna. Aztán megismerkedtünk Andy Kerrrel, aki egészen 1991-ig velünk maradt, Tomot, a mostani gitárosunkat pedig akkor ismertük meg, amikor a mellékprojektünkkel, a Handson Brothersszel koncerteztünk, Rob pedig Tommal a Showbusiness Giantsben is játszott, ami eredetileg Tom zenéje. Aztán elraboltuk… (nevetés) És rákényszerítettük, hogy a zenekarunk elválaszthatatlan része legyen (nevetés).

RockLine: Ha már szóba hoztad Andy távozását, a kérdést inkább neked teszem fel, Tom: milyen minőségi követelményeknek kell megfelelnie egy gitárosnak, hogy be tudja tölteni Andy cipőjét?

Tom: Én soha nem próbáltam belebújni Andy cipőjébe, mert nekem megvolt a sajátom a lábamon (nevetés). Ez a válaszom.

RockLine: És ez volt az egyetlen személycsere a NoMeansNo táboron belül?

Johnny: Ez idő tájt csatlakozott a zenekarhoz a barátunk, Ken Kempston is, és dobolt nálunk. Tom ugrott be, amikor Ausztráliába készültünk, ahol a honfitársainkkal, a D.O.A.-val turnéztunk, és ez tényleg különleges, érdekes és nagy kaland volt. Mivel úgy döntöttünk, hogy változtatni kell valamin, azon gondolkodtunk, hogyan szólna a NoMeansNo, ha még egy dobfelszerelést hoznánk a zenekarba, amit először a stúdióban próbáltunk ki, aztán felmerült az ötlet, hogy élőben is kipróbáljuk. Ez olyan változás volt, amely legalább egy kicsit elterelte a figyelmet Tomról, és az emberek azt mondhatták: „OK, változtattak, a NMN pedig úgy döntött, kipróbál egy új hangzást és új recepteket is!” Ez így ment a következő két és fél évig, aztán mivel a hajó teljesen a maga útjára tért, Tom pedig tökéletesen beágyazódott a zenekarba, úgy döntöttünk, hogy visszavágjuk a létszámot a hárommagú felállásra. A kísérletezés időszaka rövid volt, de édes, ami jó és szórakoztató, de nagyon örülünk, hogy újra trió és rock’n’roll banda lehetünk. Mindent a lehető legegyszerűbb szerkezetben kell tartani, ugye?

RockLine: A nyolcvanas évek óta, ahogy mondtad, sok minden megváltozott. A progresszív kísérletezők rövid időre átadták a trónt az élő, do-it-yourself stílusú zenekaroknak, amelyek nem rétegezték és nem bonyolították túl a dolgokat a stúdióban. Ti hogyan dolgoztok a stúdióban?

Johnny: A felvételeink nagy része tele van overdubbal. A stúdiót teljes mértékben ki kell használni, és ki kell facsarni belőle az utolsó lédús cseppet is. Először felvesszük az alapszerkezetet és a vázat, amit közösen hozunk létre, utána pedig sok mindent szépíteni kell. Kicserélsz és újra felveszel bizonyos részeket. Tom felrakja a gitárszólamokat, amelyeket megerősít és megvastagít. A stúdiót úgy használjuk, mint egy további felszerelési darabot, mint stúdiót. Ha őszinték vagyunk: néha összejönnek a dolgok, néha meg nem… (nevetés) Nem minden kiadványunk tartozik a hihetetlen teljesítmények közé, de legalább mindegyiknek megvan a maga báját… (nevetés)

RockLine: A következő dolog, ami az ártatlan hallgató fejébe vágódik, hogy bár újra meg újra előállítjátok a hangzásotok mintáit, de nem szárazon, ugyanúgy. A kísérletek tehát működnek, de mi az a szentségtörő lépés, amivel falba ütköznétek a határaitokban, és be kellene vallanotok, hogy valami nem lehet NoMeansNo-kiadvány?

Johnny: Talán ezt a végső határt már el is értük. Nehéz megítélni. A zenéhez zeneként közelítünk. Zenét csinálunk és írunk, és a cél felé vezető utak különbözőek lehetnek. A bátyám, Robbie a szövegre írja a vonalakat, néha egy egész dalt megír, Tommal pedig közben gyűjtjük az ötleteket, miközben játszunk azzal, ami adott. Az utolsó lemezen viszont fordított utat választottunk. Rengeteg szöveg nélküli zenénk volt. Sok a fura zene is, ami nem sorolható az erős riffrock csoportba. Amikor viszont a gitárok és a basszus működnek, akkor Robbie-nak eszébe jutnak a szövegek, megnyitja a szelepeket, és a számok valami egészen mássá, egésszé alakulnak. A legtöbb szám úgy kezdődik, hogy nekilátsz, dédelgeted, aztán teljesen önálló zenei entitássá nőnek. Egy ponton, ha csak a logikát használod, nehéz megjósolni, milyen lesz. A végén meghallgatod az anyagot, úgy hallgatod, hogy megérted, és érzed, hogyan kellene működnie egy adott dalnak. Így hullanak ki a gyenge láncszemek a válogatásból. Csak így kaphat az album egészen saját karaktert. Nem egy előre jól kigondolt és korábban látott ötletről van szó. Az utolsó albumon viszont rövidebb számokkal, több punk rockkal akartunk utat törni, amelyek érthetőbbek és hozzáférhetőbbek a hallgatók számára. A NoMeansNo One hosszú album volt, mély, fotelben történő hallgatásra szánva, és nem éppen party-lemez. Eltelt 6 év, és kiadtunk egy új albumot, amellyel egy új rakétát akartunk kilőni egyenesen az arcotokba…

RockLine: Ha már említed a One-t – a Ramones mellett, akik már a múltban is a példaképeitek voltak, felkínáltatok egy feldolgozást is, amely az összes feldolgozás fölött áll: megírtátok Miles Davis „Bitch’s Brew” című számának szöveggel gazdagított változatát. Ehhez jókora zenei hozzáértés és mindenekelőtt bátorság kellett, hiszen nem akárki vág bele, hogy Miles zenéjét játssza, nemhogy felvegye…

Johnny: Robbie nagy Miles Davis-rajongó. Miles Davist zenei megszállottsága legcsúcsára emeli, és őszintén szereti. Így jött az ötlete, hogy ne csak egy dalt írjon, hanem prózai művet, történetet, kölcsönvegye a címet, és megírja a szöveget. Ez az ő ötlete volt, amely szerint szöveget kellett írnia, és valami újat létrehoznia. Aztán bementünk a stúdióba, és elkezdtük felvenni valamit, aminek csak stúdióprojektnek kellett volna lennie, aztán olyan helyzetbe kerültünk, hogy a One-t kétszer is teljes egészében színpadra vittük. Velünk lépett fel Vancouverben a kiváló kanadai ZOO, akik amúgy olasz mesterek, igazi őrültek, bevallom, és van egy fantasztikus bariton szaxofonosuk, és meghívták őket egy jazzfesztiválra… Vendégnek éppen minket választottak. A fesztiválszervezők felhívtak minket, ami elég furcsa, mert mi nem vagyunk jazzbanda… Valószínűleg valami olyat kerestek, ami nekik érdekes, de túllépi a szűk kereteket, és mi úgy döntöttünk, hogy ha valaha, akkor most van itt a megfelelő pillanat, hogy a „Bitch’s Brew”-t élőben is eljátsszuk. A felvételt kicsiszoltuk, és a színpadi közreműködésre meghívtuk a említett ZOO-s szaxofonost, Lucát. A számnak két része van, a második részben a billentyűk adogatják egymásnak a futamokat, mi pedig szándékosan kikapcsoltunk, ezért ő ugrott be a réseket betölteni a zene második félidejében. A dal egyszerűen hosszú. Az élmény a tökéletes szórakozás jegyében telt. A másik dolog a Ramones volt, akik mindig is a kedvenceink voltak, ezért az anyag kiválasztása sokkal spontánabb volt.

RockLine: A Ramones mégis könnyebben összekapcsolható azzal, amit a The Hanson Brothersben csináltok…

Johnny: Az mindenképpen… (nevetés) A The hanson Brothers csak a mi alteregónk, amely úgy tesz, mintha mi lennénk a Ramones. (nevetés)

RockLine: Amikor meghallgattam a legutóbbi albumotokat, az All Roads Lead To Ausfahrt-ot, először a cím ütött meg. Elkezdtem azon gondolkodni, hogy nem búcsúztok-e ezzel az albummal, hiszen az Ausfahrt németül lehajtót jelent.

Johnny: Remélem, nem. Nem búcsút jelent. Csak vicc volt, mert viccben, amikor az úton mész, kering a vicc, hogy Ausfahrt Németország legnagyobb városa, mert minden út „Ausfahrtba” vezet. És a hangmérnökünk ezt tényleg hangosan ki is mondta (nevetés). A lemezcím ötlete kézenfekvő volt.

RockLine: Mivel gyakoribb a közmondás, hogy minden út Rómába vezet, költőibb módon akár a következő lemez is lehetne ez, de az Ausfahrt humorosabb ötlet! Mi a történet az utolsó lemez mögött?

Johnny: Nincs szilárd történet vagy koncepció. Csak egy csomó furcsán hangzó dal, amely egy fürtté állt össze. Az előzőnél gyorsabb lemezt akartunk felvenni. Együtt dolgoztunk Blair Calibabával, aki hangmérnökként csiszolta a hangzást. Új arcok vettek körül minket, teljesen új stúdiókat jártunk be, más módon közelítettünk az albumhoz, és felfrissítettük a hangzásvilágot. Az All Roads Lead To Ausfahrt cím egy gyönyörű borítóötletet is sugallt nekünk, és szerintem a grafikai megjelenés minimalista ugyan, de hatásos… Ez egyben a mi kis főhajtásunk a német rajongók előtt, akik ennyi éven át igazán hűségesek maradtak hozzánk, így a lemez neve teljesen logikus és menő.

RockLine: Tehát nem valamiféle metafizikus, metaforikus búcsúról van szó a színtértől?

Tom: (nevetés) Hmmm… Nem! Az emberek gyakran megkérdezik, hogy ez az utolsó turnénk-e, ezt már a lemez megjelenése előtt is kérdezgették.

Johnny: Minden turné, amelyre elindulunk, az utolsó. Minden koncert a búcsúnk, de nézzétek: még mindig itt vagyunk! Az évek ellenére! (nevetés) A NoMeansNo mindig a felbomlás szélén áll, a dolog mégis mindennek ellenére működik az elmúlt tíz-tizenöt éve. Amikor Andy elment, sokan a felbomlásunkról spekuláltak, de… Nem tudom… Bármit csinálunk, mindig lesz valaki, aki elképzel valamit a maga módján (nevetés).

RockLine: Sok kanadai zenekart lelkiismeret-furdalás nélkül sorolhatunk azok közé a hatások közé, amelyek formálták és faragták a mai zenei színtér arculatát. Mi a véleményed a mai zenei színtérről?

Johnny: Szerintem nehezen megfogható és lehetetlen definiálni. A mai punk rock nagy része elsősorban kommersz. A punk átnőtt egy popfázisba. Kétségtelen, hogy a világban már nincs olyan erős és befolyásos underground színtér, mint amilyen a nyolcvanas években uralkodott, amikor az emberek többsége politikailag és eszmeileg szorosan összetartozott. Ez szétszóródott, miután egyes befolyásos emberek megöregedtek, a fiatal gárdának pedig nincs olyan szilárd, intézményesült háttere egy szilárd színtérnek, mert olyan, mint régen, egyszerűen már nincs.

RockLine: Hasonlóan ahhoz, ahogy megkérdőjelezhetjük a közmondásos NYHC-színteret, amin már a Sick Of It All legutóbbi látogatásakor is elgondolkodtam.

Johnny: Az emberek öregszünk, az ifjúság viszont teljesen új hozzáállással és attitűddel lép fel. Néha minden jobbra fordul, gyakran viszont rosszabbra. Így például a kilencvenes években a fiatalok a rapre és a hip-hopra, a house-ra melegítették a fülüket, és ez jelentette akkor az érdeklődés csúcspontját. Sajnos sok jó és pozitív dolog egyszerűen kiesett. Nem sokat tanultak a múlt tapasztalataiból és a pozitív öregedésből. Sok zenekar azért mégis újra meg újra létrejön és betölti a réseket. Sok a jó. Én már nem követem a tempót és a színteret. Zenei újságokat sem olvasok, rádiót sem hallgatok és hasonlók. Vannak egyedülálló zenekarok, egyikkel ma is fellépünk, és Vancouverből jönnek, és pozitívan meglepnek. Hol láttam először az Invasivse-t?

Tom: Szerintem ez úgy három éve lehetett, vagy valami hasonló… Azt hiszem, ők voltak az előzenekar a fellépők listáján az utolsó előtti lemez promóciója idején… Szerintem az a fellépés volt, ahol a Removallal léptünk fel.

Johnny: Így van… Rajta voltak a fellépők listáján.

Tom: Remek srácok, szívvel-lélekkel játszó, minőségi banda.

Johnny: Kiváló emberek és zenészek, így kerültek fel a mi rövid The Hanson Brothers-turnénkra, és a kapcsolataikon keresztül promóciót és támogatást kerestek, a hívás pedig a mi címünkre irányítódott át. Három minőségi albumuk van, kiemelkedik viszont egy teljesen új, még kiadatlan album, amelyet jövőre hallhattok majd. Megtiszteltetés számunkra, hogy segíthetünk, és felkínálhatunk az embereknek valami frisset, csábítót és kiemelkedőt. Mi lehet jobb ennél, ha a zenekar kanadai? A következő bonbon a ZOO volt, akiket úgy ismertünk meg, hogy a basszusgitárosuk szervezte meg a mi olaszországi fellépésünket. Mindannyian kapcsolatban állnak olyan zenekarokkal, mint a The Ex, felvételeket készítettek Steve Albinivel, aki szintén kiváló zenész, és számos felállásban játszik. Inkább az avantgárd zenei színtér része. Amikor velük lépsz fel, ismeretségeket kötsz, de, ahogy már említettem, senki sincs igazán ráhangolódva a jelenlegi zenei színtérre úgy, hogy azt merné állítani, tövéről hegyére ismeri. Mi nem követjük a modern zene pulzusát… (nevetés)

RockLine: És mi a helyzet az est esetleges meglepetésével? Mekkora az esély arra, hogy ezen a koncerten a The Hanson Brothers megtestesülésében lesz részünk?

Johnny: Nem… Ma ez a szerencse sajnos nem adatik meg nektek.

RockLine: Mik a terveitek a jövőre nézve (rövid és hosszú távon)?

Johnny: Jelenleg az öt NoMeansNo Ausfahrt-európai turné utolsó állomásánál tartunk, amelyek tavaly decemberéig nyúlnak vissza. Előtte jártunk néhány kanadai és egy amerikai turnén. Egy nagyon hosszú koncertsorozat farkánál vagyunk. 150 vagy 160… 180 koncertet játszottunk le. A rövid távú tervek tehát pihenést ígérnek. (nevetés) Hosszú távon pedig reméljük, hogy hamarosan készítünk valami új zenét. Jövőre ellátogatunk Norvégiába. Anyagokat gyűjtünk a The Hanson Brothers koncertalbumához, amely már fel van véve, így nagyon jó lenne, ha találnánk megfelelő grafikai előképet, és kiadnánk a lemezt. Jövőre néhány The Hanson Brothers-koncertet is játszunk. Szilárd terveink viszont nincsenek, mert mindannyian megérdemelt szabadságra vágyunk.

RockLine: A mi oldalunkon a záró szó mindig az olvasóinknak szóló üzenet. Mit üzentek?

Tom: Lapozzatok, mert a következő oldalon valami még jobb és ízletesebb készül. (nevetés)

Johnny: És: „Stay Tunned!”