Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Happy Ol` McWeasel
Kiadó: Sindian Underground
Megjelenés: 2012
Hossz: 36:00
Értékelés: 4.5/5
Mit kezdene az ember zene nélkül, főleg a „lekapcsolós” fajtából? Eljön a péntek, és keresel egy jól megérdemelt korsót, vagy annak a sokszorosát. Ennél szebb nincs! The Pogues, The Dubliners, Flogging Molly… szlovénul, hogy nyíltan beszéljünk, stájerül szólva. Ha a tévében egyszerre ott a kedvenc focicsapatod meg egy vödör popcorn, az ilyen hangulat már majdnem az Elíziumi mezőkkel ér fel. Jön hát a „Vidám Öreg Menyét”, de nem az a menyét, amelyik a zseniális Frank Zappa avant-víziójának, a „Weasels Ripped My Flesh” albumnak a borítóján virít.
A Happy Ol’ McWeasel erőtől duzzadó fiatal vagányokból áll, akiket szétfeszít a vérükben túltengő tesztoszteron, ezért a gitárjaikkal az első bekezdésben felsorolt poénoknál jóval felpörgetettebb hangzásban vágnak neki a dolognak. Érezni, hogy a punk hatása nem nyúlik vissza mélyre a múltba, inkább barátian kacsint a kilencvenes évek skate punkjára, a Millencolinra, majd olyan zenekarokra, mint a NOFX, a Rancid vagy a Pennywise (rögtön az album nyitó címadó dalában). Ez a pozitív kisugárzás időnként találkozik az Elvis Jackson energikus csibészségével, úgyhogy nem lenne ostobaság közös turnékra gondolni velük. Mindez még mindig nagyon szépen illeszkedik az ír-kelta folk elemek beépítéséhez. Triviális kiszámíthatóság ez, amit a zenekar harapós, expanzív energiával ellensúlyoz az album 36:00 percén át. Szerzői szempontból az ír melódia és a punk komponens legszerencsésebb egyensúlyát a Murphy’s Law című dal adja. A zenekar mesterien töri meg a triviális riffalapokat a banjo, a brácsa és a harmonika kombinálásából született harmóniák és dallamos díszítések aranzsmanjaival. A srácok a hangulat egyértelmű fokozásához is értenek. A Better Times versszakában a banjo kíséri az éneket, majd a refrénben jön a riff-lavina, ahol a hangulat eléri a „crescendóját”. Ez az aranzsírozási elv tehát teljesen világos a zenekarnak, ami bizonyítja, hogy tapasztalt fickók vannak a csapatban.
A Happy Ol’ McWeasel kiváló produkciót tett le az asztalra a debütálásán. A „No Offence…” élőben is erős album, amely a bőségesen hangsúlyozott, súlyos riff-függöny ellenére sem szenved a mesterkélt stúdiósterilitástól, hanem teljes erőbedobással csap bele féktelen rohamába. A vonósoknak, a harmonikának, az akusztikus gitárnak és a banjónak köszönhetően elmondhatjuk, hogy az album megtartja a hangzás „organikusságát”, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy az album esszenciája teljes hitelességében érje el a hallgatót.
A Happy Ol’ McWeasel kiváló zenészekből álló, rendkívül összeszokott csapat, amely egyetlen szervezetként lélegzik, akár egy igazi perpetuum mobile. Igaz, hogy a dalok sablonokba vannak keretezve, hogy a csábító dallamokat a „polka” ritmika adrenalinos dühe tölti fel, és azonnal a bőr alá kúsznak, ami a zenekar alapvető célja is, mégis csodálatosan és finoman vannak megaranzsálva a számok. Ezt persze a folk elemek beépítése megköveteli, amiről a brácsa, a harmonika és a banjo gondoskodik. A srácoknak ebben a rétegzettségben sikerül összekovácsolniuk azokat a rohamokat, amelyekkel a tömeg pillanatok alatt azonosul, ugyanakkor bizonyítják, hogy a csapat rendkívül elkötelezetten csiszolja az aranzsmanokat, és nem akar hanghordozóra tenni csupán félmunkát. A No Offence… és a Hairy Grizzly ebből a szempontból ideális jelölt arra, hogy önálló kislemezként is megjelenjen.
Annak ellenére, hogy a zenekar a 10 dalból egész 4-et feldolgozott a tengerész-hagyományból, a sós ír tengeri farkasok közelmúltbeli csavargó-történelméből (köztük az Irish Rover, amelyhez egykor a Pogues és a The Dubliners is hozzányúlt), az album többi hat saját dalát kivételes kifejezőerő, megfogható tartalom és karakter jellemzi, ami igazolja a fent említett tehetséget és a zenekar magas fokú elkötelezettségét: azt akarják nyújtani a közönségnek, amire evolúciós útjuk adott pillanatában a legjobban képesek. Ennek a dalcsiszolgató odaadásnak a legszebb példáját, a dallamosan kiteljesedett formában, az albumon a Still In The League és a Sail Away testesíti meg, ahol az előtérbe lép a telt akusztikus aranzsírozás kiváló kombinációja, amelyet átjár az énekes kifejezésmód melankóliája.
Időzzünk még az éneknél. Nem árasztja magából az alkoholgőzök olyan sűrű töménységét, mint a műfaj legreprezentatívabb alakjai, élükön Shane MacGowannel. Ilyesmit a Happy Ol’ McWeasel-től szinte lehetetlen is várni, mégis az enyhe torokhangok és a falsett orrhangú fintorgatásának kísérletei megadják a kellő vonzerőt és összeillést az album, a „No Offence…” minden dalában. A zenekar gondosan megaranzsálta a kísérő vokálok harmóniáit is, amelyek az utcai bandák kiabálásának vagy a kocsmai szurkolótábor hangjának hitelességét árasztják.
A „No Offence…” remek hibrid-debüt az ír-kelta punk rock bolondoktól, a Happy Ol’ McWeasel zenekartól: 10 alaposan kidolgozott, aranyozottan megaranzsált dalt kapunk, tele adrenalinnal, a punk nyersességének és az ír folk dallamok ünnepélyes lendületének fertőző keverékével, olyan csábító szövedékben, amely már az első hallgatásra a bőröd alá kúszik. A zenekar elérte alapvető célját. A „No Offence…” tárva-nyitva nyitja meg előtte mindazoknak a helyszíneknek az ajtaját, ahol szívesen folyik a sör literszám. A igazi ír pubokból a klubokon át egészen a nagyobb termekig. A „No Offence…” sugározta, rövid és tömör, ugrálós pozitivitásnak kevesen fordítanak hátat. A szívükben megkeseredettek meg most úgyis hidegen hagynak minket, nem igaz?
Felállás
Gregor Jančič – ének
Primož Zajšek – harmonika
Tine Trapečar – banjo, akusztikus gitár
Aleš Pišotek – elektromos gitár
Martin Bezjak – brácsa
Bine Zorko – basszusgitár
Aleš Voglar – dob, ütőhangszerek
KÖZREMŰKÖDŐ ZENÉSZEK:
Uroš Dokl – ír furulya (tin whistle) a 6. dalon
zbor Kluba MC – kísérő vokál az 1., 7. és 8. dalon
Produkció
Martin Bezjak & Happy Ol` McWeasel
Dallista
1. No Offence
2. Irish Rover
3. Sail Away
4. Drunken Sailor
5. Hairy Grizzly
6. Foggy Dew
7. Still In The League
8. Murphy’s Law
9. Danny Boy
10. Better Times
