Szerző: Urban Bolta
Előadó: Airbourne
Kiadó: Roadrunner Records
Megjelenés: 2010
Játékidő: 46:53
Pontszám: 3/5
2007-et írtunk, amikor az Airbourne kiadta bemutatkozó lemezét, a „Runnin’ Wild”-ot. Gondtalanok voltak, és telibe találtak. A debüt kristálytiszta siker lett, az Airbourne pedig olyan zenekarrá vált, amelyre egyik napról a másikra szinte az egész zenei közeg fogadni kezdett. Ma, három évvel később a fiatal ausztrálok világa sokat változott. Az egy nagy kiadónál megjelent debüt sikere, a megállás nélküli világ körüli turnék és az általános, erős médiatámogatás az Airbourne-t a közismert nevek közé emelte. Azok közé, akiktől a jövőben sokat várnak. Talán túl sokat. Az Airbourne így a második nagylemez felvétele előtt nyomás alá került, hiszen a rajongók és a kiadó is sokat várt tőlük.
Így jutottunk el a „No Guts. No Glory.” című albumig. A 13 dal igazi rock’n’roll löketet kínál, hallgatásuk közben lepereg a szemünk előtt minden átélt és elmulatott rockerbuli, dorbézolás és egyéb hülyeség, amelyek inkább az átlagos tinédzser hosszúhajú szemével látott szabadidő-eltöltésre emlékeztetnek. Szövegileg az ausztrálok még mélyebbre ásták magukat az ifjonti naivitás és lázadás vizeibe, pedig tűzbe merném tenni a kezem, hogy a srácok anyagilag és egyébként is példás életet éltek, így olybá tűnik, mintha másodkézből énekelnének ezekről a dolgokról. A dalok sablon szerint épülnek fel, csúcspontjuk pedig általában a Twisted Sister, a Quiet Riot vagy az AC/DC stílusú refrénekben jön el, kifejezetten himnikus dallamokkal és felhívásokkal, amelyeket csoportos kiabálás tesz még nyomatékosabbá, felerősítve a közösség érzését – hiszen úgyis mind egy cipőben járunk. Mind egyért, egy mind-ért!
A dalok expressz tempóban robognak el mellettünk, az Airbourne ugyanis olyan, mint egy gyorsvonat: a zihálva száguldó mozdonyt kiszámítható ritmusgépezet táplálja, Justin Streettel a basszusgitáron és az O’Keeffe fivérek idősebbikével, Ryannel a dobok mögött. A technikai felkészültség náluk teljesen lényegtelen, olyan stílust művelnek, amelyben minden más fontosabb, mint a hangszerjáték kifinomultsága. Az egész rock’n’roll zajongásból álló album alap gitárriffekre épül, a slide gitártechnikával csak ritkán kacérkodnak, ami erősen az AC/DC-hez köti őket. A híres, idősebb kollégákkal való összehasonlításból valószínűleg már elegük van, de a dalok szerkezetének nagyfokú hasonlósága miatt ez még az egész pályafutásukat végigkíséri. A fő elemek, amelyekben nem lehet párhuzamot vonni a két zenekar között: az Airbourne keményebb hangzása, gyorsabb tempója és az, hogy kevesebb blues van a gitárvonalakban. Az Airbourne-dallamok fogyasztásának lakmuszpapírja Joel O’Keeffe uszító hangja, ami kifejezetten idegesítő tud lenni, de pont egy ilyen illik a hitvány ausztrál bajkeverők zenéjéhez. A Born To Kill nyitányként romboló refrénnel szolgál, és igazi rock’n’roll zajtsunamit jósol, a nyomában érkező, egy hajszállal lassabb No Way But The Hard Way pedig előhozza azt az erotikus összetevőt, amely az ilyen kaliberű zenekaroknál mindig jelen van. Az album egyik csúcspontja kétségkívül a Bottom Of The Well, a kevés dal egyike, amely többrétegűen hat a hallgatóra, mivel lassúsága miatt kicsúszott a már említett sablonból, amelyben az Airbourne könnyedén gyártja a dalait.
Az Airbourne második albumával is a debütálás stílusát követi: gyors, ütős és himnikus. Sajnos a „No Guts. No Glory.” munkálataiba talán kissé túl hevesen vágtak bele, mert a dalok túlságosan hasonlítanak egymásra, és a hallgató csak néhány hallgatás után fogja fel őket igazán, pedig a zenei kifejezésmódjuk rendkívül egyszerű: rock’n’roll a halálig! Nehogy félreértés legyen, tisztességes albumról van szó, érdemes meghallgatni, és jól elüti vele az ember az unalmat, de a komolyabb sikerekhez egy icipicivel több saját identitás hiányzik belőle. Összefoglalva: a „No Guts. No Glory.” egyenesen homlokon találja mindazokat, akik a hard rockban erős adag szórakozást keresnek, bár hosszú távon talán kielégítetlenül hagy majd titeket.
Felállás
Joel O’Keeffe – ének, szólógitár, billentyűs hangszerek (6. dal)
David Roads – ritmusgitár, vokál
Justin Street – basszusgitár, vokál
Ryan O’Keeffe – dobok
Producer
Johnny K
Dallista
1. Born To Kill
2. No Way But The Hard Way
3. Blonde, Bad And Beautiful
4. Raise The Flag
5. Bottom Of The Well
6. White Line Fever
7. It Ain’t Over Till It’s Over
8. Steel Town
9. Chewin’ The Fat
10. Get Busy Livin’
11. Armed And Dangerous
12. Overdrive
13. Back On The Bottle
