Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: UK
Kiadó: E.G. Records
Megjelenés: 1979
Játékidő: 42:13
Értékelés: 4.5/5
A »Night After Night« volt az UK, a kultikus brit progresszív rock szupergruppja egyetlen hivatalos koncertlemeze. A zenekart utolsó fázisában a rutinos basszusgitáros-énekes John Wetton (ex-Family, King Crimson, Uriah Heep, Roxy Music), a zseniális billentyűs és elektromoshegedűs Eddie Jobson (ex-Curved Air, Roxy Music, Frank Zappa) és a dobos varázsló, Terry Bozzio (ex-Frank Zappa) alkotta. Bozzio a második UK stúdióalbumon, a »Danger Money«-n (1979) sikeresen leváltotta minden idők egyik legjobb brit dobosát, Bill Brufordot (ex-Yes, King Crimson, Bruford). Mielőtt a fent felsorolt zenei mesterek kimondták a végszót, és (látszólag örökre) lezárták az UK-történetet, búcsúzóul még kiadtak egy koncertlemezt, amely két tokiói fellépésről tartalmaz felvételt. Ezek 1979 júniusában zajlottak a Nakano Sun Plaza és a Seiken Kan koncerttermeiben. Búcsúturnéjuk két szakaszból állt. Az első, amerikai részen a Jethro Tull előzenekaraként léptek fel – Jobson az UK szétesése után rögtön hozzájuk csatlakozott –, a turné hátralévő részén pedig önállóan, főzenekarként játszottak.
A felvétel a címadó dallal, vagyis a »Night After Night«-tal indul, amely kislemezként is megjelent; ennek B-oldalán a »When Will You Realize?« szerepelt. Ez egyetlen hivatalos UK-albumra sem került fel. Wetton később megváltoztatott szöveggel újra felvette első szólólemezén, a »Caught In the Crossfire«-on (1980). Állítólag éppen ez a szerzemény okozott szakadást a trió tagjai között, és vezetett az UK felbomlásához. Két angol úriember és egy amerikai bohóc – aki a legendás Frank Zappa bandájában, ahol élőben különösen a »Titties & Beer« ördögének szerepében lelkesített, megtanult mindenféle ritmikai és verbális csínytevést – az első másodperctől kezdve, Jobson és Wetton igényes produkciójában felejthetetlen koncertet ad.
Cseppet sem zavaró, hogy a gitárszólamokat végig Jobson elektromos hegedűje vette át, hiszen az UK a kultikus gitáros, Allan Holdsworth (ex-Tempest, Soft Machine, Pierre Moerlen’s Gong, Bruford) távozása után nem keresett pótlást. A »Night After Night« legtöbb dalában érdekes válasz születik arra, milyen lenne a King Crimson sötét, fúziós összetettsége és az Asia, Wetton későbbi (és most megint aktuális) zenekara melodikus rockbajnokai közötti félút.
Az olyan dalokban, mint a nyitó »Night After Night«, Wetton hangjának megvigasztalhatatlan melankóliája uralkodik, dallamos szimfonikus hangszerelés, bonyolult hegedűimprovizációk és ötletes ritmikai variációk támogatják, így a finomság és a technikai tökély végig kéz a kézben jár. A »Rendezvous 6:02« bonyolult balladájának kiváló verziójában a minden hájjal megkent trió az őrült improvizációk kellős közepén is rendkívüli érzékről tesz tanúbizonyságot a melodramatikus hangulat megteremtésében, és a ritmusvonalak kreatív szövésében a váratlan időváltások között.
Az AOR-bomba, a »Nothing To Lose« – ahol hatalmas vokális harmóniák és Jobson szintetizátoros műremekei uralkodnak, és amely messze a legkommerszebb, ugyanakkor a legütősebb darabja ennek a koncertfelvételnek – a forrásponthoz emeli a hangulatot. A dallamos szerkezet és a hipnotikus refrén ellenére itt is többször átveszik az uralmat az összetett elektromoshegedű-futamok, a csörgő basszusvonalak, a sistergő szintetizátor-textúrák és a gyilkos dobátvezetések. Hasonló AOR-stílusú, már a későbbi Asia-sikereket sejtető, és ezen a kiadványon teljesen egyedi dal az »As Long As You Want Me Here« is, amely az UK egyik stúdiólemezén sem található meg. A lelkes japán közönséghez intézett Wetton-szavakból ítélve nyilván a soha el nem készült harmadik stúdióalbumra szánták, ami azt jelenti, hogy valószínűleg AOR-zenekarrá váltak volna, és ez Jobsonnak cseppet sem tetszett volna. A dallamos, rádióbarát refrént hatalmas vokális harmóniák és számos dallamos zongoraszólam kíséri.
Az »Alaska« alatt jön el Jobson nagy „sztárpillanata”, amikor ördögi hevességgel bánik a hetvenes évek végének szintetizátor-technológiájával. A hiperdramatikus csemege, a »Time To Kill« – az azonos című UK-debütalbum egyik legjobb dala – előadása szuper, és gyakorlatilag egyenrangú a stúdióváltozattal. A viszonylag kaotikus nyitórészt eszelős, „szuperszonikus” improvizációk uralják, ahol az ideges basszusvonalak, a tüzes dobátvezetések és a magasan zengő szintetizátor-textúrák epikus csatákat vívnak, majd Wetton teátrális énekprodukciója követi sikeresen.
A lerövidített, átdolgozott instrumentális »Presto Vivace« bevezetőül szolgál az »In the Dead of the Night« fenomenális változatához, amely az UK legismertebb dala, és amelyet a minőségi rockzene valamivel fiatalabb rajongói Yngwie Malmsteen svéd gitárvirtuóz előadásában is ismerhetnek. Ebben a verzióban még hangsúlyosabbak a szintetizátorvonalak a stúdióeredetihez képest, az eredeti gitárszólamokat pedig átkozottul hatékonyan váltják fel Jobson elektromoshegedű-csínyei. A felvétel még egy klasszikussal zárul, a »Caesar’s Palace Blues«-zal, amelynek a címe ellenére semmi köze a bluesszal, csak annyi, hogy kifejezetten melankolikus a hangulata, hiszen tüzes dob- és hegedűimprovizációk uralják, Wetton újabb kiemelkedő énekteljesítményével megtámogatva.
Az UK a döbbenetes koncertenergiával átitatott búcsúlemezen, a »Night After Night«-on még utoljára megmutatta, miért volt a hetvenes évek utolsó releváns progrock szupergruppja, és emlékezetes búcsút szerzett. A következő évtizedekben számos sikertelen kísérlet történt az újraélesztésére, míg Wetton, Jobson és Bozzio 2012-ben újra össze nem állt, és megszervezte első koncertturnéját több mint három évtized után.
Felállás
John Wetton – ének, basszusgitár
Eddie Jobson – billentyűs hangszerek, elektromos hegedű
Terry Bozzio – dob
Produkció
Eddie Jobson és John Wetton
Számlista
1. Night After Night
2. Rendezvous 6:02
3. Nothing to Lose
4. As Long as You Want Me Here
5. Alaska
6. Time to Kill
7. Presto Vivace
8. In the Dead of Night
9. Caesar’s Palace Blues
