Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Gibonni
Kiadó: Dallas Records
Megjelenés: 2013. 04. 29.
Játékidő: 45:17
Értékelés: 2/5
Ugyan ki súghatta Gibonni fülébe, a fennkölt horvát pop-rock sztár fülébe azt a zöldfülű ötletet, hogy angol nyelvű albumot vegyen fel? A nemzetközi sikerhez vezető vonatok ugyanis már réges-rég elmentek. Ha kicsit megfűszerezzük a bevezetőt: Gibonninak alkotóként és karrierje során megvolt az esélye arra, hogy világszínvonalú előadóvá váljon, sőt olyan sikereket érjen el, mint Zucchero és/vagy Eros Ramazzotti. Miért pont ők a példa? Mert eredetileg nem angol nyelvű előadók, mégis azért tudtak érvényesülni a nemzetközi színtéren, mert meg tudták őrizni az olasz zenei filozófia alapjainak hiteles csomagolását, ha a rádiós játszásra szánt dalok optimumáról beszélünk. Az „egzotikum” a zenei showbizniszben még mindig nagyon vonzó tud lenni.
Gibonni tehát az új kiadványon eltékozolta a legfontosabb ütőkártyáját, amellyel korábban nemcsak rendkívüli hírnevet és kereskedelmi sikert szerzett Horvátországban és azon túl, a volt Jugoszlávia szélesebb közös piacán, hanem a zenekritikusok szemében is kiemelkedően minőségi és megbecsült művészként tartják számon.
Azzal, hogy az ember úgy döntött, angol nyelvű albumot vesz fel, feláldozta a zenéjének azt a fontos erényét és sajátosságát, amelyet mediterrán ütőkártyának, a hitelességnek nevezhetünk. Gibonni ezt mindig is olyan finoman tudta „becsempészni” a tömegek közé, és el is bűvölni őket vele.
A munkacsapat ezen az albumon is bevált és rendkívül erős. Ugyanez igaz a „dalszerzői magra”, amely megint kompakt, aprólékosan csiszolt hangszerelést tesz le az asztalra. Mindez az erőfeszítés azonban akkor érne el optimális hatást, ha Gibonni kitartott volna a horvát nyelvű éneklés mellett. A hangszerelés ugyanis a korábbi albumok filozófiáját követi, így ebben a tekintetben az egyetlen kompatibilis nyelv a horvát. Egy ilyen „kísérletezésben”, amilyenbe Gibonni most belevágott, talán az olasz, sőt a spanyol még működött volna. Az angol semmiképp. Az, hogy Gibonni a közelmúltban a Simply Red előtt lépett fel előzenekarként Szlovákiában és Lengyelországban, azt jelenti, hogy a szláv népek láthatóan a nyelvi rokonság miatt kedvelik a zenéjét, talán nem is annyira a legismertebb – kereskedelmileg sikeres – szerzeményeinek dallamvilága miatt. Ha ezek a külföldi fellépések döntöttek az angol nyelvű album mellett, az sajnos végzetes hiba volt. Kids in Uniform? Világzene. Oké. Hatnyolcados ütem? Africa (Toto). Minek ilyen nyilvánvalóan? Erre Gibonninak tényleg semmi szüksége. Gibonni egyébként az új albumon megpróbálta kiterjeszteni a komponálásról vallott nézetét, amelyben mindig is nagy rugalmasságot és nyitottságot mutatott a világzene felé. A számlistát így megmozgatta a címadó dallal és a záró Ain’t Bad Enough For R’N’R-rel, amelyek a harsány rockriffes frizurával kacérkodnak. Hiába nyúlnak vissza a zenész gyökerei a spliti rockerek, az Osmi putnik idejébe, a két dal kicsit erőltetettnek hat, és igazi ihlet nélkül született.
Gibonni rendkívül esetlenül adja elő az angol sorokat. Tulajdonképpen elmormolja őket. Ezt nem szándékosan csinálja, hanem az alap vokális ütőkártyáját szeretné kamatoztatni, ami horvátul énekelve győzedelmesen működik. Próbálja kicsiholni a szenvedélyt, az érzelmet, az üzenetek őszinteségét a sorokból. Csakhogy angolul ugyanez a megközelítés most egyáltalán nem működik. Az albumot tehát megfosztották ettől az elemtől. Gibonni szó szerint „sír”, mégpedig másodrangú angolsággal, ami csak időnként érthető. A hang színe, a dalok színe és energiája. Az egész kémia teljesen megváltozott, Gibonni emiatt alig ismerhető fel.
Az albumnak van még egy hibája: az ötlethiány. A megoldások a korábbi, „Toleranca” (2010) című albumon használt ötletekhez nyúlnak vissza. Gibonni így a „Toleranca” albumról származó slágerét, a Žeđamot újracsomagolta, angol címet adott neki („Nothing Changes”), és ezzel „betapasztotta” a lemez helyét, amely jó 45 percet tesz ki.
A „20th Century Man” önmagában még korántsem rossz, ha az ember tehermentesen, önálló, lezárt zenei egységként tekint rá. Ám ha Gibonni többi életműve mellé állítod, az értéke szó szerint kifakul. Felhígul. Reméljük, hogy ez a „folt” Gibonni zenei pályáján csak átmeneti, Gibonni időt szán az átgondolásra, és újra azt alkotja meg, amit a legjobban tud. Mindig ebben volt a legerősebb. A mesterségében Horvátországban kétségkívül a legjobb is. Vagyis hogy megalkossa és kiadja a „Toleranca” igazi utódját, ami a „20th Century Man” határozottan nem lehet. Sajnos.
Felállás
Gibonni – ének, akusztikus gitár, háttérvokál
Masrko Ramljak, hegedű, elektromos hegedű, akusztikus & elektromos gitár, mandolin, háttérvokál
Vlatko Stefanovski – gitár
Gavin Goldberg – gitár
Miro Lečić – gitár
Patrick Murdoch – gitár
Andy Wright – billentyűk, basszusszintetizátor
Maasej Kovačevič – Hammond-orgona, billentyűk, zongora, háttérvokál
Marko Ramljanović – basszusgitár
Branimir Gazdik – dobok
Mark Cotgroye – ütőhangszerek
David Daniels – cselló
David Theodore – oboa
Barnaby Dickinson – harsona
Graham Flowers – trombita
Martin Owen – kürt
Richard Watkins – kürt
Teo Brajčić – háttérvokál
Anthea Clarke – háttérvokál
Bayley Sanderson – háttérvokál
Miro Prgo – háttérvokál
Marko Skogor – háttérvokál
Tomislav Proela – háttérvokál
Sian evans – háttérvokál
Children from Britihs International School of Ljubljana – háttérvokál
Roachie – háttérvokál
Produkció
Andy Wright
Számlista
1. Hey Crow
2. Hide the Mirror
3. Broken Finger
4. My Cloud
5. 20th Century Man
6. Kids in Uniform
7. My Brother Cain
8. She Said
9. Nothing Changes
10. Ain’t Bad Enough for R’N’R
