Helyszín: Cap Decouverte, Franciaország
A koncert dátuma: 2009. 09. 17.
Látogatók száma: 600
Jegyár: 80/100 €
Újra elérkezett az idő, amikor mi, a Rock in opposition nevű mozgalom rajongói útra kelünk Franciaországba. A mozgalom célja, hogy a zene minél függetlenebb legyen a nagy cégektől, és minél eredetibb maradjon. Lehet, hogy valaki zenei sznobok találkozójára gondol, de a helyszínen ennek semmi nyomát nem lehetett érezni: egyszerűen a jó és szokatlan zene szerelmesei jöttek össze.
A két évvel ezelőtti francia repülőtéri kálvária után ezúttal inkább a saját sofőrtudományomra bíztam magam, így nekivágtam az 1350 km hosszú útnak az idilli kisváros, Albi felé Franciaország déli részén (Toulouse közelében). Az út gördülékenyen és elég gyorsan telt, egészen addig, amíg úgy nem döntöttem, hogy lehajtok az autópályáról, és a francia helyi utakon folytatom. A GPS-nek hála ott többször is zsákutcába futottam (lezárt utak, nem létező utak és még sok minden más). Mindennek ellenére húsz óra után végre megérkeztem Albibe, ahol néhány órás várakozás után végre lefekhettem egy jól megérdemelt pihenőre.
Albi szép kisváros gazdag történelemmel és sok érdekességgel, de a franciák minden lépésnél igyekeznek visszafogni a kíváncsiságodat: a turisztikai látnivalóknál a franciától eltérő nyelven egyetlen felirat sincs (az éttermekben, boltokban ugyanez a helyzet).
A fesztivál helyszíne nagyjából negyedórányira van Albitól, de az éjszakai, a francia Kárpátokon át vezető út után ez semmiség volt. Így pénteken, Albi megnézése után végre megérkezett a régóta várt első nap, a kedvenc zenekarommal, a Magmával.
ELECTRIC EPIC
Az Electric Epic Philippe Bussonnet basszusgitáros másik zenekara, aki a Magmában is játszik. Őszintén szólva nem tudtam, mire számítsak tőlük, de nagyon pozitívan csalódtam. A fiúk kiváló jazz rockot nyomtak jó adag funk- és avantgárd beütéssel. Különösen Bussonnet és a szaxofonos ragyogott. Az egyetlen apróbb kifogásom, hogy a gitárost nem lehetett a legjobban hallani, egyébként csupa dicséret illeti a fesztivál nyitányát. Meg aztán hogyan is kételkedhettem volna, hogy jó lesz a banda, ha Bussonnet játszik benne, aki a Magmában, a BBI-ban és a One Shotban is örömet szerez nekünk, pedig mind kiváló projekt.
Már az első este, a második fellépőként megérkezett a imádott Magmám. Aki hallgatott már Magmát, tudja, hogy a jazz, a rock, az avantgárd klasszikus zene és az opera egyedülálló keverékéről van szó. A nagyobb drámai hatásról egy kitalált nyelv (a kobaián) gondoskodik, amelyet a zenekar ötletgazdája, Christian Vander dobos talált ki.
A 40. évforduló alkalmából a megszokott darabokat vártam, mint a Kohntarkosz vagy a Theusz Hamtaahk, ehelyett három olyan számot kaptam, amelyeket nagyon kevéssé vagy egyáltalán nem ismerek. Ez nagyon kapóra jött, hiszen mindig szeretnék minél több új Magmát hallani.
Először a Slag Tanz újabb szerzemény rendkívül gyors változatát játszották el, amelyet korábbi fellépéseiken már műsorra tűztek, de még sosem ilyen gyorsan. Úgy tűnik, ez is egy újabb Magma-mestermű, amelyre remélhetőleg nem kell majd olyan sokat várni, mint az új stúdióalbumra, ami november 5-én jelenik meg.
Ezt egy rövid zongorás közjáték követte, ami, bevallom, kissé unalmas volt. Nem tudom, improvizáció volt-e vagy a kompozíció része, de a jövőben jobb lenne, ha Bruno Ruder nem kapna szólórészt, mert az improvizáció talán nem éppen az erőssége (vagy csak rossz napja volt).
Ezután egy kissé lassabb darab következett Felicite Thosz címmel. Vandernek így is tele volt a keze munkával, mert láthatóan még mindig komponál, és legalábbis egyelőre nem készül nyugdíjba vonulni. A Felicite nem volt olyan dinamikus, mint a Slag Tanz, de áradt belőle az a jellegzetes szépség, amire csak Vander képes.
Utána jött a már megszokott Emehntehtt-Re, ami várható volt, hiszen ez egyben a november 5-én megjelenő album bemutatója is volt. Újabb mestermű, amely az elejétől a végéig egy pillanatra sem lankad. Tele van fordulatokkal, finom részekkel, vadabb pillanatokkal, kiváló kamara-hangszereléssel…
A gyönyörnek itt még nem lett vége. A viharos taps után ráadás következett, amelyben a Kobaia című dal elnyújtott változatát játszották a legelső albumukról, amikor még sokkal jazzesebbek voltak. Milyen méltó módja a 40. évforduló megünneplésének!
A Magma ismét kiváló koncertet adott. Egyszerűen nem tudok betelni velük. Remélem, lesz még alkalmam látni őket, mert egyes hírek szerint Vander egészsége nem a legjobb, bár ha látod, hogyan őrjöng a színpadon, ez meg sem fordulna a fejedben. Vander még mindig kiváló dobos és énekes. Meg se tudom mondani, hol látnám szívesebben: a mikrofon mögött vagy a dobok mögött. Bármit csinál, mindenki mást elhomályosít.
Ha ez volt az utolsó találkozásom a Magmával, hát legyen, hiszen a koncert még jobb volt, mint két éve. Még mindig annyi mindent szeretnék hallani tőlük élőben, hogy valószínűleg sosem leszek teljesen elégedett, de Christian Vander és a Magma zenéjének ünneplése tökéletesen sikerült, és ez az este még sokáig megmarad az emlékezetemben.
CHARLES HAYWARD
A szombat első fellépője a brit különc, Charles Hayward (This Heat, Quiet Sun) volt, aki egyedül érkezett a fesztiválra. Először néhány számot adott elő zongorán, aztán a dobok mögé ült, és igazi kísérleti egyszemélyes show-val örvendeztetett meg minket. A fellépés alatt rengeteg triggert (az effekteket a dobverőivel indította be) és samplert használt, és időnként remek hangulatot teremtett. Bevallom, egészen jól szórakoztam rajta, de nem győzött meg arról, hogy ezt a zenét otthon is meghallgatnám. Élőben viszont: le a kalappal!
Régi ismerősök következtek, akikkel Portugáliában is találkoztunk: a belga Aranis kamarazenekar, amely valamiképp a klasszikus vonalat hozta a fesztiválra. Talán a jelenlétük nem elégítette ki a hardcore rockereket, sőt a jazzrajongókat sem, hiszen a számaik nagyon csiszoltak, klasszikusak és improvizáció nélküliek. Engem is zavart ez. Portugáliában mindkét fellépésük alatt végtelenül élveztem a zenéjüket, most viszont eléggé közömbös maradtam, mert pontosan tudtam, mire számíthatok. Akár azt is lehetne mondani, hogy a koncertjeik túl meggyőzőek és jók, a számaik pedig annyira kifényesítettek, hogy a zenéből elvész minden spontaneitás. Ez a jövőben állítólag változni fog, hiszen a dobok mögé már csatlakozott Dave Kerman (a fellépésen sajnos még nem), a változatosságról pedig a három énekesnő is gondoskodhatna, akik közreműködtek a legutóbbi stúdióalbumukon.
COMBAT ASTRONOMY
Sokak szerint a Combat Astronomy fellépése volt a fesztivál leggyengébbje, de ez talán kissé igazságtalan, mert tény, hogy rendkívül furcsa hangzásuk volt. A basszus eléggé túl volt tolva, a billentyűket pedig gyakorlatilag nem lehetett hallani. Az is igaz, hogy a zenészek nem voltak összeszokottak: a dobos nem a megszokott volt, a szaxofonos az utolsó pillanatban ugrott be, a fagottos pedig hiányzott. A rossz hangzás ellenére világos volt, hogy a Combat Astronomynak van mit mutatnia. Elsősorban Elaine di Falco (a Thinking Plague-ből is) érdekes énekét kell kiemelni, valamint a billentyűket, amelyek, ahogy említettem, csak időnként hallatszottak. A zenekar az albumokon sokkal jobban szól, valahogy a Thinking Plague hozzáférhetőbb változataként (amerikai komplex avantgárd rock).
KOENJIHYAKKEI
A hosszú szombat zárásaként megkaptuk egyik legkedvesebb zenekarom, a Koenjihyakkei műsorát, akik igazi fesztet csaptak. Az ő dinamikus zeuhl-változatuk (jazz, punk és opera keveréke) gyakorlatilag mindenkit elvarázsolt, sőt olyasmi is történt, amiről kétlem, hogy egy ilyen fesztiválon még egyszer megesik: a japánok a közönséget is rávették, hogy énekeljen velük a Toweloi című szám alatt. A japánok főleg az utolsó két albumra, a Nivraymra és az Angherr Shisspára koncentráltak, a másik albumról (Viva Koenji) viszont sajnos teljesen megfeledkeztek. A koncerten két új számot is bemutattak, amelyeket valószínűleg a következő albumon hallhatunk majd.
A fellépés kiváló volt az előadás és a hangzás tekintetében is. A zenészek nagyon aktívak voltak, folyamatosan tartották a kapcsolatot a közönséggel, annak ellenére, hogy töredezett angolon. Az egyetlen negatívum az volt, hogy minden számot teljes gőzzel, hajtósan toltak. Minden ugyanolyan hangerőn szólt, és gyakorlatilag minden ultragyors volt. Ez fél órára érdekes, de utána az ember vágyik egy kis változatosságra. Ez azonban csak kisebb hiányosság egy egyébként minden más szempontból kiváló koncertben.
YOLK
A Yolk a fesztivál egyik fiatalabb zenekara, és ezt dicsérni kell. Az avantgárd rock, a jazz, a space rock és a metal érdekes keverékét játsszák. Sok az érdekes effekt, az énekben és a billentyűkön egyaránt. Különösen ki kell emelni a kiváló gitárost, aki végig lenyűgözött gyors játékával, de a kissé nyugodtabb részekkel is. Néhány kompozíció jobban kiemelkedett a többinél, de összességében az volt az érzésem, hogy a Yolkban óriási potenciál rejlik, amelyet nem használnak ki teljesen. Mindenesetre jó nyitás volt az utolsó napra.
THE MUFFINS
A The Muffins újabb érdekes amerikai zenekar, amely azért lépett fel a fesztiválon, hogy egy kicsit több jazz-ízt vigyen bele. Hallani, hogy sokat köszönhetnek a Soft Machine-nek. Ez különösen szembetűnő a basszusnál, a billentyűs effekteknél és a fúvósoknál (mert gyakorlatilag mindet megszámoltam). El kell mondani, hogy valószínűleg nekik volt a legjobb hangzásuk a fesztiválon, és a koncert is nagyon jól sikerült. Én nem vagyok egy nagy híve ennek a zenének, de biztos vagyok benne, hogy sokan élvezték.
A Present-re mondhatnánk, hogy házi zenekar, hiszen a vezetőjük, Roger Trigaux a fesztivál egyik társszervezője, így gyakorlatilag muszáj játszaniuk. Személy szerint nincs ellene kifogásom, mert az egyik kedvenc zenekarom, amely az évek során csak egyre jobb lesz.
Az övék volt a fesztivál legrövidebb fellépése, de figyelembe kell venni, hogy még a finálét is játszaniuk kellett az Univers Zeróval. Eljátszották a Promenade au Fond d’un Canalt, az első album klasszikusát, a Docteur Petiot-t az első Univers Zero albumról, a Vertiges-t az új, Barbaro (ma non troppo) című albumról, amely épp a fesztivál idején jelent meg, valamint a Delusions-t a visszatérő Certitudes albumról (ha a C.O.D. Performance-t nem számítjuk).
A számválogatás nagyon változatos volt, az előadás megint kiváló, de a Present olyan ritkán játszik, hogy sokan még többet szerettek volna hallani, hiszen hiányzott jó néhány „klasszikus”, például a Souls for Sale, a Ceux d’en Bas és még néhány. Engem személy szerint kifejezetten megkönnyebbített, hogy rövid műsort játszottak, mert a zenéjük nagyon igényes és megterhelő a fülnek. Sok benne a disszonancia és a dallamfejlődés, sok a hangos gitár és dob, a váratlan átmenet, úgyhogy egy ilyen zene alaposan kimeríti az embert.
Közvetlenül a vége előtt még egy olyan fellépést kaptam, amelyre szintén nagyon vártam: a sötét kamararockereket, az Univers Zerót, Daniel Denis vezetésével. Az Univers Zerót idén már láttam Ausztriában, ahol jóval hosszabb műsort adtak, de a francia közönség sokkal fogékonyabb volt a számaikra. A koncerten újabb, élénkebb dalok keverékét játszották, amelyek talán jobban megfelelnek azoknak, akik nem kedvelik a múltbeli sötét stílusukat és a hosszabb, régebbi darabokat. A Presage-t már hallottam Linzben, de ebből a kompozícióból sosem tudok betelni. Az egyetlen szám, amit Ausztriában nem játszottak, a Dense volt, karrierjük egy újabb csúcspontja a Ceux du Dehors albumról.
A fellépés természetesen kiváló volt, és sokkal jobb fogadtatásban részesült, mint Linzben, ahol mindössze húsz ember volt jelen. Az Univers Zero remekül játszott, sok energiával, Denis kiválóan dobolt, sajnos viszont, akárcsak Linzben, megint technikai problémáik voltak. A koncert második felében folyamatosan ropogás hallatszott, ami különösen zavaró volt a Dense alatt, ahol sok a halk rész a harmóniumon.
UNIVERS ZERO és PRESENT
A fesztivál zárásaként és az este csemegéjeként az Univers Zero és a Present közös fellépését kaptuk. Az Univers Zero két ötletgazdájának, Daniel Denisnak és Roger Trigaux-nak az újraegyesüléséről volt szó, akik mindkét zenekarban közreműködtek.
A múltban állítólag voltak köztük szemrehányások, de ezeket láthatóan rendezték, valószínűleg főleg Roger betegsége és az miatt, hogy Pierre Chevalier mindkét zenekarban játszik. Valószínűleg ő töltötte be a közvetítő szerepét.
Így készen állt a nagy finálé: 13 zenész együtt a színpadon. A hangzás erős volt, szinte túl erős, majdnem lefújt a székemről. Először a Jack the Ripper új változatát hallottuk, amely a Present új albumán, a Barbaro (ma non troppo)-n található, majd a Promenade au Fond d’un Canal következett, a Present klasszikusa az első albumukról.
Az egész fellépés kissé kaotikus volt már a színpadon álló zenészek száma miatt is, még inkább pedig azért, mert nem mindenki működött együtt a legjobban. Amikor sikerült összehangolódniuk, az eredmény csodálatos volt, de ezt a nirvánát hamar megszakította valamilyen újabb hiba. Dicsérni kell a Denis és Kerman közötti kiváló dobpárbajt, amely az elején kissé meggyőzetlenül szólt, de később mindketten belelendültek, Denis pedig még a dobjai egy részét is szétverte. Szép befejezés, még ha kissé kaotikus is volt.
GUAPO
A fellépések közötti szünetekben sem kellett tétlenkednünk, mert a rövid időre, az alkalmankénti sajtótájékoztatók mellett, a sötét Guapo gondoskodott a szórakozásról, akik az avantgárd rock és az apokaliptikus post rock valamiféle keverékét játsszák. A Guapo egyébként kiváló abban, amit csinál, de ha három nap alatt ötször látod őket, észreveszed, hogy a kompozícióik úgy hasonlítanak egymásra, mint egyik tojás a másikra. Mint a tiszta post rocknál, a Guapo is gyakran lassan indít, aztán a zene hipnotikus csúcspontig fejlődik. Ezt nagyon szeretem, de csak kis adagokban, így most túladagoltam magam Guapóból. Mindenesetre gratulálni kell nekik a lelkesedésükért és a fáradozásukért.
A fesztivál gördülékenyen zajlott, a fellépések percre pontosan kezdődtek, ami nagyon dicséretes. Csak vasárnap „kutyulták össze” a szervezők a menetrendet, és a fellépéseket folyton korábbi időpontra tolták. Erről a közönséget nem tájékoztatták megfelelően, és sokan elkéstek a koncertekről. Az angol nyelvű tájékoztatás (sajtótájékoztatók, időpontváltozások) is gyenge volt, mert gyakorlatilag minden franciául volt kiírva és bemondva.
Zenei szempontból azt lehetne mondani, hogy ez a fesztivál kiváló dobosok csatája volt, hiszen csupa legendás mester mutatkozott be: Christian Vander (Magma), Daniel Denis (Univers Zero), Dave Kerman (Present), Dave Smith (Guapo), Charles Hayward, Tatsuya Yoshida (Koenjihyakkei). Nehéz lenne kiemelni, ki volt a legjobb, de a leglazábbnak mindenképp Yoshida tűnt, aki fénysebességű és rendkívül igényes részeit egyetlen fintor nélkül, jellegzetes japán precizitással pörgette le. Denis is lenyűgözött, aki még mindig kiváló dobos. Vander szintén remek volt, bár úgy tűnik, vannak egészségügyi gondjai, és már kissé küszködik.
Végül csak annyit mondhatok, hogy ez is egy sikeres fesztivál volt, és jövőre újabb várható, amelyen megint csupa kiváló zenekar lép majd fel. Már most várom, annak ellenére, hogy megint meg kell küzdenem a hosszú úttal a kívánt célig. De munka nélkül nincs kalács!
Fotók: Rok Podgrajšek
Képgaléria
