A Father eonja az Orto Barban (2011)

Szerző: Sandi Sadar Šoba
Fotók: Aleš Podbrežnik

Helyszín: Ljubljana / Orto bar / Szlovénia
A koncert dátuma: 2011. november 3.
Látogatók száma: 50
Jegyár: 8,00€

Egy kisklub, két kompromisszumot nem ismerő zenekar, egy maroknyi kiválasztott a parterben és lélekből jövő zene – ez az a kombináció, amely felolvasztotta Ljubljana közmondásos hidegségét, és hatalmas reménytüzet gyújtott a szívben.

Az idő hóhér, aki könyörtelenül lök minket életünk vonalain, olyan gyorsan, hogy néhány év észrevétlenül elrepül. Mintha csak egy pillanat telt volna el, máris öt éve annak, hogy először találkoztam a rijekai új generáció egyik reménységével, a Father zenekarral, akik az Inspirita című albumuk tiszta kivonatát, lelki nektárját töltötték a lelkembe és a fülembe, és az amúgy igencsak válogatós szívemben elorozták az oroszlánrészt azoknak a bandáknak a helyéből, amelyekért kész lennék vérre menő harcot vívni. Éppen ezért nem ígérek mélyreható, alapvető igazságot: az alábbi sorok inkább lelki impressziók, vagy egy kemény hangokat szerető tinédzser naplójának lapjai, csak éppen ez a tinédzser a képernyő innenső oldalán már átlépte a harmadik évtized küszöbét. Ettől a lélek még nem lesz kevésbé fiatalos, szóval semmi vész!

Ljubljanában a péntek esték a személytelen császkálásra valók a vékony ködfoszlányok között, komlókivonatok kóstolgatására, a világmegváltásról szóló elmélyült vitákra vagy egy kis kikapcsolódásra a mindennapi gondoktól – ha közben jó zene is szól, annál jobb. És pont erről gondoskodhattak volna a Kvarner-öböl jó zenében és urbánus építészetben gazdag városából, Rijekából érkező srácok, a Father, akik újabb szlovéniai látogatást jelentettek be – az előző óta jó néhány év, vagyis a vártnál is több telt el. Ezeket a srácokat, vagyis most már kicsit idősebb srácokat sokféleképpen és sokféle jelzővel lehetne jellemezni, de a szavak sorába semmiképp sem lopózna be olyasmi, mint félmegoldás, felszínesség, unalom vagy sztereotipikusság, meg a modern zene általános kiüresedéséhez illő egyéb kifejezések. Életerősek, meglepőek, megrázóak, szaftosak és profik, a hithű alternatív zászlóvivői, és kivételes zenekarként ízlésesen adagolják a közérthetőséget és a szerénységet is; épp ezért ragadtak rám évekkel ezelőtt a ritmusok, a dallamok és a mély üzenetek, amelyeket az ötös a precíz lelki iránytűjével csempész a zenei vinjettáiba.

Akkor az Inspirita debütalbum volt az ürügy a színpadok ostromára, most az One Eon mellett a régi idők utáni nosztalgia is hajtott, meg a vágy, hogy ismét elérjem a lelki eksztázis magas csúcsait, ahol egykor már jártam, és ahonnan olyan szép a kilátás, hogy még a keserű hétköznap is édesebb az isteni mannánál.
Ezért indultam el a zenei események temploma felé – nem egyházba, legfeljebb a rockimádat alternatív kápolnájába, a ljubljanai Orto Barba. Nagyon is korán érkeztem, mégis épp jókor, hogy az utolsó pillanatban értesüljek a meglepő és több mint ígéretes hírről: előételként a stájerországi metal–metalcore-reménységek, az Inmate szolgálják fel a zenéjüket. A szív gyorsabban ver, a kissé kiszáradt torok pedig kéri az első adag sört, aztán a meredek lépcsőkön és a lengőajtón át elfoglalom a szűkösen kimért helyemet …

Tömeg helyett az döbbent meg, hogy hasonló módon csupán kb. 50 ember kereste az örömét. Ennek az lehetett az oka, hogy Ljubljanában sehol nem láttam egyetlen plakátot sem, amely az eseményt hirdette volna, magán az Orto Baron kívül sem jelezte semmi a pénteki zenei csemegét. Persze, a digitális média, a weboldalak, csomópontok és csevegők korában élünk, és az ilyen bináris kódhoz kötött tájékoztatás ökologikusabb is, de ha senki nem tűzi ki a hírt, hogy valami valahol és mikor lesz, a közönség még (talán) a szokásosnál is megtizedeltebb lehet. Nem baj, legalább több hely jut a színpad előtti meditációra – tennék hozzá az optimisták!

Elsőként az Inmate lépett színpadra. Hat évvel a megalakulás után, és attól a pillanattól, hogy a Rotting Cemetery, az Astris és a Frozen Hell tagjaiból álló kemény hangok szerelmeseinek csapata új otthonra lelt, a fiatal lelkesek új tüdőt és acélhangszálas torkot kaptak Mike énekes személyében, a zenekar pedig lélegzik, üvölt és ront le mindent maga előtt a maga teljesen egyedi, kemény hangzású esztétikájával. Amit az ember először észrevesz, az épp az, ami a legtöbb szlovén bandának valójában hiányzik, az Inmate-nek viszont megvan: érzék a színpadi elrendezéshez, a profi megjelenéshez és az esztétikailag tökéletes dizájnhoz. Ezzel csak a látványmániás felszínesek elégedhetnének meg, hiszen a zenét nem (csak) a szemünkkel hallgatjuk, hanem az számít, mi szivárog át a hallójáratokon az agykéregbe.

A kiszámítható intro után, amely a hallgatóközpontot tökéletes kikapcsolásra hangolja, magabiztos sortűz következik ízlésesen fűszerezett gitárokból, amelyek a technikailag hibátlan metalcore palettáján ízlésesen szólnak, és cseppet sem harsányan vagy kicsiesen. Az elvárások fátylát elsőként a Without Warning tépi szét. A jövő évre beharangozott Free At Last debütalbum első száma romboló, és bőven alkalmas rá, hogy összemérje magát az elismertebb élvonalbeli csapatokkal, mint az Unearth vagy az As I Lay Dying. A bal oldali gitáros duót, Aleš Krofličot és a színpad jobb oldalán álló hosszú hajú Andrej Bezjakot nem túlzó, de pokolian zsíros basszus egészíti ki Saša Bandal játékában. Hátul Jure Grudnik dobos vívja csatáját a technikával, a cintányérokkal és a dobbőrökkel, a színpad elején pedig Mike énekes a teljes figyelem mágnese: brutálisan barázdált torok, ízléses adag színpadi humor és karizma. A folytatásban nem csökken az erő, hiszen az Inexorable Path már a zenekar Myspace-oldalán hallható demóváltozatnál alaposan lecsiszolta a fülzsírt. Mivel a ljubljanai közönséget nem olyan könnyű a színpad elé csalni, a már említett harcművészet- és bestiális hangok kedvelője, Mike énekes provokatívan elhagyta a színpad biztonságos menedékét, és magabiztosan szembeszállt a klub közösségével. Lost In Words és Angels vágtat el mellettünk, mint egy tíztonnás páncélos, az egyre hangosabb tapsok szítói közt az első sorban a Father tagjai is ott voltak, akik azért jöttek, hogy ne csak megnézzék az Inmate-et, hanem őszinte támogatást is nyújtsanak. Az Inner Fear, újabban Victorious nevű szám teuton kezdése úgy hangzik, mint a deszant előkészítése a semmi rosszat nem sejtő német közönségre, amely a stájerországi különítményt csak egy nappal Ljubljana után kapja meg; a ljubljanai alternatív templom boltozatait pedig talán már kissé kiszikkadt metalcore precíz metrikájával tölti meg. A műfajnak és a klónozott bandák sorának felróható általánosságok ellenére az Inmate valami friss és jobb, már csak azért is, mert az Alpok innenső oldaláról valók, és a legmagasabb szinten állnak neki a munkának.

Nevezhetitek őket mesterembereknek, de ami a kezük alól kikerül, az valójában exportképes mestermű, amely simán eljuthat jóval messzebb is, mint a szomszéd falu! Az érzelmek és kemény hangok hullámvasútjának utolsó leszállása, az Out Of The Darkness után sem változik a véleményem egy pillanatra sem: a március, amikor állítólag a hazai kreativitás legélesebb srapnelét kapjuk, amelyet az Inmate debütalbuma formájában kínál, átkozottul csodálatos hónap lesz. Hazai metalcore-víziót kapunk, amely nem csak a hazai porondra szabott, a reaktív elemek keverékében pedig elég a zaj, a dallam és az élesség ahhoz, hogy a kataklizmikus 2012-es év ha mással nem is, legalább egy kicsit pikánsabb legyen!

Miután a szlovén feketeviselők elhagyták a színpadot, szemünk előtt gyors, szinte repülő átállás zajlik, mert az idővel és a közelgő éjfélhez versenyezve a horvát zsenik készülnek a színpadi fellépésre, akik miatt sokan eljutottak az Orto Barba. Gyors összeállítás után a Father sámánjainak tánca kezdődhet. A fények enyhén bepárásodnak, és a színpadon elindul az utazás az ismeretlen ismert szférái felé a Cynosure-ral. Az Inspirita lemez egyik legszaftosabb gyümölcse. Ez a megrázó szám is egy darab, amely érzelmi lavinát indít el, és amellyel elindulhat az út a világűr peremén. A búcsú fájdalma és keserűsége a dallam, a ritmus és a közvetlenség mozaikjává áll össze, amellyel az öttagú, a zágrábi Bogaloo-beli fellépés óta láthatóan kissé fáradt kvintett olyan mértékben bír, hogy a hangszórókon át kimondott varázslat az eleinte kissé gyengébb hangzás ellenére is ütős és sikeres. A jég megtört, a szív pedig örül, hogy az ennyi év szünet ellenére a Father csak kissé poros, egyébként viszont a lelki gépezet hibátlanul működik. Bizonyíték erre a folytatás a Chigla Pegla pusztító groove-jában, amely az első lemez utolsó videóklippel kísért kislemezeinek egyike. A bevált dallamjátszadozás közbeni megállókkal a megvadult bika nyergéből a láthatatlan bivalyok csordájába ül át, akik mindent letarolnak maguk előtt; ehhez hozzájárul a zene kiváló kompendiuma, és az is, amit az ember nem tanulhat meg – a karizma.

A kicsi és zsúfolt színpadon a zenei feladatokat egyenlően osztja el egymás közt a hosszú hajú szamuráj festett gitárral, Davor Tomić Pinky, a szűkszavú, dús hajú, de a gitárfeladatokban ugyanúgy jártas ellenpólusa, Dario Pazanin, a szimpatikus rövid hajú ritmusduót pedig Franjo Jardas basszusgitáros és a zenekar új szerzeménye – a Belfast Food, a The Beatles Revival Band tagja és igazán kiváló ritmusember – Marko Jurić alkotja. A léleknek és a testnek hang is kell, erről a tehetséges varázsló, a zenekar központi színpadi alakja és lelki elementálja, Mihael Prosen énekes gondoskodik. Ő nem pazarolja a szót fölösleges színpadi fecsegésre; a torkán és a mikrofonján át olyan hiteles, szinte erotikus szeretkezésszerű kapcsolatot teremt a közönséggel. Behunyt szemek és megnyitott regiszterek szövik a köteléket a fenségessel, a test pedig a ritmus és az érzelmek gravitációja mentén az ősi médiumtánc felé hajlik, amelyen át a zene múzsái szólnak. A Father kétségtelenül a tudat magasabb szférái és a körülöttük lévő világ közötti kommunikáció csatornája.

Itt az ideje az aktualitásoknak, és az One Eon lemez új eonjának zenei újdonságai közül elsőként a Mangiafuoco Il Magnifico játékos érzelemkitörése szólal meg. A srácok nem hazudnak, amikor a nyitó versszakban leszámolást hirdetnek a korszak és a világ rothadásával, amelyben élünk. A Father kiszűri a világ jeleit, amely felgyorsulva pulzál a vitathatatlan vége felé, és logikai egyenlettel zenévé alakítja őket. Rögtön ezután jön a toolos esztétika egyik legédesebb fogása – a The Downloader legalábbis a nyitó ritmusával és az ellenálló univerzum asztrális végpontjaihoz való kapcsolódásával rabul ejt. Kompromisszum nincs, és a szellemileg kiürült világ sokszínű fogyasztói üvegcséibe való átformálás és átfejtés szóba sem jöhet. A Father felemeli a középső ujját, és fölösleges obszcenitás nélkül, de legalább száz atombomba erejével áll szembe minden normával – azokéval, amelyek porig rombolták a mi evilági semmiségünk Hirosimáját. A leszámolás tökéletes, még ha a szabadság és a demokrácia illúzióinak e világában látszólag bármelyik pillanatban elhagyhatjuk is a rabság lövészárkait. Üzenetük szerint az egyetlen forradalom, amely kiszellőztetné ezt a világot, a teljes mentális kiszellőztetés. Ha a világ üzlet, a zene totalitarizmusa az egyetlen, ami megtisztíthat minket, és friss levegővel töltheti meg a tüdőnket.

A Venus & Mars kissé visszavezet a kemény érzelmek és a tökéletes szerelem tiszta szívimpulzusainak egyensúlyába. A férfi és a női energia dualizmusának szenvedélyes lángjaiként a Father hidat épít a két félteke és a két kozmikus pólus között, olyan stílusban és olyan árnyalatokkal, amelyekért az ember szívesen fizet színarannyal. A Father Vénusz és Mars között hajózik, és a teljes lebegés állapotában van egy köldökük, ahol a két energia keveredik, és az élő szívek rotorjait hajtja. A gyengédség és az ütőerő egyensúlyban van, a tökéletes meditáció pedig a Part Of Me szentimentális balladai közjátékával folytatódik. Az One Eon látszólagos összeegyeztethetetlenségében olyan átkozottul hatásos, hogy az új számok mintha csiszolt töltelék lennének az Inspirite ősi robbanása után amúgy is felhevült világban. És innen jön a szenvedély, amellyel a lélek olyan édesen megfertőződött, hogy nem tud túlélni új energiaadagok nélkül. Mintha két tektonikus törésvonal kötőszövetén állnék, teljesen természetesen kapcsolok át a régebbi megszólítású Never Come Back-re, amit születésnapi ajándék követ, bár kétlem, hogy a közönségben akadt volna valaki, aki ezen a szürke, de egyben olyan vérszerűen szép pénteki estén valóban elfújt volna egy további gyertyát a tortáján. Kaptunk egy csokrot azokból a hatásokból és számokból, amelyek a Fathert idáig juttatták. A Pantera „I’m Broken”-je lábujjtól a feje búbjáig megindítja a vért, és a mozgás ellenállása teljesen értelmetlen. A szenvedélyek tusájába besurran a régi jó, akkor még meg nem rontott Metallica, a régi jó R.A.T.M. sem marad el, és az őszinteség idején még megállíthatatlanul vonzó Korn. A „Blind” meghajlítja a hátakat, és szívesen ereszkedünk le saját személyes fejlődésünk kanyonjainak meredekein a pokol mélyéig, ahol a Father a Slayer dominanciájára emlékeztet. A Father mindez, és több, mint e néhány elem kombinációja, mert saját gerince van, saját fülpárja és óriási lelke mellett pedig egy nagy szíve is, amely a tökéletes gép öt homogén tagját hajtja, a tiszteletreméltó Machine-t; ezután már csak a fények alhatnak ki, hiszen az éjfél a mostani végleges búcsú órája.

Remélem, a szünet rövidebb lesz, mert a szív olyan meleg vérrel telt meg, hogy a gondolatok és a lélek mielőbbi újabb élvezetre vágynak. Az év vége előtt Dubajba utaznak, a rockélvezetek nyújtására nem szokványos úti cél pedig kicsit túl messze van ahhoz, hogy bárki zsebe elbírja. Nem vagyunk mind tajkunok, és nincs mindenkinek gazdag papája-mamája, ugye? Mindennek ellenére remélem, hogy végre rájuk mosolyog az anyagi siker tündére, csak az a sejk a remélhetőleg gyönyörű lányaival ne csábítsa el őket, hogy a paradicsom homokos oldalán keressenek menedéket, mert itt van rájuk szükségünk, most, és hamarosan újra. A szív megkapta a maga adag gyengédségét és impulzív szenvedélyét a lehető legjobb módon, a teljes meggyőződés egoizmusában viszont kívánhattunk volna egy kicsit hosszabb koncertet, amelyben megélhettük volna az est nagy fináléját, mindkét lemez teljes adagjával, s annak tetejére a Katana után még az Eleanor Rigby-t is rávágták volna. Az este akkor barokkosan teljes lett volna, így viszont boldogan és elégedetten indulhattam haza, gondolatban már a másodperceket számolva az újabb találkozásig. A Father nagyon függőséget okoz, mert a zenéjük manna, nélküle a szív szakad és éhezik, ez a koncert pedig – az Inmate kiváló erőivel való páros kapcsolat miatt is – az egyik azok közül, amelyekre még sokáig örömmel emlékezem, miközben nyelem a mostanra kielégített vágyak vastag nyálát.

fotók: Aleš Podbrežnik

Setlist

INMATE: 1. Intro 2. Without Warning 3. Inexorable Path 4. Lost In Words 5. Angels (ITHOT) 6. Victorious (Inner Fear) 7. Written In Blood 8. … Overcome (S&H) 9. Out Of Darkness FATHER: 1. Cynosure 2. Chigla Pegla 3. Mangiafuoco Il Magnifico 4. The Downloader 5. Venus & Mars 6. Part Of Me 7. Never Come Back 8. Madley 9. Machina

Képgaléria