Kiadó: Insideout Records
Megjelenés dátuma: 2020. 9. 11.
Producer: Neal Morse
Játékidő: 65.44 perc
Stílus: Progressive Rock
Értékelés: 8.0/10
Az istenfélő progresszívrock-ikon, Neal Morse sosem pihen, legyen szó a szólókarrierjéről, a különféle (szuper)csapatokban – élen a Transatlantickel és a Flying Colorsszal – végzett munkájáról vagy a rengeteg mellékprojektjében való részvételéről. A „Sola Gratia”, a Pál apostol életéről és megtéréséről szóló életrajzi album, amely stílusban és témában egyaránt a Martin Luther életét és megtérését feldolgozó „Sola Scriptura” (2007) folytatása, Neal legfrissebb szólóteljesítménye. A zenei munkában ezúttal is két régi cimborája segédkezett, akik osztoznak vallási és filozófiai meggyőződésében: Mike Portnoy dobon, Randy George pedig gitáron. Az alkotási folyamat a különleges világhelyzet miatt ezúttal távolról zajlott.
A tarzuszi Saul, azaz (később) Szent Pál a keresztények számára az egyik legfontosabb keresztény szent és vértanú, akit a katolikus egyház megalapítójának és elindítójának tartanak, és Jézus meg Szent Péter mellett szinte a legjelentősebb keresztény alaknak számít. Ugyanakkor a legtöbb ateista és vallásilag elfogulatlan történész szemében Szent Pál ellentmondásos figura, hiszen ő az az ember, aki végérvényesen összekapcsolta a keresztény hitet a szervezett intézménnyel. Az pedig a két évezred alatt a nevében áttekinthetetlen mennyiségű súlyos bűnt követett el. Szent Pálnak ráadásul a mai viszonyok közt meglehetősen megvető hozzáállást tulajdonítanak a nőkhöz és a homoszexuálisokhoz, ami jól látszik híres prédikációiból és a misszionáriusi útjai során írt leveleiből.
Saul, akinek kettős, zsidó és római állampolgársága volt, a zsidó farizeusból és a keresztények hevületes üldözőjéből a damaszkuszi úton egyszerre lángoló kereszténnyé változott. Pállá keresztelkedve misszionárius lett, aki a kereszténységet a dél-európai országokban is terjesztette, elsősorban az ókori Görögországban, és a katolikus egyház történelmi megalapítójává vált. A legenda szerint lefejezése után a feje háromszor visszapattant a földről, s ezeken a helyeken három forrás fakadt; mártírhalált Rómában halt, a korai keresztények Nero-féle üldözésének közepette. Szent Pált ma a keresztény egyházak minden ága tiszteli, a katolikustól és az ortodoxtól a protestánsig, sőt állítólag a modern zsidó vallás követői között is egyre népszerűbb.
A „Sola Gratia” az egyes szerzeményeken keresztül Pál életének főbb eseményeit meséli el egészen a damaszkuszi úton bekövetkezett döntő megtéréséig, amikor útját „mennyei fény ragyogta be”. Az ateistáknak, gnosztikusoknak, muszlimoknak és Neal zenéjének mindazon rajongóinak, akik nem érzik személyes kötődést Pál kalandjaihoz és tanításaihoz, a „Sola Gratia” szövegei elég nehéz falatot jelentenek, bár a többségük már 2002 óta hozzászokott ehhez, amikor Neal „megtért”, és végleg megváltoztatta személyes filozófiáját, valamint a szövegei többségének jellegét.
Az „Overture”, amely szinte „wakemanes” billentyűs hangszerelést tartalmaz, rögtön az album csúcspontjai közé tartozik, amiben részben segít, hogy instrumentális szerzemény. Az „In the Name of the Lord” című dalban Neal a „megmetalosított” gitárfutamokkal és a recés énekhanggal az agresszívabb arcát mutatja, bár az átvezetések közbeni alkalmi női vokálharmóniák gondoskodnak róla, hogy az egész ne hasson túlzottan prog-metalosan. A „komolyabb” szerzemények között van néhány rövidebb, három percnél is rövidebb „helykitöltő”, például a „ringatózós” „Ballyhoo (The Chosen Ones)”, amelynek kicsattanó refrénjét egyetlen vidám power metal banda sem szégyellné. Az ilyen rövid „töltelékek”, mint a Saul farizeusi korszakáról szóló instrumentális „March of the Pharisees”, főként a koncepció összekötését szolgálják.
A „Building a Wall” című dalnál Nealnek meglepő módon a nyolcvanas évek „púderezett” hard rockjának eklektikus változata jön be, amelyet kevésbé összetett ritmikai elemekkel akár egy Bon Jovi is jóváhagyott volna.
Az „Overflow”, amely nagyon behízelgő női vokálharmóniákat tartalmaz, kissé közhelyes, epikus dicshimnusz az „isteni nagyságról”, amilyet Neal irigylésre méltó számban készített pályája során. Egészen más szöveggel akár a Spock’s Beard-beli időszakának néhány korábbi alkotására is emlékeztethetne. Az album jobb pillanatai közé tartozik az ambientként nagyon erős „Never Change”, amelyben a Pink Floyd hatása is felfedezhető, ez különösen igaz a „gilmouros” gitárszólóra. A „Seemingly Sincere” című eposzban Neal néhány elektronikus színezetű textúrát is bevet, amelyekkel futurisztikus hangulatot teremt. Dicséretes és innovatív, de ez a hangulat nagyban ellentmond az ókori személyiségről szóló koncepciónak – Nealt viszont láthatóan a legkevésbé sem zavarta.
A „Sola Gratia” minden keresztény progresszív rock rajongót boldoggá tesz majd, hiszen Neal szinte minden évben bebizonyítja, hogy egyedülálló zeneszerzői, hangszerelői és előadói mester, aki határozottan ügyel rá, hogy folyamatosan felhívja a figyelmet lángoló vallási meggyőződésére. Ezt tényleg senki sem vitathatja el tőle, és most sincs ez másként, még ha az album érezhetően kevésbé eklektikus is, mint például a Spock’s Beard-os cimborája, Nick D’Virgilio szólólemeze, amely ugyanabban az évben jelent meg (RockLine kritika). A zenei és énekes szempontból nagyon méltó „Sola Gratia” egyik fő problémája, hogy inkább hasonlít egy újabb albumra Neal személyes megtéréséről – amilyenből a szólókarrierje során tényleg nem volt kevés –, mint Pál apostol megtérésének koncepciólemezére.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Számlista:
1. Preface (1:28)
2. Overture (5:59)
3. In the Name of the Lord (4:27)
4. Ballyhoo (The Chosen Ones) (2:43)
5. March of the Pharisees (1:40)
6. Building a Wall (5:01)
7. Sola Intermezzo (2:10)
8. Overflow (6:27)
9. Warmer Than the Sunshine (3:22)
10. Never Change (7:52)
11. Seemingly Sincere (9:34)
12. The Light on the Road to Damascus (3:26)
13. The Glory of the Lord (6:17)
14. Now I Can See / The Great Commission (5:17)
Felállás:
Neal Morse – ének, gitár, billentyűs hangszerek
Mike Portnoy – dobok
Randy George – basszusgitár
Közreműködő zenészek:
Eric Gillette – gitár
Bill Hubauer – billentyűs hangszerek
Gideon Klein – vonósaranzsmanok
