Kiadó: English Electric Recordings
Megjelenés dátuma: 2020. 6. 26.
Produkció: Nick D’Virgilio
Az album hossza: 69.13 perc
Műfaj: Progressive Rock/Art Rock
Értékelés: 10/10
Az NDV a karizmatikus amerikai dobos és énekes, Nick D’Virgilio (Big Big Train, ex-Spock’s Beard) rövidítése, egyben régi beceneve. Nick, akit a Genesisszel, a Tears For Fearsszel és a Fates Warninggal való együttműködéséről is ismerhetünk, már 2001-ben elindította szólókarrierjét a „Karma” című albummal, de azóta főleg a Spock’s Beardben, majd később a Big Big Trainben tevékenykedett, ahol elsősorban kiváló dobosként volt fontos, noha mindig is kivételes énektehetség volt. Talán ő maga is rájött idővel, hogy kár lenne, ha nem használná ki gyakrabban az énekhangjában rejlő lehetőségeket, így úgy döntött, elérkezett az idő egy új szólóalbumra, amely az „Invisible” címet kapta.
Rögtön az elején le kell szögezni, hogy stílusát tekintve rendkívül eklektikus albumról van szó: szimfonikus progresszív rock, art rock, art pop rock, prog metal, funk, r’n’b és hard rock is felbukkan rajta, és ez csak néhány az egyes „Invisible”-szerzemények stílusjegyei közül, ami szemléletesen bizonyítja Nick kivételes szerzői tehetségét és zenei nyitottságát. Az összes eddig említett zenekar hatása, amelyekkel Nick a pályafutása során együtt dolgozott, hallható minden egyes „Invisible”-dalon. Nem csoda hát, hogy D’Virgilio rendkívül színes társaságot hívott meg a közös munkára kiváló zenészekből, akik a hozzájárulásukkal csak tovább szélesítik az album stiláris dinamikáját és műfajok közötti ugrálását. Ők: Tony Levin (King Crimson, Peter Gabriel), Jordan Rudess (Dream Theater), Jem Godfrey (Frost*), Rick Nielsen (Cheap Trick), Carl Verheyen (Supertramp), Paul Gilbert (Mr. Big) és Jonas Reingold (Steve Hackett, The Flower Kings).
A „Prelude” – ahogy a címe is mutatja – zenekari előjáték a címadó dalhoz, vagyis az „Invisible”-hez, amelyben Nick azonnal elvarázsol a kivételes énekteljesítményével. Ez egy melankolikus power ballada csodálatos szimfonikus hangszerelésekkel, és egyben stílusát tekintve teljesen váratlan albumnyitány. A húzós prog rockos „Turn Your Life Around”, amely kissé a Nick-féle Spock’s Beard-korszakot idézi, az első nagy stílusfordulat, amiből az „Invisible”-on bőven akad.
Az „I’m Gone” funkos, r’n’b-s beütésű art pop rock dal elektronikus ritmusmintákkal, amely a női vokálharmóniákkal párosulva szinte trendin hangzik, miközben Nick kaméleonszerű éneklése itt szándékosan egy önfejű, felfuvalkodott kölyök hangjává válik, akit megszálltak a testi örömök. A sötét hangulatú „Money (That’s What I Want)” eklektikus art rock dal Nick teátrális énekével, hatalmas zenekari hangszerelésekkel és női kísérő harmóniákkal, a szöveg pedig a mai zeneipar csípős kritikája.
A „Waiting For No One” melankolikus power ballada pazar szimfonikus hangszerelésekkel és Nick csodálatra méltó énekteljesítményével. A „Snake Oil Salesman” erőteljes prog rock szám rengeteg hard rock elemmel, főleg a húzós gitárbetéteknek és a kópésan játékos mini moog-textúráknak köszönhetően. A „Where’s The Passion” szenvedélyes, epikus irányba mutató szimfonikus prog rock, amely stílusában kicsit a Spock’s Beardet idézi, és ahol Nick egy újabb eklektikus, szívszorító énekteljesítménnyel nyűgöz le.
A „Mercy” főként prog metalos felépítésével, kíméletlen gitárbetéteivel és megalkuvást nem ismerő dobáradatával teljes stílusbeli kontrasztot jelent. Az „Overcome” csodálatos ambient utazás energikus énekkel, összetett ritmusváltásokkal és gyönyörű zenekari hangszerelésekkel. Az „In My Bones”, amelyben egy kis jazzfuvallat is átsuhan, megint kicsit „felcsavartabb” szerzemény Nick felhevült énekével és szórakoztató szaxofonhangszerelésekkel.
A „Wrong Place Wrong Time” fő különlegessége a szokatlan vokálharmóniák jelenléte a „régi jó” Gentle Giant, illetve a korai Spock’s Beard stílusában. A kiváló refrénnel megáldott „Not My Time To Say Goodbye” az album epikus, diadalittas pillanata fenséges zenekari hangszerelésekkel, amelyek természetüknél fogva akár valamilyen látványos, epikus film zenéjének alapjául is szolgálhatnának. A nosztalgikus „I Know The Way” Nick újabb bravúros énekteljesítményének és a nem kevésbé érzelmes női vokálharmóniáknak köszönhetően a lehető legjobb albumzárás.
Az NDV az „Invisible”-lel teljesen váratlanul megalkotta az év egyik fő prog rock albumjelöltjét 2020-ra. Az „Invisible” eklektikusságával és stíluskavalkádjával, hibátlan produkciója mellett az elejétől a végéig lenyűgöz, és minden várakozást felülmúl. Nick megerősítette a státuszát: a kortárs kísérleti zene egyik legsokoldalúbb muzsikusa és szerzőmestere, aki hosszú idő után újra megtalálta a módját, hogy ismét emlékeztessen kivételes énektehetségére. Az „Invisible” szép bizonyíték arra, hogy néha jobb egy évtizedben egyetlen albumot kiadni, lélekkel és szívvel megalkotva, mint évente újat gyártani, technikailag és hangszerelésileg hibátlant, de többnyire lélektelent és érzelmileg üreset – ahogy az az utóbbi években gyakran megesik Nick régi cimborájával, Neal Morse-szal.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Dalok listája:
1. Prelude
2. Invisible
3. Turn Your Life Around
4. I’m Gone
5. Money (That’s What I Want)
6. Waiting For No One
7. Snake Oil Salesman
8. Where’s The Passion
9. Mercy
10. Overcome
11. In My Bones
12. Wrong Place Wrong Time
13. Not My Time To Say Goodbye
14. I Know The Way
Zenészek:
Nick D’Virgilio – dob, ének, akusztikus gitár, basszusgitár, „loops”
Jordan Rudess (Dream Theater) – billentyűs hangszerek
Jem Godfrey (Frost*) – billentyűs hangszerek
Tony Levin (King Crimson, Peter Gabriel) – basszusgitár
Jonas Reingold (The Flower Kings, Steve Hackett) – basszusgitár
Paul Gilbert (Mr. Big, Racer X) – gitár
Rick Nielsen (Cheap Trick) – gitár
Carl Verheyen (Supertramp) – gitár
Abbey Road Orchestra – vonós és fúvós hangszerelés
Randy McStine
Stan Cotey
Jacob Dupre
Ed Goldfarb
Don Carr
Phil Naish
Michael Omartian
Tom Hemby
Dave Martin
Kat Bowser
Beth Cohen
Nathan Heironimus
Sophia D’Virgilio
