Előadó: Hughes, Glenn
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2006
Pontszám: 4/5
Hihetetlen, mi mindent kaptunk ettől a nagy zenésztől a pályája során, kezdve a Trapeze-zel (gyors tájékozódásként: ott játszott az egykori Judas Priest-dobos Dave Holland és a gitáros Mel Galley is, aki a nyolcvanas években a Phenomena projektben találkozott újra Hughesszal), aztán jött a Deep Purple-korszak a nagy „Burn” és „Stormbringer” albumokkal, a Black Sabbathtal és Tony Iommival való közös munkák, a fascináló szólóalkotásokról pedig, amelyeket ez a páratlan soulmester kiizzadt magából, mint például a „From Now On…” vagy a „Burning Japan Live!”, már nem is beszélek. Mindegyik szólólemeze valóban valami különleges. Egy ilyen énekhanggal megáldott ember egyszerűen nem tud csalódást okozni, bármilyen műfajba vág bele. Úgy tűnik, a Red Hot Chilli Peppers két tagjával való együtt lógásból végül tartós, összetartó szövetség kovácsolódott, amely nem fog csak úgy szétesni. Főleg ami Chad Smith dobost illeti, aki Glenn basszusjátékával együtt a legerősebb ritmusszekciók egyikét adja azok közül, amelyeket Glenn Hughes a szólókarrierje során felvonultatott. J.J. Marsh gyakorlatilag Hughes nélkülözhetetlen állandó társa lett, és Glenn ezúttal is rá bízta az új lemez gitármunkájának nagy részét.
A „Music For The Divine” Glenn Hughes új, más arcú albuma. A „Soul Mover” (2005) „világos” párja, és hihetetlen, hogy Hughes alig másfél év különbséggel ilyen frissen ihletett stúdióalbumot tud letenni az asztalra, miközben Glenn Hughes nevét hallva mindig az jut eszedbe, hogy gyakorlatilag nincs olyan zenei „csavar”, amelyet ez a legendás zenész ne vetett volna már be, hogy hatásosan meglepje a zenei tömegeket. És mégsem igaz.
A „Soul Mover” robbanékony „soul funk hard rock” album volt jókora adag csiszolatlan, eleven nyerseséggel. A „Music For The Divine” ennek világos párja. Felületesen szólva a tükörképe. Hughes olyan mértékben nyúlt itt akusztikus és orkesztrális hangszerelésekhez (vonósok), amilyenre a szólókarrierje során még nem volt példa. Már a nyitó The Valiant Denial is egy olyan szerzemény, amely a kidolgozott, nagy motívumainak köszönhetően azonnal beleég a fülkagylóba, és meglep a említett hangszerelési választással, ami Hughes szólómunkáira nem jellemző. Vagyis akusztika és orkesztrális hangszerelés. Ettől a dalnak eposzi felhangja van, ami rögtön szúrja a fület, hiszen Hughestól általában fekete ördögi „funk soult” vagy „blues hard rockot” várunk. A nyitódal remek keveréke mindennek, és Hughes benne az a régi jó Hughes, aki 110%-ot ad magából, és egyszerűen elállítja a lélegzetedet a átélt előadásmódjával. Szembetűnő kontrasztot, hangi mélységet hoznak az energikus, fémesen eleven hangzású Chad Smith-dobok, amelyek a dalnak azt az örökké aktuális „funkys” fuvallatot adják. Ha a szám valamikor a kilencvenes évek elején íródott volna, a produkció a „heavy” gitárokat tolta volna előtérbe, így ebben az esetben gyönyörű közelítést kapnánk ahhoz, amit Hughes például a „From Now On…” lemezzel művelt. Vagyis dallamos, odacsapós hard rock. Csakhogy ezúttal minden olyan szépen kiegyensúlyozott a produkcióban, hogy Hughes a szélesebb közönség ízlését is megcélozza, ugyanakkor jelzi, hogy a „feeling” érettségben uralkodik a fiatalkori egó-kitörések garázdasága és a bizonyítási vágy fölött. Glenn Hughes ezt a jelenlegi, magas fokon érett lelkiállapotát az album végén egy olyan dal erősíti meg, amelynek a címe mindent elmond. Ez a This Is How I Feel, amelyet kivételes dallamosság jellemez, és amelyben abszolút a hegedűk és az akusztika viszik a prímet, nekik pedig a szilárd, fémesen csikorgó ritmusvonalak adnak rendkívüli kontrasztos pecsétet. A „Soul Mover” korábbi hangzásának kifinomításában a This House című dalban megy el Hughes a legmesszebbre, ahol az új lemezen a legerősebb az orkesztrációk és az akusztika abszolút dominanciája, és ezzel a nagy dallamok kovácsolásának klasszikus megközelítése a „Music For The Divine” esetében egyértelműen elsőbbséget kap a többi megoldással szemben.
A Monkey Man, a You Got Soul és a Steppin’ On remek funk rockerek, amelyek azokat fogják boldoggá tenni, akik szeretitek az ilyen harapós ritmusokat. A Too High például egy „elveszett” dal a „Soul Mover” lemezről. Az énekes átélésének egyik csúcspontja egyértelműen a Black Light, amelyet Hughes a pár évvel ezelőtt tragikusan elhunyt barátnőjének, Lana Clarksonnak ajánlott. A szöveg is ehhez igazodik, tele van dühvel és a gyász fájdalmával, az album itt kap valamicske feketeséget. Hughes egymaga gondoskodik az egyedi, megismételhetetlen, erősen vibráló hangulatok életre keltéséről. Tulajdonképpen ehhez elég neki a hangja. Röviden: az énekes állandósága még mindig teljes intenzitással ragyog. Hughes kaméleonként változik. A Frail-ben hihetetlenül mélyen érző és kifinomult lesz, a dal folytatásában pedig éppen azok a hirtelen, kitörésszerű robbanások, amelyeket a dal végén az énekhangjából csalogat elő, szó szerint megbabonázzák és megrázzák a hallgatót! A törékeny, akusztikus félballada, a Frail a dallamos hangszerelés alapján is az album egyik abszolút győztese. Hughes a feldolgozásról sem feledkezett meg. Ezúttal elmondása szerint nagyon spontán módon jött össze, hogy a zenekar a stúdióban „szabadidejében” nekilátott a The Moody Blues legendás klasszikusának, a Nights In White Satinnak az eljátszadozásához. A hangszerelés? Smith és Hughes. Az elején dob és ének. A kontraszt hihetetlen energiával van feltöltve! Ezt tovább fokozza, hogy bekerül Frusciante vékonyan torzított gitárja abba a motívumba, amelyet eredetileg a vonósok játszanak. Újabb rendkívül erős pontja ez az albumnak, pedig feldolgozásról van szó. Ez egyszerűen bizonyítja, hogy Hughes olyan munkatársakra talált, akik kiváló közös hangot találtak az alkotás terén. A Nights In White Satin eredetije valójában úgy van megírva, hogy nem kérdés: Hughes a „Music For The Divine” megálmodásakor az ihletének zömét éppen ebből a dalból merítette. Vajon a Nights In White Satin volt Hughes mintája?
Hughes az egyedi vokális improvizációs érzékével tarol az album egészén. A páratlan „the voice of rock” új lépcsőfokot talált felfelé az evolúciójában. A „Music For The Divine” a „Soul Mover”-hez képest rendkívüli nyugalmat, kifinomult megközelítést sugároz, amelyet az akusztikus hangzás és a vonós orkesztrális hangszerelések hangsúlyos használata díszít, és ezek rendkívül érzéki mélységet adnak az albumnak. A „Music For The Divine” Hughes a szó legszebb értelmében. Az út folytatása, és gyakorlatilag az összes eddigi évének retrospektívje, ugyanakkor új alkotói fejezetet nyit. Ezért már most izgatottan lehet figyelni, merre fordul Glenn a jövőben. Tömören szólva: az új lemez az örökké aktuális funk hangzás keverékét kínálja, aminek főleg „a fiatalabb zenei generációk rajongói” fognak örülni, valamint azt a dallamosságot, amelyet az album kifinomult oldala hoz az akusztikus és orkesztrális passzusokon át, és ez elsősorban az idősebb hallgatókat fogja érdekelni. A „Music For The Divine” már most Hughes szólókarrierjének egyik csúcspontja, és Glenn ezzel bizonyítja, hogy olyan művész, aki egyszerűen nem tud és nem is akar hűtlen lenni önmagához. Újabb makulátlan tízes!
Felállás
Glenn Hughes – ének, basszusgitár, funk elektromos gitár, akusztikus gitár
Mark Kilian – vonósszerkezetek, billentyűk
J.J. Marsh – gitár
John Frusciante – gitár
Chad Smith: dob, ütőhangszerek
Produkció
Glenn Hughes & Chad Smith
Számlista
1. The Valiant Denial
2. Steppin’ On
3. Monkey Man
4. This House
5. You Got Soul
6. Frail
7. Black Light
8. Nights In White Satin
9. Too High
10. This Is How I Feel
11. The Divine
Az album hossza: 52:18
