Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Weather Report
Kiadó: Columbia Records
Megjelenés: 1978
Játékidő: 37:15
Értékelés: 3.5/5
A „Mr. Gone”, a jazz fusion legendák, a Weather Report nyolcadik albuma kétségkívül a legellentmondásosabb produktumuk, hiszen nem is annyira a zenei tartalma miatt vonult be a köztudatba, hanem mert ezzel a lemezzel estek hirtelen kegyvesztetté néhány korábban kivételesen jóindulatú zenekritikusnál. A neves jazzmagazin, a Down Beat mindössze egy csillagot adott rá (az ötből), és leginkább a hangzás túlzott kommercializálódását és túlproducereltségét kifogásolta. Érdemes megemlíteni, hogy ugyanez a lap korábbi öt albumukat is az év lemezének kiáltotta ki. A zenekar tagjai külön sajtótájékoztatót is szerveztek, ahol egyes szerzeményeiket védelmezték. Bár néhány kritikus nem fukarkodott a sárdobálással , az album viszonylag sikeres lett, még nagyobb siker volt azonban a koncertturné, amelyen a közönség először láthatta a klasszikus Weather Report-felállást: Zawinul/Shorter/Pastorius/Erskine.
A „Mr. Gone” a Down Beat vehemens kritikájával szemben messze nem rossz lemez, ám a monumentális „Heavy Weather”-hez képest, amellyel alkotói pályájuk csúcsára értek, megjelenésekor kétségkívül nagy csalódást jelentett, így az akkori kritikusok radikálisan negatív reakciói bizonyos mértékig érthetők. A túlproducerelt hangzásra vonatkozó bírálatokban is van igazság. A halhatatlan billentyűs óriás, Joe Zawinul a „Mr. Gone”-on szó szerint gyerekes lelkesedéssel vetette bele magát az akkor újszerű, elektronikusan módosított szintetizátorok technológiájába. Az újonnan felfedezett elektronikus játékszerek feletti hevében kissé túl messzire ment, és a produkcióban a szintetizátorok a szerzemények többségén érezhetően elnyomták a többi hangszert. Emiatt egyes számok steril, ha nem épp szintetikus hangzásúak, és hiányzik belőlük az a megszelídíthetetlen ritmikai energia, amely a korábbi lemezeken híressé tette őket. Ezen leginkább Zawinul elválaszthatatlan társa, Wayne Shorter bánta, aki a szaxofonjával gyakran meglehetősen szemérmesnek hat. A másik kritika, amely a túlzott kommercializálódást rótta fel nekik, szintén nem légből kapott. Az albumon sok hangszerelés és harmónia természeténél fogva közelebb áll az akkoriban egyre népszerűbb smooth jazzhez, mint a fusionhöz. Az improvizációk többsége sem tartozik az alkotói ihletük és képességeik csúcsához.
Bár az album váratlan visszaesést jelent, nem minden ment lefelé. A „Mr. Gone” alatt kristályosodott ki a klasszikus és legkedveltebb felállásuk, hiszen a dobos mester, Peter Erskine érkezésével évekre sikerült megoldaniuk az állandó dobos körüli örökös problémát. Az albumon közreműködött még két másik dobóriás, Tony Williams és Steve Gadd is, de csupán vendégzenészként. Erskine az egyedülálló technikai felkészültség mellett kivételes ritmikai könnyedséget is hozott, amely közte és a basszusgitár csodatevője, Jaco Pastorius között alakult ki; Pastoriust sokan minden idők legnagyobb basszusgitárosának tartják. Én személy szerint teljesen egyetértek ezzel a jelzővel, hiszen sem előtte, sem utána nem volt a basszusgitáron nála nagyobb koponya, aki több újítással, kombinatorikával, szellemességgel, kifejezőerővel és megszelídíthetetlen energiával tudott volna játszani, mint a „basszus Hendrixe”. Éppen Jaco volt az, aki megmentette az albumot, kompozíciós és előadói szempontból egyaránt, és olyan szilárdságot és kiegyensúlyozottságot vitt bele, amely mellett az a szégyenletes Down Beat-csillag minden érvényét veszti.
Amint végigmegyünk az album egyes számain, rengeteg pozitív és izgalmas pillanatot fedezhetünk fel. A nyitó klasszikus, a „The Pursuit of the Women With the Feathered Heat”, amely egyben az album egyetlen igazi Weather Report-klasszikusa, stílusában pontosan ott folytatja, ahol a „Heavy Weather” abbahagyta. Nem tévednék sokat, ha a legnagyobb slágerük, a „Birdland” kísérletezőbb változatának neveznék, erős latin zenei ritmikai elemekkel. A szintetizátoros titokzatos felvezetéshez karibi ütőhangszeres kíséret és biztató többszólamú éneklés csatlakozik Pastorius, Manolo Badrena és Jon Lucien előadásában. Pastorius csíntevő improvizációi jobban szólnak bármelyik elektromos gitárnál, és szokatlan játékosságot visznek a számba. Ennek a remek szerzeménynek a szurkolói hangulata kiválóan illik focimeccsek aláfestésére, bizonyos mértékig pedig táncolni is lehet rá.
A „Young and Fine” is sok mindenben a „Heavy Weather” irányát követi, hiszen egyesíti a dallamos hangszerelések jóindulatát és a megszokott ritmikai kísérletezést. Ez utóbbiért leginkább Pastorius lédús ritmikai díszítései és Shorter élesre fent szaxofonmenetei felelnek, amelyek ifjonti szeleburdisággal száguldanak végig a számon. A „Punk Jazz” maga a tökéletes Pastorius-klasszikus, amelyben egy soha többé meg nem ismétlődő basszuslegendát csodálhatunk meg egyik legenergikusabb szólópillanatában. Improvizációs műremekeit kiváló szaxofonmenetek és időnként hatalmas szintetizátorhullámok kísérik, amelyek finomságot visznek a jazzbasszusgitárosok legnagyobb rockerének kikapcsolt előadásába. Meglehetősen érdekes alkotás a rövid és rejtélyes „Pinocchio” is, amelyben leginkább Erskine villog néhány megrázóan vad átmenettel a megvadult szaxofon társaságában, míg a záró „And Then” szinte valódi unikum a történetükben, mert a végén egy rövidebb vokális betétet tartalmaz Maurice White előadásában. Hozzájárulása a finom billentyűs futamok mellett igen romantikus és sikerült lezárást ad az albumnak.
Az album kevésbé kedvelhető pillanatai közé tartozik néhány nem túl sikerült kísérleti próbálkozás az akkori időkhöz képest fejlett technológiával, mint például a „River People”, amelyben Zawinul szintetikus szintetizátorai uralkodnak elektronikus futamokkal és egyhangú ritmikai mintákkal. Shorter fúvós hangszerelései itt közelebb állnak a megszokottan steril smooth jazzhez, mint a fusionhöz. Egyedül a rendkívül szellemes, nyihogó basszusvonal érdemel dicséretet. A „The Elders” meglehetősen nyugodt, hogy ne mondjam, szinte álmos alkotás, amely a szaxofon, az ütőhangszerek és az elektromos zongora meglehetősen szerény improvizációin kívül semmi különösebben lenyűgözőt nem kínál. A zeneszerzői és produceri sorvadás tökéletes példája pedig a címadó szerzemény, amely néhány jó improvizációt, főleg a baljós basszusvonalat és a szaxofon meg a billentyűk rövid, érdekes betéteit leszámítva úgy szól, mintha valami légmentesen záródó börtöncellában készült volna. Messze nem rossz szám, de az átlagos színvonaluk alatt van. A felsorolt hiányosságok persze kevesek ahhoz, hogy nyílt frontális támadást indítsunk egy minden más tekintetben igen szilárd album ellen, amely nagyobb megbecsülést érdemelne, mint amennyit élvez.
Összességében a „Mr. Gone” közel sem jelent akkora minőségi zuhanást, mint amekkorának azt megjelenésekor néhány kritikus beállította, hiszen számos igazán szerethető szerzeményt kínál, amelyeknek ma is örülni fog minden jazz fusion-megszállott. A „Mr. Gone” biztosan sokkal jobb lemez lehetett volna, ha nem nyomja rá a bélyegét Zawinul túlzott kísérletezése a módosított szintetizátorokkal és a smooth jazzzel való szembetűnő kacérkodás, amely e legendás zenekar hangzásvilágának soha nem tett túl jót. A érzékelhető minőségi visszaesés ellenére, amely korántsem adott okot pánikra, a 70-es évek végén még mindig ők voltak a jazz fusion világ legforróbb neve. Klasszikus felállásuk kialakításával elszántan készültek meghódítani a koncerttermeket szerte a világon. A „Mr. Gone” ugyan jelezte fokozatos hanyatlásuk kezdetét, de még sok izgalmas zeneszerzői kalandot ígért, mielőtt vége lett a mulatságnak.
Felállás
Joe Zawinul – módosított Rhodes 88 elektromos zongora, két ARP 2600 szintetizátor, Oberheim polifonikus szintetizátor, Prophet 5 szintetizátor, Mu-Tron Bi-Phase és Mu-Tron wah-wah hangeffektek, kalimba, tumbeki dobok, csengettyűk, melodika, akusztikus zongora, ének
Wayne Shorter – tenor- és szopránszaxofon, ének (1. szám)
Jaco Pastorius – basszusgitár, dobok (1. és 2. szám), ének (1, 2 és 5), timpani (2)
Peter Erskine – dobok (1 és 7), hi-hat (3)
Manolo Badrena – ütőhangszerek, ének (1)
VENDÉGZENÉSZEK:
Tony Williams – dobok (5 és 6)
Steve Gadd – dobok (3 és 8)
Jon Lucien – ének (1)
Deniece Williams – ének (8)
Maurice White – ének (8)
Produkció
Joe Zawinul és Jaco Pastorius
Számok listája
1. The Pursuit of the Woman with the Feathered Hat
2. River People
3. Young and Fine
4. The Elders
5. Mr. Gone
6. Punk Jazz
7. Pinocchio
8. And Then
