Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Traffic
Kiadó: Island Records
Megjelenés: 1967
Játékidő: 33:54
Értékelés: 4.5/5
A progresszív rock legendás brit úttörői, a Traffic viszonylag rövid pályafutásuk alatt – amely során kétszer is feloszlottak – rengeteg érdekes anyagot vettek fel, és ezekkel örökre beírták magukat minden idők legnagyobb tiszteletnek örvendő rockzenekarai közé. Egy ilyen tehetséges zenészgárdától, amelyben a sajnos már elhunyt dobos, Jim Capaldi mellett elsősorban a kiváló énekes, billentyűs és olykor gitáros Steve Winwood jeleskedett – ő a Spencer Davis Group-ból való kilépése után alapította a zenekart –, nem is lehetett mást várni.
Winwood és a gitáros, basszusgitáros és szitárjátékos Dave Mason között, aki szintén sokoldalú és önálló hangú zenész volt, már az első album megszületése idején kialakult a rivalizálás a dalszerzés és a lemezre kerülő számok kiválasztása körül. A zenekar további irányát illetően is eltért a véleményük. Míg Winwoodot egyre inkább a blues rock vonzotta, Mason a folkért és a pszichedéliáért lelkesedett, és az eredeti art rock irányvonal folytatása felé húzott. Ez a rivalizálás azt eredményezte, hogy Mason még az elsőlemez megjelenése előtt kilépett a zenekarból, de később meggondolta magát, 1968-ban rövid időre visszatért, és még két albumot készített velük.
A Traffic első albuma, a „Mr. Fantasy” rendkívül érdekes és szellemes gyümölcse volt a pszichedelikus rockkal való kísérletezésnek, amelyhez Chris Wood fúvós- és orgonajátékos rendezésében fuvola és szaxofon segítségével folkelemeket is hozzáadtak, így létrehozva a progresszív rock születésének egyik legfontosabb albumát. Néhány számon Mason szitárhasználata is kivehető, amelyet a rockzenében, sőt általában a nyugati zenében egy évvel korábban a The Beatles tett széles körben népszerűvé. Winwood karizmatikus hangja egyes szerzeményeknek blues- és soulleheletet kölcsönöz, miközben az ő és Mason gitárnyelve meglepően keveset kínál az akkoriban rendkívül népszerű blues rock hajlamokból.
Az albumot végig áthatja a tipikusan brit hangulat, hiszen a szövegekben bőven akad a jellegzetes angolszász fekete humorból, amely erősen árad Berkshire angol grófság tájairól, ahol a zenekar 1967-ben a székhelyét tartotta. Azt is el kell mondani, hogy a korabeli pszichedelikus rockzenekarok többségével – élükön a Pink Floyddal – ellentétben a Traffic zenéjén semmilyen különféle bódító szer hatása nem érezhető.
A „Mr. Fantasy” számos olyan szerzeményben bővelkedik, amelyek hamar Traffic-klasszikusokká váltak, pedig az eredeti brit kiadáson nem szerepel a három rendkívül népszerű első kislemezük, a „Paper Sun”, a „Hole in My Shoe” és a „Here We Go Round the Mulberry Bush”. Az egyik ilyen klasszikus a nyitó „Heaven Is in Your Mind” is, amely egyben az album amerikai változatának címe volt, és az egyszerűség, a szellemesség és az összes zenész maximális odaadásának hatásos keverékével nynyűgöz le. Az elegáns zongoramotívumot szellemes gitárdallammal és ízléses vokális harmóniákkal építik tovább, miközben Mason már az elején első osztályú gitárszólóval villan. Hogy a Traffic javíthatatlan tréfamesterek voltak, azt a következő két szerzemény, a „Berkshire Poppies” és a „House For Everyone” szemléletesen bizonyítja.
A berkshire-i pipacs ódája csípős szatíra az angol kispolgárságról, amely a királynő udvari kutyusainak topogására emlékeztet. A gúnyos ének és a cirkuszi zongoradallam, amely idővel gyorsul, a végén pedig nyílt burleszkké alakul a háttérben groteszk hangok sokaságával, kulcsfontosságú abban, hogy még ma is örömüket leljék benne mindazok, akik a rockzenében gyakran hiányolják a humort. A „House For Everyone” szintén pajkos, kópé kis szám, amely a vígjáték és a horror keverékének hangzik, mintha a Monty Python találkozott volna Drakula gróffal. Ezúttal a szaxofon csípős dallama és a fuvolaimprovizációk állnak előtérben, miközben Winwood ismét rendkívül sikeresen angol népmesék elbeszélőjévé változik.
A kiváló „No Face, No Name, No Number” balladával – amelyet melankolikus melotron- és zongoradallam visz előre Winwood remek énekteljesítménye mellett – a zenekar hirtelen komolyra fordítja a szót. A „Dear Mr. Fantasy”, amelyben a folk és a blues rock agyafúrt fúziója dominál, az album legismertebb Traffic-klasszikusa, amelyet a zenekar tagjai negyven évvel később az elhunyt Jim Capaldinak ajánlottak. A szájharmonika pazar használata és a melankolikus gitárszóló teszi döntővé, hogy ez az örökzöld messze az egész album legblues rockosabb pillanata. A folk rockosan megfűszerezett „Dealer” ugrándozó akusztikusgitár- és fuvoladallamot, valamint energikus vokális harmóniákat tartalmaz. Számos olyan elem kivehető benne, amely hozzájárult a folk prog rock megszületéséhez.
Az „Utterly Simple” messze az album legpszichedelikusabb szerzeménye, amely egyértelműen a „csendes Beatle”, George Harrison hatása alatt áll, és Mason éteri szitárja meg nyugodt éneke itatja át. A „Coloured Rain” tipikus Winwood-szerzemény kiváló énekteljesítménnyel és temperamentumos dallammal Wood orgonáján, számos érdekes szaxofon- és gitárimprovizáció kíséretében. A következő folk rockerben, a „Hope I Never Find Me There”-ben játékos pasztorális dallamot teremtenek, és újra előveszik kiélezett humorérzéküket. A záró instrumentális szám, a „Giving to You” az album legkísérletezőbb darabja, kusza ritmikával és szellemes improvizációkkal, amelyben rövid időre még a jazz elemei is felbukkannak – az a jazz, amely a későbbi Traffic-albumokon a zenei nyelvezetük sokkal fontosabb részévé válik.
A „Mr. Fantasy” a rockzene történetének egyik legkiemelkedőbb debütáló albuma, amely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Steve Winwood világszerte ismert névvé váljon, és a legendás zenekar legjobb teljesítményei közé tartozik még ma is. Az album remekül kiállta az idő próbáját, és ma is legalább annyira, ha nem még jobban lelkesít, mint megjelenésekor. A tagok kivételes technikai felkészültsége és egyedi tehetsége mellett ez annak is köszönhető, hogy könnyed és gyorsan ragadó dallamokat tudtak írni, és fiús humoruk révén könnyen elbűvölték a szélesebb közönséget, miközben még mindig elég kísérletezők maradtak ahhoz, hogy ma is kielégítsék a igényesebb prog rockos gourmet-kat. A legtöbb zenei kortársukkal, vagyis a többi többé-kevésbé legendás pszichedelikus rockos és későbbi prog rockos úttörővel ellentétben a Traffic soha nem akarta túlzottan megerőltetni a hallgatókat az agytekervények görcsös feszítésével vagy a „hatodik érzék” keresésével, inkább tiszta szórakozást kínált nekik.
Felállás
Steve Winwood – ének, gitár, zongora, szájharmonika, orgona, basszusgitár, ütőhangszerek
Dave Mason – gitár, szitár, tambura, shakkai, melotron, basszusgitár, ének
Chris Wood – fuvola, szaxofon, orgona, ének
Jim Capaldi – dob, ütőhangszerek, ének
Produkció
Jimmy Miller
Számlista
1. Heaven Is in Your Mind (4:16)
2. Berkshire Poppies (2:55)
3. House for Everyone (2:05)
4. No Face, No Name, No Number (3:35)
5. Dear Mr. Fantasy (5:44)
6. Dealer (3:34)
7. Utterly Simple (3:16)
8. Coloured Rain (2:43)
9. Hope I Never Find Me There (2:12)
10. Giving to You (4:20)
