Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Yeah Yeah Yeahs
Kiadó: Polydor Records
Megjelenés: 2013
Játékidő: 47:35
Értékelés: 4.5/5
Ha az alternatív rockról van szó, annak is az üdén friss, egyedi és univerzálisan különleges fajtájáról, manapság egyre nehezebb válogatni a fiatalabb generációk zenekarai között. A Yeah Yeah Yeahs egyike ezeknek. A The Strokes-szal és a White Stripes-szal együtt tűntek fel az új évezred elején. A White Stripes már rég nincs, a The Strokes pedig önelégülten megrekedt a művészi fejlődésben. A felsorolt három közül a Yeah Yeah Yeahsről ez nem mondható el. Tíz év alatt megjelent negyedik lemezük, a „Mosquito” megint más, mint bármi, amit eddig tőlük hallottunk. Ha azt nézzük, mennyire kihívóan rugalmas a zenei megoldásokban, és mekkora hatású az ambiciózusan felvázolt hangszerelés, simán állíthatjuk, hogy a Yeah Yeah Yeahs talán éppen a „Mosquito” albummal zárja le fejlődési körét. Sőt: a „Mosquito” a Yeah Yeah Yeahs számára egyfajta választóvonal. Innen már csak az art maradhat, a punk teljesen eltűnik. Meglátjuk, mit hoz a jövő.
A markáns alter rock összetevő és a hangkísérletezés finom érzéke a zenekar eddigi legsötétebb albumát állítja a színpadra. Olyan lemez ez, amelyet őszintén megterhel Karen O énekesnő minden elképzelhető fóbiája. Talán ezúttal csak az alteregója szólalt meg hangosan, akit az album groteszk borítóján látunk: egy óriási szúnyog. Bárhogy is legyen, az album iszonyúan szórakoztató. Minél többször hallgatod, annál jobb lesz, és egyre mélyebbre fúrja magát a bőröd alá. Az art összetevő ereje minden egyes meghallgatással mind mélyebben hat a hallgatóra, és öntudatosan zörgeti a lelke legeldugottabb zugait is. Kifinomultan, lassan, de megállíthatatlanul. A lemez art alapvetését maga a nagy szerkezeti változatosság tartja egyben, a sikerült hangkísérlet sokrétű ötletessége pedig ezt adja hozzá. Alig néhány szám indul hasonló hangszerelési mintából, miközben a trió felismerhető, kreatív art karaktere végig kíséri őket.
Az új albumhoz a Yeah Yeah Yeahs ismét lemerült a New York-i underground mélyére. Pontosan oda, ahonnan a hangzásuk származik. A nagyváros egy kis földalatti stúdiójába, ahol a zenekar méltán dicsért debütálása, a 2003-as „Fever To Tell” is született. A Subway és az Under the Earth már a címével is erre utal, de a zenei tartalmuk másképp van összerakva, és remekül mutatja a zenekar művészi érését. A Subway mintavételezéssel idézi a metró kerekeinek visszhangját a síneken, a szám elidegenedést és kifejezett hidegséget áraszt. Az utána következő Under the Earth sem kevésbé elidegenedett, sőt egészen klausztrofób, és az 1980-as évek posztpunkjának (The Cure) hatása is érezhető benne. Az Under The Earth ritmikai alsó rétegében reggae-ritmusminták húzódnak, amelyek mesterien sűrítik a szám szilárd ritmusképletét, és fölötte merengően hipnotikus, melankóliával terhelt dallam ível.
Az Always és a Wedding Song a maga általános nyugodtságában, a mintavételezett hangtájon való lebegésben hozza azt az agyi utazást, amelyet időnként az elektromos gitár minimalista „csipegetése” szel át. Ez a két szám értelmes kompozíciós párhuzamot mutat a „Fever to Tell” Maps című dalával. A nyitó Sacrilege átvett valamennyit abból a „csillogó diszkószínházból”, amelyet az előző album, az „Its a Blitz!” (2009) tele volt. Ennek fényében a „Mosquito” elődjének kereskedelmi sikerré kellett volna válnia, de nem így történt. Az arany státusz, 100.000 eladott példánnyal Nagy-Britanniában, elég szegényes vigasz, ha összeveted a zenekar első albumának eladási számaival. De ez nem is lényeges, ha nyitott a lelked, a fejed és a füled. Egyébként is általános a CD-eladások visszaesése, ezek a számok ebből a szempontból cseppet sem meglepőek. Hogy ne kalandozzak túl messzire: a Sacrilege mellett hasonló hangulata csak a Burried Alive-nak van.
A Sacrilege az album nyitányaként a várakozásnak megfelelően szilárd, táncolható ritmusalapot kap, fölötte Karen O eszeveszetten hisztérikus éneke ível, a gitár és a mintavételezett hanghatások pedig tömör art-minimalista trükkökkel hatásosan töltik ki a hangképet. A szám szerkezetével és energiájával azonnal magával ragadja a hallgatót, a vége felé pedig igazán érdekessé válik, amikor a zenekar mesterien olvaszt össze két látszólag összeegyeztethetetlen műfajt: a végére ugyanis gospel punk jelleget ölt. Az album ötletgazdag sokarcúsága, amely annak a teljes alkotói szabadságnak a gyümölcse, hogy nem nyomasztotta őket az elvárás, lesz-e kereskedelmi siker vagy sem, a címadó számban mélyül tovább, ez az album kivételes különc darabja. Karen O igazi punk dühvel megterhelt énekkel támad, átélt előadása pedig vulgaritás, bizarrság és peremhelyzet érzetét lehelik a számba. Karen O pedig, ha eddig nem, hát itt, a címadó számban adott személyes állampolgárságot mindazoknak a félelmeinek, amelyeket a tudatalattija nyom el, és amelyek átjárják ezt a lemezt.
Az Area 52 érdekes hibrid a The Stooges régi New York-i punk rock alapvetése és a hozzá ügyesen hozzáadott space rock összetevő között. Az „alienség”, amely a zenekar jellegében mindig is jelen volt, a fő szereplője pedig most is Nick Zinner. A Yeah Yeah Yeahs agyi, hipnotikus pszichedelikus vonása a „Mosquito” albumon is megmarad, csak még érettebben és még körvonalazottabban jelenik meg, mint valaha. Ez a vonás hol szembetűnőbb (Area 52), hol kevésbé (Burried Alive). Végig fontos építőeleme azoknak a sokféle hangulati állapotoknak, amelyek természetüknél fogva csak a Yeah Yeah Yeahs kifejezésmódjára jellemzőek. A zenekar a „Mosquito” albummal ezt a saját artizmusa új pontjára vitte el, amely tartalmilag eddig a leggazdagabb. Ezért is lesz annál érdekesebb figyelni, merre lendül tovább művészileg a Yeah Yeah Yeahs a következő lemezzel.
Felállás
Karen O – ének, basszusgitár, billentyűs hangszerek
Nick Zinner – gitár, basszusgitár, billentyűs hangszerek, vokál, keverés
Brian Chase – dob, ütőhangszerek, vokál
VENDÉGZENÉSZ:
Dr. Octagon – ének a 8. számon.
Produkció
Yeah Yeah Yeahs
Számlista
1. Sacrilege
2. Subway
3. Mosquito
4. Under the Earth
5. Slave
6. These Paths
7. Area 52
8. Buried Alive [ft. Dr. Octagon]
9. Always
10. Despair
11. Wedding Song
