Előadó: Moonstone Project
Kiadó: Majestic Rock Records
Megjelenés: 2006
Fenséges énekesek: Glenn Hughes (Deep Purple, Trapeze, Black Sabbath), Kelly Keeling (Blue Murder, Baton Rogue, MSG, Carmine Appice’s Guitar Zeus és még sok más,…), Eric Bloom (Blue Öyster Cult), Steve Walsh (Kansas), Paul Shortino (Rough Cutt/The Cutt, Quiet Riot, Bad Boyz, Shortino és még sok más,…), Graham Bonnet (Rainbow, Alcatrazz, Forcefield, MSG és még sok más,…) és James Christian (House Of Lords). Ráadásul ott van még két dobos legenda is: Ian Paice (Deep Purple) és Carmine Appice (Vanilla Fudge)!
Nem kezdeném ilyen felvezetéssel, ha az egész nem sikerült volna ennyire jól. A Moonstone Project az olasz gitáros, Matt Filippini ötlete, aki azon kevés szerencsések közé tartozik, akiknek sikerült együttműködésre bírniuk olyan neveket, akik örökre letörölhetetlen nyomot hagytak a rockzenében, hiszen élték ezt a kultúrát, és alakították is.
Az album a Slave Of Time című forró rockerrel nyit Keelinggel, a szám „snake-es”-től „zeppelines”-ig terjedő erotikus töltetet hordoz, és bár Plant és Coverdale is ideális alternatíva lenne ezen a ponton, erre nincs is szükség, mert Keeling tökéletesen és teljes erővel hozza az énekét. A Not Dead Yet már a címével jelzi, hogy a jó öreg Rainbow-s ismerősünk, Graham Bonnet még él és virgonc, mint a mókus, mostani Alcatrazz-os kollégája, Howie Simon (JSSB, Talisman,…) pedig egy gitárszólóval is hozzájárul – a fenébe, a szám tényleg „szivárványosra” sikerült. Az albumon külön érdekes a Deep Purple Mk. III és IV felállása két tagjának újraegyesülése – Glenn Hughesé és Ian Paice-é. Főleg a Where Do You Hide The Blues You’ve Got című félballadánál, amely az album egyik csúcspontja. Hughes soulos beütése ebben a számban olyan ördögien eltér a hard rock ismert sztenderdjeitől, hogy ha szabad egy kis túlzással élnem, olyan, mintha Stevie Wonder fehér bőrben született volna. Ebben a számban ragyog igazán teljes pompájában Hughes tudása – egyszerre egyszerű és megközelíthetetlen! Filippini sikeresen kihozta mindkét legendából a lényeget! Ez pedig e két úriember erényeinek sikeres megmutatása, ami valójában nem is áll olyan messze a Deep Purple „Come Taste The Band” (1976) című lemezének lüktetésétől. Az albumot egy remek Free-feldolgozás, a Fire & Water fűszerezi, amelyben Rodgers szerepében az olasz énekes, Enrico Madidini tündököl – hibátlanul!
Nagyon érdekes szám a City Of Lites, a Kansas nagyágyújával, Steve Walshsal az éneken. Vicces, mert Steve-et legtöbbször csak a Kansasben nyújtott teljesítményéből ismerjük. Vékonyabb, kissé „csiszolópapíros” hangja, amely a Kansas zenéjének oly különleges ízt ad, mégis zseniálisan épül be ebbe a klasszikus hard rockerbe is, a refrén pedig egyenesen sokkoló, mert Walsh itt úgy írja át a számot, hogy az hihetetlenül az anyazenekarát idézi. A City Of Lites a legklasszikusabbra sikerült, a legkevesebb blueshangulattal, gyakorlatilag semennyivel, hihetetlen módon viszont a szám éppen a Kansas-elemen nyer a másik oldalról. Megkockáztathatom, hogy ez a legprogrockosabb? Ez is csak azt mutatja, milyen kiváló menedzser Matt Filippini. A dolgokat visszarakja a helyükre, a igazi bluesos rockhoz a Pictures Of My Lonely Days, Appice dobolásával és Paul Shortino énekével. A lemez legkeményebb rockos lüktetése pedig valójában a Beggar Of Love James Christian énekével, ahol a funk-elem fokozása másodpercről másodpercre veszélyesebb irányba sodor, különösen megkapó benne pedig a közbülső átvezetés kiélezetten mesteri keresztszólózása a Hammond-orgona és a gitár között!
Matt Filippini erénye, hogy teljes mértékben lélegezni hagyja a vendégzenészeket, ő maga szorgalmasan alkalmazkodik, és nem akar kimerítő egótúlzásokkal a saját gitártudását ffitogtatni, ami az ilyen szólóprojektek gyakori Achilles-sarka. Mellesleg egy ilyen teljesen elhibázott próbálkozás volt a hasonló tavalyi MSG-album is, a legendás vendégnevek sokaságával. Michael Schenker fenségét ebben a megközelítésben túlszárnyalni is számít valamit. Filippini, aki kétségkívül sokat tanult Blackmore-tól, ami érezhető, a szólózásban semmiképp nem próbálja másolni a legendát, hanem teljesen a saját módján műveli ezt a mesterséget. A „Time To Take A Stand” fókuszában ugyanis nem a gitáros áll, noha ez az ő projektje, hanem a gitárosnak sikerült az egyes számok producerkedésében is, az előadásban is életre keltenie azt az érzést, mintha az albumot egy szilárd egység játszotta volna, amilyet legteljesebb mértékben csak zenekarok tudnak megvalósítani (az énekessel a központi szerepben)!
Filippini gondosan osztotta ki a szerepeket a közreműködők között! Ezzel rendkívüli kontrasztokat sikerült teremtenie a számok között. Minden énekesből kihozta a maximumot, úgy, hogy gondosan olyan kifejezési sávba helyezte őket, amelyben ezek az erények a lehető legszebben csilloghatnak, és amelyek alapján ezek az énekesek életművüket tekintve ma a rockmesterség legnagyobbjai közé tartoznak. Vagyis minden énekes széles spektrumú szabadságot kapott a soulos improvizáláshoz, amely nélkül ez az album biztosan felhígult volna.
A „Time To Take A Stand” nem hoz semmilyen zenei szenzációt! Mindössze kilenc megfűszerezett szám a hard rock óriások hagyatékának minden ínyencének, és természetesen a nosztalgiázóknak. A blueshangulat tehát végig erősen jelen van. Funk blues, R&B-lüktetés, és természetesen a Rainbow és a Deep Purple Hammond-/gitárhangzásának áradó gazdagsága. Ennél szebb nincs, drága cimborák! Filippinit olasz hangszeresek derék társasága kíséri, akik a Moonstone Project magját alkotják, a különleges, „neves” vendégek pedig az album esszenciális fűszereit hozzák. Filippini így bizonyult ügyes karmesternek, aki valóban ki tudta hozni a maximumot a közreműködőkből, és ezzel maximálisan kamatoztatta az ászokból álló pókerkezét. A „Time To Take A Stand” kiváló „seventies” hard rock album. Alig várom a második részét!
Felállás
Matt Filippini – gitár (minden szám)
VENDÉGZENÉSZEK:
Kelly Keeling – ének: #1
Graham Bonnet – ének: #2
Glenn Hughes – ének: #4 és #6
Steve Walsh – ének: #7
James Christian – ének: #5
Paul Shortino – ének: #8
Eric Bloom – ének: #9
Enrico Madidini – ének: #3, háttérének
Howie Simon – gitár: #2
Carmine Appice – dob: #8
Ian Paice – dob: #4 és #6
Chris Catena – háttérének: #9
Moira Raineri – háttérének: #1
Max Numa – gitár: #6 és #8
Gianluca Tagliavini – Hammond-orgona
Alessandro Del Vecchio – billentyűs hangszerek: #7
Nik Mazzucconi – basszusgitár (minden szám, kivéve #2, #6, #9)
Johan Niemann – basszusgitár: #9
Maurizio Corriga – basszusgitár: #2, #6
Alex Mori – dob (minden szám, kivéve #4, #6, #8)
Daniel Flores – dob: #9
Matt Norberg – ütőhangszer-hangszerelés, vonós hangszerelés, billentyűs hangszerek: #9
Produkció
Matt Filippini & Max Numa
Számlista
1. Slave of Time
2. Not Dead Yet
3. Fire & Water
4. Rose in Hell
5. Beggar of Love
6. Where Do You Hide the Blues You’ve Got
7. City of Lites
8. Pictures of My Lonely Days
9. On the Way to Moonstone
Az album hossza: 49.21
