Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Kansas
Kiadó: Epic Records
Megjelenés: 1979
Hossz: 41:41
Értékelés: 4.5/5
A Kansas a „Monolith” című lemezen, a „Point of Know Return” (1977) alkotói és kereskedelmi diadalának folytatásán rövid időre ismét életre keltette az ősi indián legendákat, és megalkotta ezzel a következő kiváló, mégis viszonylag elfeledett munkáját. Az album akkor született, amikor a zenekar népszerűsége csúcsán volt, és hatalmas koncerthelyszíneken lépett fel. A média pedig a stílusukra, amelyet addig többnyire szimfonikus progresszív rockként ismertek, kitalálta az arénarock címkét. Ez egyrészt abból fakadt, hogy nagy arénákban játszottak, másrészt abból, hogy a szerzeményeik általában nagy adag pompával, drámaisággal és teátralitással büszkélkedtek.
A „Monolith” folytatta a zenekar átalakulását: a brit iskola szimfonikus progjától, amelyet nagy komplexitás, hosszabb hangszeres részek és zenekari hangszerelések jellemeztek, rövidebb és közvetlenebb dalok felé haladtak. A bonyolult szimfonikus hangszerelések és a kiszámíthatatlan ritmikai szekciók elhagyása minden eddiginél közelebb vitte őket a hard rockhoz és a melodikus rockhoz. A hard rock elemek, amelyekért általában az énekes és olykor billentyűs Steve Walsh volt a leginkább felelős, ugyan mindig is jelen voltak a zenéjükben, de általában nem játszottak főszerepet.
Bár zeneileg „földhözragadtabbak” lettek, az albumról nem hiányzik az a miszticizmus, amely már a korai napoktól kísérte őket. Kerry Livgren gitáros és olykor billentyűs, aki mindig is a rendkívül összetett hangszerelések szerzője és központi alakja volt, ekkor még nem vált lángoló kereszténnyé. Továbbra is lelkesedett a keleti miszticizmusért és az indián legendákért. Az utóbbiak szimbolikus szerepet játszanak a lemezen. Ez látszik a borítón, ahol űrhajóssisakos indián javasasszony látható, és néhány dal szövegén is, például a „People Of The South Wind”-en. Érdekességként: a zenekar és az azonos nevű szövetségi állam neve a kansa indián törzsről származik. Róluk tudni, hogy önmagukat a „déli szél népének” nevezték. A szülőföldjükről szóló indián legendák mellett a szövegeket a The Urantia Book című vallási könyv is megihlette, amely akkoriban Livgren kedvenc olvasmánya volt.
A dalok minőségét elnézve nagyon nehéz elhinni, hogy a turné után az albumról már csak ritkán játszottak élőben. Az egyes szerzemények ugyan nem olyan látványosak, mint a „Leftoverture” (1976) vagy a „Point of Know Return” (1977) legtöbb darabja, de mind egy szálig legalább szolidak, és kivételes egységességet adnak a lemeznek. A hangszeres részek rövidebbek, a jellegzetes barokkos hangszelések nem annyira hangsúlyosak, mert Robby Steinhardt hegedűs szerepe már kicsit kisebb, mint korábban. A megrögzött prog-puristákon kívül, akiknek a magas komplexitás és a kiszámíthatatlanság a legfontosabb, az art rock és a melodikus rock keverékének minden zenei gourmand-nak tetszenie kell. A Kansas mindig is kiváló hangszeresekből állt, ezért a rövidebb és kevésbé bonyolult dalszerkezetek ellenére is újra meg újra le lehet nyűgözve csodálni a virtuozitásuk fokát. A két gitár a produkcióban jóval előrébb került a hangképben, ami leginkább annak fog tetszeni, aki a gitárhangzást többre tartja a billentyűsnél.
Az „On The Other Side” a Kansastól szinte megszokott lemeznyitány, amely bizonyítja, hogy megőrizték kivételes érzéküket a drámai szimfonikus hangszelések és a finom dallamok megalkotásához. A bűvölő akusztikusgitár-futamok és a mély érzelmekkel átitatott ének miatt számos power ballada-elemet tartalmaz. Közben egy rövidebb hangszeres szekciót is beiktatnak, néhány érdekes szólóakcióval. Végig a drámai refrén van előtérben, amely remekül kiegészül a gitárok központi, tercet-motívumával.
Következik a kiváló „People Of The South Wind”, az album központi darabja, amely egyesíti a legjobb kompozíciós és hangszeres erényeiket. Itt nagyszerűen sikerült összehozniuk a bűvölő szimfonikus hangszeléseket, a könnyed, de intenzív ritmust és a finom gitárfutamokat egy hipnotikus, melodikus rockos refrénnel, amely sokáig nem megy ki a hallgató fejéből. Ez a refrén különösen kiemeli a remek kísérő vokális harmóniák iránti érzéküket, amelyek még tovább gazdagítják Walsh kitűnő éneklését. Ez a klasszikus sok tekintetben már előrevetíti a későbbi AOR irányt. A szövege egy érdekes hipotézissel játszik, amely az észak-amerikai kansa indián törzset az űrből érkező látogatókkal hozza kapcsolatba. Vallási szertartásokon és a művészeten keresztül állítólag még mindig kapcsolatban maradtak velük. Elsősorban olyan dalról van szó, amely ennek az elnyomott, mégis büszke és megalkuvást nem ismerő népnek a szellemét idézi meg. Ezzel a Kansas az egyik legszebb főhajtást írta meg az amerikai őslakosok előtt a rockzene történetében. Ebben csak a korai klasszikusuk, a „Cheyenne Anthem” vetekszik vele.
A nagyon jó power ballada, az „Angels Have Fallen” bevezetőjében egy rövid barokkos hegedűszóló hallható, majd Steinhardt és Walsh váltogatják egymást főénekesként, ami a két hangszín teljes különbözősége miatt erős kontrasztot visz a szerzeménybe. Itt is remek kísérő vokális harmóniák vannak játékban, amelyek fokozzák a magas drámaiságot. Közben egy mozgalmas hangszeres szekciót is beleszőnek, néhány kivételes gitárszólóval Livgren rendezésében, valamint Richard Williams ritmusgitáros játékával. Nem hiányzik a fenséges zárlat sem, győzedelmes szimfonikus hangszelésekkel a billentyűkön és a hegedűn.
A „How My Soul Cries Out for You” a keményebb hard rockos oldalukat is megmutatja, mert jelentős hangsúlyt kapnak Livgren megélezett gitárriffjei. Persze hiába várnánk egyenes vonalú hard rockos rohamot. Épp ellenkezőleg. A Kansas váratlan ritmikai váltásokkal, barokkos szimfonikus hangszelések beiktatásával és drámai hangszeres szekciókkal gondoskodik a kivételes változatosságról, és az album talán legkísérletezőbb darabját hozza. A középső részben még egy rövid, kissé szatirikus hangszeres közjáték is megszólal, olyan hangokkal, amelyek egy cowboy-szalonban dúló összecsapás hangulatát idézik. Ezt szakítja félbe Ehart kitűnő dobszólója. Aztán visszatérnek a központi motívumhoz, amelyben pokoli gitárriff van az előtérben. Ezt egy fenomenális gitárszóló vezeti ki a dalból.
Az epikus „A Glimpse Of Home” egy újabb Kansas-klasszikus. Itt újra sikerül megközelíteniük azt a drámai szimfonikus progot, amelyet a korábbi éveikből ismerünk. A fenséges szimfonikus hangszelések ütős gitárfutamok és drámai refrének közé vannak szőve, amelyeket olykor ötletes szólóközjátékok szakítanak meg. Itt jobban hallatszik, mint bármikor korábban, hogy Richard Williams ritmusgitáros, akinek addig többnyire kísérő szerepe volt, mostanra kiváló gitárossá érett, hiszen Livgren jóval több teret enged neki. Egyszer majd átveszi Livgren helyét a fő gitáros szerepében, de ettől akkor még messze voltak.
Az „Away From You” is érdekes szerzemény, amely a szimfonikus prog elemeivel termékenyíti meg magát, különösen a billentyűk hangzását illetően, miközben közben akusztikusgitár-kíséret sétál végig rajta. A közvetlen refrént ismét fenséges szimfonikus hangszelésekkel és összetett ritmikai közjátékokkal ötvözik, amelyek gazdagítják a klasszikus rockos vázat, és megszámlálhatatlan hallgatás után is érdekessé teszik.
A „Stay Out Of Trouble” ezzel szemben a legközvetlenebb darab, erős hard rock, sőt blues hajlamokkal. Ez főleg a zongorakíséretre, a központi gitárriffre és a lázadó szövegre igaz. Itt is kitűnik a két gitáros nagyon jó teljesítménye, ahogy Williams riffjei kiegészítik Livgren szellemes futamait. Walsh megalkuvást nem ismerő éneke remekül illik a hangos, vidám ritmushoz.
A bűvölő ballada, a „Reason To Be” kitűnő zárása az albumnak. Az előtérben egy gyengéd, pasztorális akusztikusgitár-dallam áll, miközben a háttérben finom zenekari hangszelések hömpölyögnek. Mindezt kitűnő ének egészíti ki. Walsh ismét bebizonyítja, hogy azon énekesek elitjéhez tartozik, akik képesek felejthetetlen érzelmi varázst teremteni. A felejthetetlen „Dust In The Wind” mellett ez kétségkívül az egyik legjobb balladájuk.
A „Monolith” nagyon jó album, amely kitűnőre vizsgázott a nehéz feladatban: méltó utódja lett egy olyan mestermunkának, mint a „Point of Know Return” (1977). A zenekar a csúcsa után kihozta belőle a maximumot, és újabb kiváló munkával bizonyított, amellyel lezárta az aranykorát. Bár a „Monolith” a listákon egészen a tizedik helyig jutott, és a „People Of The South Wind” slágert is hozott nekik, a zenekar csalódott volt a kereskedelmi sikerében, mert nem sikerült megismételnie az elődei sikerét. Ez közvetve oda vezetett, hogy a pályájuk további részében kerülték, hogy bármit is játsszanak erről az albumról a koncerteken. Ma ez teljesen észszerűtlennek tűnik, hiszen ez az utolsó albumuk, amely megérdemli a figyelmet azoké is, akik nem tartoznak a hűséges rajongóik közé. Művészi dimenzióit pedig soha többé nem sikerült elérniük.
A zenekar és az akkori kiadó mostohán bánása sok tekintetben okolható azért, hogy a „Monolith” ma jóval elfeledettebb album, mint amit megérdemelne. Annál megérdemeltebb az elismerés, hogy a borítója Kansas szövetségi állam történelmi múzeumának falán lóg.
Felállás
Steve Walsh – ének, billentyűk
Kerry Livgren – gitár, billentyűk
Rich Williams – gitár
Robby Steinhardt – hegedű, ének, üllő
Dave Hope – basszusgitár
Phil Ehart – dob
Produkció
Kansas
Számlista
1. On the Other Side
2. People of the South Wind
3. Angels Have Fallen
4. How My Soul Cries Out for You
5. Glimpse of Home
6. Away from You
7. Stay Out of Trouble
8. Reason to Be
