Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Marillion
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1985
Értékelés: 5/5
Az olyan felejthetetlen mestermű, mint a „Misplaced Childhood”, még a Marillionhoz hasonló csúcsbandák pályáján is csak egyszer fordul elő. Az album a zenekarnak nemcsak művészi csúcspontot jelentett, hanem kereskedelmit is, ezáltal közvetve karrierje csúcsát is, és olyan lemez lett, amelyre a hallgatók különböző generációi még sokáig emlékezni fognak, mindenki másféle érzésekkel hallgatva végig. Egyeseknek ez az az album, amely a banda két legnagyobb slágeréről ismert: a „Kayleigh”-ről és (valamivel kisebb mértékben) a „Lavender”-ről. A zenekar tagjai szerint mindkettő valami furcsa véletlen folytán, mondhatni „balesetből” született. Másoknak ez az album, amely új életre keltette a konceptalbum akkorra már halottnak hitt ötletét, és ezzel a 80-as években újra felébresztette az érdeklődést a progresszív rock iránt. Harmadik csoportnak pedig egyszerűen a rockzene történetének egyik legfenségesebb alkotása, amely végleg a halhatatlanok közé emelte a bandát, és a progresszív rock minden idők legnagyobbjai mellé tette. A zenekar tagjai persze álmodni sem mertek róla, hogy ekkora sikert aratnak, ráadásul az első konceptalbumukkal, azzal a műfajjal, amellyel akkoriban kevesen mertek kísérletezni, még a saját stílusukban sem.
Bár már az előző két lemezükön is számos csírája megvolt a koncepciónak, ez az első hivatalos konceptalbumuk. Fish ezúttal a túl gyorsan elfelejtett, kissé elrontott gyerekkorával birkózik, amit elsősorban a rocksztársors hirtelen jött hírneve és annak minden negatív velejárója okozott: magány, elidegenedés, elveszett szerelem, különféle szerek abúzusa. Ezt követi az elveszett gyermeki ártatlanság iránti elkerülhetetlen vágyakozás. Ezt az elfelejtett érzést végül, a legnagyobb szorultságában, mégis sikerül újra felébresztenie magában. Főleg a szép emlékek révén: az első szerelem, a barátokkal játszott gyerekjátékok és hasonló emlékképek segítségével elkapni a „szivárványt”, és újra értelmet adni az életének. Ez az ő elmondása szerint valóban megtörtént, miután egy nap a túl hosszú ivászatok (és még ki tudja, mi mindenek) után félholtan, a nehéz gondolatoktól és az alkoholtól kábán ott maradt a kádban fekve, és nagyban elkezdett gondolkodni addigi életéről (innen kapta a becenevét is – mert a kádban szeretett könyveket olvasni), amely abban a pillanatban egy kissé „kiégett” rocksztár tipikus élete volt. Így végül remek koncepciót kapott a Marillion új albumához, amely a rendkívül személyes szövegek ellenére is lehetővé teszi minden hallgatónak, hogy a maga módján azonosuljon az egyes részekkel. Hogy konceptalbumról van szó, az a borítón is látszik (Mark Wilkinson újabb mesterműve, ahol a „főhőst” gyerekként látjuk tiszti egyenruhában, kezében egy fecskével, miközben az udvari bolond már bekukucskál a jövője ablakán), meg abból is, hogy a számok közvetlenül egymásba folynak, és nincs köztük szünet. A produkciónál pedig fel sem kell hívni a figyelmet rá, hogy hagyományosan elsöprő, az 1998-as dupla újrakiadás pedig különösen elkápráztat.
Az albumba a szokásos feszült nyitány vezet be a „Pseudo Silk Kimono”-val, amely atmoszférikus billentyűkre és Fish drámaian melankolikus énekére épül, és úgy hangzik, mint az elfelejtett emlékek felidézésének drámai kísérlete. Ezt követi a zenekar történetének legnagyobb slágere, a „Kayleigh”. Alapjában véve rendkívül kifinomult power ballada, amelyben Fish az első szerelmére emlékezik, meg az azt követő összes boldogtalan kapcsolatra is. A felejthetetlen nyitó Rothery-riffel és billentyűkkel, a sok dallamos refrénnel, Fish romantikus hangjával és egy sor kiváló gitárszólóval ez remek alkotás technikai és érzelmi szempontból egyaránt, és teljes joggal érdemelte ki a sláger státuszt. Ezt a számot sokan ismerik olyanok is, akiknek fogalmuk sincs a Marillion zenéjéről vagy úgy általában a progresszív rockról, vagyis messze ez a legismertebb daluk. A slágerek a progrockbandáknak általában kétélű kardot jelentenek, mert gyakran ártanak a hírnevüknek, a „Kayleigh” viszont egészen más történet, mert több mint sikeresen egyesíti a zenekar kereskedelmi és progresszív oldalát. Közvetlenül jön a „Lavender”, egy újabb remek power ballada, amely szintén sláger lett. A nosztalgikus zongorás bevezető után romantikus részbe vált át, remek refrénnel. Az egyszerű szerkezet ellenére ez is a zenekar egyik csodálatos műve, amely kiállja az idő minden próbáját, és amit a hallgató már az első hallgatás után sem felejt el egyhamar. A dolgok kissé összetettebbé válnak a „Bitter Suite”-tal, amely három szekcióra bontott szvit. Itt a Marillion némileg visszatér a megszokott progrockos terepre, hiszen drámai, komplex és rendkívül feszült kompozícióról van szó. Az első rész, a „Brief Encounter” elején Fish narrációját hallhatjuk, amelyben „homályos skót költőként” írja le magát, majd átvezetés jön, ahol intenzív billentyűk és gitárszólók lépnek be. A szám végig intenzív, tele van tempóváltásokkal és kifinomult gitárszólókkal, van benne melankolikus, mégis diadalmas refrén is, amelyben a „Lavender” főtémája ismétlődik meg. A „Lost Weekend” részben rendkívül melankolikus hangulat uralkodik, amely a záró részben, a „Blue Angel”-ben éri el a csúcspontját. A szvit ezután közvetlenül átfolyik a remek „Heart Of Lothian”-be, egy újabb, kislemezként is megjelent mesterműbe. Ennek rendkívüli a nyitánya és diadalmas a refrénje, amikor Rothery ultradallamos szólója összhangban csicsereg Kelly billentyűivel. A „Wide Boy” középső részben pedig Fish ámulatba ejtően energikus éneke varázsol el. A szám tele van dallamos és kifinomult átvezetésekkel, első osztályú szólók tömkelegével, Fish remek és szellemes éneklésével, mindezt a Trewavas–Mosley páros mindig változatos ritmusvonala mellett. A szövegben Fish gyerekkori csínytevéseit írja le. A fő refrén egy kifinomult szóló mellett még többször visszatér a második részben, a „Curtain Call”-ban. Ezután az eszeveszett és ultradrámai, szinte klausztrofób „Waterhole (Expresso Bongo)” jön, ahol a hallgatónak az az érzése, hogy valami tajtékzó vízi körhintán találta magát. A baljós riffek, Fish rémisztő, tajtékzó éneke, valamint a gyors és ütős ritmusváltások mellett, amelyek atmoszféráját főleg a billentyűk drámai motívuma mélyíti, kevés hallgató őrzi meg a hidegvérét. A szám hirtelen átfordul a kicsattanó „Lords Of The Backstage”-be, ahol Fish a szövegben képszerűen írja le a színfalak mögötti kalandjait. Mindezt rendkívüli érzékkel a tragédia és a rengeteg frusztráció iránt, amelyet akkoriban gyakran átélt. A ritmus ugyanolyan egyszerű, mint a refrén és az alapmotívum. Ez a szám csupán felvezetés az album egyik csúcspontjához. Ez a fenséges, epikus szvit, a „Blind Curve”, amely nem kevesebb mint öt szekcióra oszlik, ezáltal az album leghosszabb műve. A szám Fish pályájának legjobb énekes pillanatai közé tartozik. A bevezető, erősen ambientes részben, a „Vocal Under a Bloodlight”-ban a szövegben „lelki békét” kíván magának. Majd az átvezetés után a „Passing Strangers” részben azt kérdezi magától, mi értelme volt az addigi útjának, hiszen még soha nem volt „ennyire a padlón”. Aztán a „Mylo” részben érkezik Rothery első osztályú szólója, amely az album legjobbjai közé tartozik. Amikor pedig megszólal a háromszólamú, nosztalgikus gitárharmónia, és csatlakozik hozzá Fish drámai éneke, a szám eléri a csúcspontját. A „Perimeter Walk” szekcióban Fish melankolikus éneke váltakozik zseniális hangszeres futamokkal, amelyek rendkívül melankolikus, szinte tragikus hangulatot teremtenek. A dráma a csúcspontjáig fokozódik. Amikor Fish hangja egy adott pillanatban teljesen megtörten szól, és úgy érzi, hogy elérkezett „útja végére”, hirtelen teljes fordulat következik: újra gyereket érez magában („I can sense a child”). Amikor megszólal a szvit utolsó része, a „Threshold”, már tudatában van, hogy belső változás küszöbén áll. Ez főleg kissé optimistább hangszínében, valamivel világosabb hangszeres futamokban és a „Heart Of Lothian” főtémájának visszatérésében érződik. Ez a hangulat a felejthetetlen „Childhood’s End”-ben éri el a csúcsát, az album újabb csúcspontjában, és szerintem egyben a zenekar egyik legjobb művében, hiszen ebben megmutatta, hogyan érte el mindössze néhány év alatt a kivételes érettség fokát. A kifinomult riff és a billentyűk rendkívüli ambientes futamai mellett, amelyekhez csatlakozik Fish rendkívül nosztalgikus éneke, a hallgató egy pillanat alatt a „hetedik mennyországba” kerül. Különösen első osztályú a felejthetetlen átvezetés és az a vers, amelyben Fish ráeszmél, hogy a gyerekkor benne soha nem ér véget, és hogy megtalálta a választ az élete fő kérdésére, és tudja, hogy tovább kell mennie a saját útján. Ennek következtében Fish személyes életében is észrevehető változás következett be, hiszen ekkoriban kezdett egyre inkább tudatára ébredni a „rocksztár” életmód egészségtelen következményeinek. Fish felejthetetlen verse, hogy „a gyerekkornak sosincs vége”, egyenesen legendás, és a zenekar történetének legjobbjai közé tartozik. Számomra ez az egész album csúcspontja és végső kinyilatkoztatása, amikor a főszereplő (Fish) pozitív irányba lép egyet az életében, rájön, hogy az életében más utak is vannak, és közben újra felfedezi a gyermeki játékosságot és ártatlanságot. A végére pedig itt van a remek „White Feather”, amely diadalmasan erősíti meg a főszereplő személyes győzelmét. Nyugodt és kifinomult ritmusával, amelyet rendkívül szép és romantikus refrén követ skandáló kísérővokálokkal, ez a legmegfelelőbb szám e konceptuális mestermű lezárására.
Az 1998-as újrakiadás második lemeze telis-tele van sokféle finomsággal a zenekar igazi rajongóinak. A kislemezként is megjelent „Lady Nina” popos rockszám, amely teljesen szokatlan a zenekartól, mert programozott dobokra és „new wave”-esen hangzó billentyűkre épül. A zenekar összetettebb oldalának kedvelőjeként úgy vélem, hogy ez a megszokott hírnevükhöz képest meglehetősen átlagos darab, és az előbb említett sok popos irányvonal miatt nem éppen a kedvenceim közé tartozik. Viszont Rothery szólói szokás szerint remekek, ahogyan természetesen Fish éneke is, míg Kelly elektronikus szintetizátorai és a programozott dobok egyszerűen kissé túl elektronikusan, illetve „new wave”-esen szólnak. A „Freaks” a zenekar egy újabb kevésbé ismert és kevésbé érdekes műve, amely a kislemez B oldalán jelent meg. Fontos viszont főleg azért, mert róla kapta a nevét a zenekar azon rajongóinak köre, akik magukat „freaks”-nek nevezték. A számnak teljesen egyszerű a motívuma és meglehetősen monoton a ritmusa. A teljes középszerűségtől csak a szokás szerint kiváló ének, gitár és billentyűk mentik meg. A lemezen van a „Kayleigh” alternatív változata is, amelynek jóval lassabb a ritmusa és egyszerűbb a szerkezete, hiszen jó néhány gitárszekciót kivágtak belőle. Itt van még a „Lavender” különleges változata is, a „Lavender Blue”, amelynek kissé megváltozott a szövege. Meg a remek „Heart Of Lothian” kibővített változata. Mindhárom különleges verzió kötelező minden rajongónak. A lemez többi darabja az album legtöbb számának korábban soha ki nem adott változata. A hallgatónak szinte az egész album alternatív változatát kínálják! Köztük különösen érdekes megfigyelni, hogy a „Blind Curve” szvit helyett itt olyan számok sorakoznak, mint a „Blue Angel”, a „Misplaced Rendezvous” és a „Passing Strangers”, ami azt jelenti, hogy a szvit még nem nyerte el végleges formáját, és itt még különálló részekben található.
Ezzel a fantasztikus remekművel, amely örökké élni fog, a Marillion mind művészi értelemben, mind kifejezőerőben beérett, és létrehozta a progresszív rock egyik mérföldkövét. Ezzel a pályafutása során a tökéletességhez is a legközelebb jutott. Egyúttal a slágerkislemezek és az album egészének kivételes sikere révén közvetve újra sikerült fellendíteniük az érdeklődést a progresszív rock iránt, amely a 80-as években többnyire nehéz időket élt. Ezzel az albummal pedig az új alműfaj (a neo prog rock) akkor élte virágkorát, és a „Misplaced Childhood”-dal el is érte a csúcsát, és végre bebizonyította, hogy a progresszív rock legjobb művei nem csak a 70-es években születtek. A „Misplaced Childhood” a Marillion meghatározó albuma, amelyet minden komoly rockzenegyűjtőnek tudnia kell magáénak, és amely minden háztartásba kötelező. Mindazoknak, akik úgy érzitek, hogy az élet nehezen nehezedik rátok, vagy idő előtt megöregedve éreztek magatokat, és közben talán valami unalmas munkahelyen, mondjuk a bürokráciában töltitek a napjaitokat, otthon pedig még egy zsémbes, hajcsavarós feleséget kell elviselnetek rózsaszín uszkárral, meg egy rakás elkényeztetett gyereket, azt ajánlom: tegyétek fel ezt az albumot legalább egyszer, hogy átéljétek vele Fish történetét, és megjegyezzétek, hogy a gyerekkornak sosincs vége.
Felállás
Fish – ének
Steve Rothery – gitár
Pete Trewavas – basszusgitár
Mark Kelly – billentyűk
Ian Mosley – dob
Producer
Chris Kimsey
Számlista
1. Pseudo silk kimono (2:13)
2. Kayleigh (4:03)
3. Lavender (2:27)
4. Bitter suite (5:53)
5. Heart of Lothian (6:02)
6. Warterhole (expresso bongo) (2:12)
7. Lords of the backstage (1:52)
8. Blind curve (9:29)
9. Childhood end? (4:32)
10. White feather (2:23)
Az album hossza: 41:05
Bónusz CD (az 1998-as kiadás)
1. Lady Nina (Extended 12″ Version) (5:50)
2. Freaks (Single version) (4:08)
3. Kayleigh (Alternative Mix) (4:03)
4. Lavender Blue (Lavender Remix) (4:22)
5. Heart of Lothian (Extended Mix) (5:54)
6. Pseudo Silk Kimono (Demo) (2:11)
7. Kayleigh (Demo) (4:06)
8. Lavender (Demo) (2:37)
9. Bitter Suite (Demo) (2:54)
10. Lords of the Backstage (Demo) (1:46)
11. Blue Angel (Demo) (1:46)
12. Misplaced Randezvous (Demo) (1:56)
13. Heart of Lothian (Demo) (3:49)
14. Waterhole (Expresso Bongo) (Demo) (2:00)
15. Passing Strangers (Demo) (9:17)
16. Childhoods End? (Demo) (2:23)
17. White Feather (Demo) (2:18)
